Örömhír a fogságban

 Lekció: Mt 11,2-10

Textus: Ézs 40,1-11

Kedves Testvérek!

Mit jelent az, hogy evangélikus? Mit jelent nekünk az, hogy evangélikusok vagyunk? Ezt már sokszor és sokféleképpen próbálták meghatározni.

Már a 3. osztályos hittankönyvünkben le van írva, hogy az evangélikus szó az evangélium = jó hír, örömhír szóból származik. De mi az örömhír? Amikor a MEKDSZ-ben voltam diák-bibliakör vezető, akkor találkoztam először azzal a paradoxonnal, hogy a világ szemében – de sokszor a magunk szemében is- a jó hír valójában egy rossz hírt feltételez, vagy egy rossz hírrel kezdődik. Ezt a paradoxont a „Van egy jó hírem: bűnös vagy.” mondattal próbáltuk összefoglalni, jelezve, hogy milyen nehéznek tartjuk ezt, hogy a fogyasztói társadalom kellős közepén a diáktársainknak megpróbáljuk „eladni” Jézus Krisztus evangéliumát.

Ki az evangélikus? Andorka Eszter és aMEVISZ Bárka egy megfogalmazása nekem nagyon tetszik: "Evangélikus = akinek egy örömhír (görögül evangélium) határozza meg az életét. Ez az örömhír arról szól, hogy Istennek én személyesen fontos vagyok, Õ nem hagy reménytelenül belebonyolódva az engem körülvevő rosszba, gonoszságba, hanem megment, megvált, újjáteremt felelős emberként. Így hát felelős vagyok ügyéért, szeretettel és Őróla szóló tanúságtétellel tartozom a világ minden emberének. Sőt saját magamnak is újra meg újra meg kell fogalmaznom, meg kell értenem, ki az a Jézus, akit követni próbálok. Nem felejthetem el azonban: az, hogy Istenben bízni tudok, az Ő ajándéka, az pedig, amit hitemből szavakba öntök, mindig kevesebb, mint a nekem felkínált ajándék teljessége."

Na, de mi akkor az örömhír? Kezdjük talán azzal, hogy mi nem az.

Az örömhír nem az, hogy Isten megoldja minden problémádat.

Az örömhír nem az, hogy "ti, akik eddig nem voltatok vallásgyakorlók, most legyetek vallásgyakorlók".(Ez Szikszai Szabolcs gondolata a MEKDSZ Grund táborából 2016)

Az örömhír nem az, hogy bűnös vagy.

A mai prófétai igénk szerint az örömhír mindig egy olyan helyzetben hangzik el, ami emberileg reménytelen. Olyan rabságban, amiből emberileg nem tudjuk elképzelni a szabadulást. Olyan körülmények között, ami egyáltalán nem látszik dicsőségesnek. Egy olyan próféta szájából, aki nem tartja magát az örömhír hirdetésére alkalmasnak. Mégis megszólítja az ÚR.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” – ez az első felszólítás. A vigasztalás feltételezi, hogy valaki egy nehéz helyzetben van, szomorú, csalódott, elkeseredett vagy gyászol. Az öröm nem pusztán a jó helyzet vagy az ajándékok miatti hála, hanem valami olyasmi, ami mintegy felülről tör be a cseppet sem kellemes valóságunkba. Ezért nem lehet az evangélium soha egy fogyasztói üzenet. Nem szólhat arról, hogy fogyassz még többet és akkor majd boldog leszel. Az öröm nem puszta vidámság vagy toxikus pozitivitás, hanem Isten örömében való osztozás. Isten öröme pedig leginkább az elveszett ember újra megtalálásában ragadható meg(lásd az elveszettség példázatokat Lukács evangéliuma 15. fejezetében). Isten örül nekem, amikor hozzá fordulok. Mindig. Nem tudok olyat tenni, nem tudok Tőle annyira eltávolodni, hogy amikor hozzá visszatérek, akkor neki ne az öröm legyen az első reakciója. Ez az öröm lehet a miénk is, amikor látjuk, hogy akár a legkisebb is, vagy a legbűnösebb, Istenhez fordul.

Lehet, hogy sok rosszat tettünk életünkben. Biztosan hoztunk egy csomó olyan döntést, amit ma már szégyellünk, de az evangélikus ember nem engedheti, hogy a szégyen megbénítsa és megakadályozza az Istenhez fordulásban. Az evangélikus öröm feltételezi a bűnbánatot, és a bűnbánat mindig feltételezi az örömöt. Mert az evangélikus bűnbánat nem önmarcangolás vagy önostorozás, hiszen akkor azt gondolnám, hogy az én töredelmem nagysága vagy látható jelei eszközlik számomra a bűnbocsánatot. De nem! A bűnbocsánat mindig Istenből fakad, Istentől jön. Isten önmagáért bocsát meg. Isten önmagáért kegyelmez. Egyénként és közösségként is.

Egy kicsit megtévesztő a 140-es adventi énekünkben az, hogy egy picit mintha azt lehetne kiolvasni belőle, hogy Isten akkor jön el, és hozza el a dicsőséges beteljesedést, amikor mi, emberek sikeresen elhordtuk a halmokat és feltöltöttük a völgyeket. De Ő nem a mi készenlétünk miatt jön el, hanem azért készülünk, mert hisszük, hogy eljön.

Mi van velünk, mezőtúri és gyomai evangélikusokkal? Vagyunk még? Elégnek vagy kevésnek érezzük magunkat? Ha kevésnek érezzük magunkat, akkor igazunk van. De nem azért vagyunk kevesek, mert számszakilag kevesen vagyunk. Bár ez is igaz lehet. Azért vagyunk kevesek, mert minden emberi erőforrás kevés arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük. Ezt, ha 200-an járnának templomba, és több milliós tartalékunk lenne anyagilag, akkor is kevesek lennénk hozzá. Ezért nekünk nem az emberi vagy a pénzügyi erőforrások a kincseink. Hálásak lehetünk az Istennek, hogy engedte, hogy ezek megcsappanjanak, mert így teljesen világossá vált, hogy a mi kincsünk semmi más, csakis és kizárólag az evangélium (ezt Luther már a 95 tételben "leszögezte").

Úgyhogy a kérdésem az, hogy megvan-e nekünk, mezőtúri illetve gyomai evangélikusoknak az evangélium? Tudjuk-e, hogy mi az? Tudjuk-e, hogy az evangélium nem jogosít fel az embertársaink megítélésére, hanem inkább tanúságtételre szólít? Tudjuk-e, hogy az evangélium azért örömhír, mert Isten örül nekünk, amikor hozzá térünk, amikor hozzá tér egy eltévedt lélek, és mi ebben az örömben osztozunk? Az evangélium nem azt jelenti, hogy mostantól minden heppi, vagy hogy mostantól minden könnyű. De azt jelenti, hogy mostantól már tudhatod, hogy soha nem vagy egyedül. Isten Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra melléd állt. Kiállt melletted a sötétség és gonoszság erőivel szemben. Jézus Krisztus Úr lett az életed fölött, és ez azt jelenti, hogy senki más rabszolgája nem vagy. Sem ördög, sem földi ember, sem evilági sem túlvilági hatalmak nem kényszeríthetnek téged engedelmességre, mert Jézus Krisztusban te szabad vagy.

Ha viszont ez a kincsünk megvan, ha tudjuk, hogy egy aranyteléren ülünk, akkor ne szégyenkezzünk. Adjuk tovább! Ez nem az a fajta kincs, amit őrizgetni kéne, nehogy ellopja valaki. Nem kell elrejteni vagy titkolni, hogy hol tartjuk. Ezt a kincsesládát ki kell nyitni, és nagyon nagyvonalúan adni belőle mindenkinek, akinek szüksége van rá. Minden nap szüksége van rá valakinek. A szomszédodnak, a családtagodnak, a barátaidnak, azoknak a félig-meddig ismert embereknek, akikkel találkozol. Ne félj tőle, hogy elfogy, mert nem fog. Az evangélium ugyanis, minél több emberrel osztjuk meg, annál inkább lesz a miénk is. Minél jobban engedem, hogy ez az örömhír átformálja az életem, annál többekre lesz hatással, és annál inkább visszahat rám is.

A prófétának a pusztában kellett elkezdeni kiabálni az örömhírt. Nekünk itt a templom, ahol vasárnapról vasárnapra hirdettetik az evangélium. Ez csoda. Ez ajándék. Ez az életünk alapja. Ez a legnagyobb kincsünk. Megígérhetem a gyülekezetnek, hogy maximálisan unalmas leszek, mert én mindig ezt fogom hirdetni. Amíg csak egy ember is eljön, nyitottan arra, hogy az örömhír formálja az életét, addig itt ez fog hangozni, amíg csak a Szentlélek adja az igét a számba.

Kérem a gyülekezet minden tagját, hogy imádkozzanak értem és velem együtt mindannyiunkért, városunkért!

Drága Úr Jézus Krisztus!

Te vagy az életünk alapja, te vagy az életünk Ura! Hálát adunk neked szabadításodért, hogy nem vagyunk már rabságban, nem kell a sötétségben ülnünk, mert te vagy a mi világosságunk! Kérünk, add hogy a Te örömhíred legyen valóban minden kincsünk, hadd formálja át az életünket, hogy egyre jobban hasonlítsunk rád! Add, hogy szereteted és bocsánatod új emberré tegyen bennünket, és hogy ebből a kincsből bátran és nagyvonalúan tudjunk másoknak is adni. Ámen