Igazság a három réteg alatt

Igehirdetés Böjt 4. vasárnapján (Laetare vasárnapon) Gal 4,21-31 alapján

Kedves Testvérek!

Péter második levelében van egy mondat, amit szerintem méltatlanul ritkán idézünk. Ez úgy hangzik, hogy – Pál apostol leveleire utalva – „Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak…” (2Pt 3,16). Amikor a mai alapigénket olvassuk, ez a mondat nagyon erősen belénk hasíthat. Talán nem vagyok azzal egyedül az igehallgatók között, hogy az a benyomásom támad erről a levélrészletről, hogy nehezen érthető.

A Magyarországi Evangélikus Egyház prédikációs gyakorlata az, hogy a lelkész nem szabadon választja az igeszakaszt, ami alapján az igét hirdeti, nem is egy egész bibliai könyvet magyaráz végig (ez a lectio continua gyakorlata, amely inkább a bibliaórákra jellemző). Ennek az ún. perikópa-rendszernek azonban van néhány hátulütője. Az egyik ilyen nehézség például, hogy nem minden perikópát lehet igazán jól elvágni, sőt, nekem meggyőződésem, hogy az apostoli levelekből származó igeszakaszokat szinte lehetetlen úgy kivágni, hogy helyesen tükrözze az egész levél mondanivalóját. Valójában itt egy egész gondolatmenetből kivágott kis részletről van szó, mint mostanában a videós tartalmakból készített kis shorts-ok. De ezek ugye nem olyanok, mint a Tik-tok videók, amelyek eleve 1 percnél rövidebbnek készülnek, hanem ez tényleg egy hagyományos hosszú levélnek az egyik kiragadott részlete. Viszont ez a mai perikópánk akkor is nehezen érthető marad, ha elolvassuk hozzá az egész levelet, és ez azért van, mert kulturálisan nekünk legalábbis furcsa az a mód, ahogyan Pál apostol bánik az ószövetségi Szentírás szövegeivel.

Ennek a szövegnek ugyanis legalább három rétege van, amelyet egyenként meg kell értenünk ahhoz, hogy eljussunk ahhoz a jelentéshez, ami feltételezhetően a szerző szándékában állt. Most ezt a három réteget igyekszem röviden és érthetően felfejteni, hogy lehetőség szerint ne legyen már ez a „mi ez a zűrzavar”-érzés bennünk a  végére.

Az első réteg az az ószövetségi történet, amelyet jó, ha felidézünk. Ábrahámnak azt az ígéretet tette Isten, hogy számtalan utódja lesz. Igen ám, csak ahogy teltek-múltak az évek, emberileg egyre kevesebb remény mutatkozott arra, hogy ez megvalósul, hiszen Sára, a felesége nem szült gyermeket, az idő előrehaladtával pedig erre egyre kevésbé számíthatott. Ezért Sára egy olyan megoldást javasolt Ábrahámnak, amelyre találunk referenciát az ókori babiloni uralkodó Hamurapi törvényeiben is. Eszerint, ha egy nő gyermektelen, rabszolganőjét ágyasul adhatja a férjének, s ő – mint afféle ókori „béranya”  - kihordva a gyermeket, az úrnő „térdén szülve” ezzel a fizikai és egyben jogi aktussal mégiscsak anyává teszi úrnőjét. Ha ez a cselekmény megtörtént, jogilag a gyermek az úr és az úrnő törvényes utódjának számított. A rabszolganőt nem lehetett ezek után elűzni a háztól vagy eladni, de ő nem próbálhatott meg az úrnő fölébe kerekedni. Márpedig Hágár a történetben éppen ebbe a hibába esik, fölényeskedni kezd Sárával, aki olyan rosszul bánik vele, hogy az megszökik. Ez az elűzéstörténet később megismétlődik, amikor már Izsák is megszületett, Sára fel akarja bontani a „szerződést” Hágárral, hiszen már nincs szüksége Izmaelre, mint utódra. Ezért mondja, amit itt Pál is idéz, „nem örökölhet együtt a rabszolganő fia az én fiammal” (v.ö.1Móz 21,10). Namármost, ha ez ellen a történet ellen berzenkedik az erkölcsi érzékünk, az azért van, mert mi már automatikusan a saját korunk morális mércéjét alkalmazzuk erre a történetre. Rabszolgaság? Erkölcstelen. Ágyasság? Fertő. Béranyaság? Iszonyatos etikai dilemmákat vet fel. De az is bánthatja a polgári, individualista értékrendünket, hogy Sára irgalom nélkül kidobna egy terhes nőt, illetve később a 13 éves Izmaelt és anyját, a pusztába, ahol a biztos halál vár rájuk. Pedig ókori és emberi mércével mérve Sárának igaza van. Hágár nem 100%-ig tartotta be a szerződést, és ezt használja ki Sára, hogy neki se kelljen betartania. Sára valójában egy istenítéletet kér Hágár és a saját vitájában, és ennek az istenítéletnek az az eredménye, hogy Hágárt és Izmaelt is megmenti, de Sárát sem ítéli el. Izsák nyomvonalán halad tovább Ábrahám áldása, de Izmael utódai is nagy néppé lesznek.

Namármost, hogyan kerül ez a történet a Galata levélbe, Pál apostol érvelésébe? Ugye a Galata-levél Pálnak egy korai levele, amelyet a Galáciában alapított gyülekezeteknek ír, ahol Pál missziója után olyan tévtanítók jelentek meg(valószínűleg nem sokkal utána), akik azt mondták a frissen megtért, pogányokból lett keresztényeknek, hogy mindenképpen körül kell metélkedniük, és az egész mózesi törvényt megtartaniuk ahhoz, hogy üdvözülhessenek. Ez a kereszténység korai szakasza, amikor ezek a kérdések még képlékenyek voltak, nem volt rájuk olyan egyértelmű a válasz. Pál éppen azért írja ezt a levelet, hogy elkülönítse a törvényt az evangéliumtól, hangsúlyozza azt, hogy nem a törvény cselekvése tesz minket Isten szemében elfogadhatóvá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Végig emellett érvel, és ez az ószövetségi történet egy szemléltető példa a mondanivalójának alátámasztására.

Most jön a második réteg: Pál ennek a történetnek a két asszonyát analógiás módszerrel azonosítja egy-egy földrajzi illetve szimbolikus helyszínnel. Hágárt megfelelteti a Sínai-hegynek, amely az Arab félszigeten a Mózesnek adott törvény, illetve a Mózes által az Úr és Izrael között szövetség szimbóluma, és aztán a Sínai-hegyet megfelelteti az akkori, földi értelemben vett Jeruzsálemnek. Sárát, akit csak „szabad asszony”-ként nevez meg pedig a mennyei Jeruzsálemnek felelteti meg, ami nem egy konkrét földrajzi hely, és etnikailag sem behatárolható, hanem ide sorolható minden népből az, aki Krisztust követi. A galáciabeli hívőket pedig Izsákkal, az ígéret gyermekével azonosítja, akik nem pusztán testi, hanem lelki értelemben is Ábrahám utódai.

(Zárójelben jegyzem meg, létezik egy olyan olvasat, hogy etnikailag és vallásilag az első csoport alighanem a zsidó népet jelenti, akik nem ismerik fel Jézusban a Krisztust, hanem a mózesi törvényben reménykednek, valamint hogy az egyházi olvasat évszázadokig ezen a vallási illetve etnikai azonosításon rugózott, és ezt az igeszakaszt arra citálta „bizonyítékul”, hogy lám-lám Isten az ószövetségi népét elvetette, és a keresztény egyházzal helyettesítette. Ez az ún. behelyettesítési teológia alapozta meg a zsidósággal szembeni atrocitásokat a keresztény Európában. Nos, ha valaki ezt a szöveget így akarja olvasni, annak ajánlom figyelmébe a második Péter levél fenti figyelmeztetését. Gondoljuk végig, hogy milyen következményei vannak a bibliamagyarázatunknak.)

Hogyan olvashatjuk ezt az igét, ha nem etnikailag értelmezzük? Szerintem az a kulcs, hogy helyezzük bele Pál eredeti gondolatmenetébe, amely a korábbi levélrészekben is használta a rabszolgaság és a szabadság képét. A törvényhez való szolgalelkű ragaszkodást állítja szembe az evangélium szabadságával. Ami miatt Hágár és Sára jó példának tűnik, az éppen ez a rabszolga-szabad státusz, amelyet megjelenítenek. És az, hogy bár mindketten gyermeket szültek, csak egyikük lett Ábrahám örököse. Pál kérdése nem az, hogy a rabszolga-csoporthoz vagy a szabad csoporthoz tartozol-e vallásilag vagy etnikailag, hanem az, hogy melyik lelkület lakik benned? Szabad vagy lelkedben vagy pedig rabszolga? És hogy ez valóban lelkület kérdése, azt éppen az a tény bizonyítja, hogy megszületett ez a levél. Pál újra figyelmezteti a galatákat arra az evangéliumra, amelyet már elfogadtak, és leszögezi, hogy nincsen más evangélium (Gal 1,6-9). Minden más, köztük a mózesi törvényre mint üdvútra való hivatkozás diszangélium, rossz hír nekik. Hiszen akkor újra rabszolgákká lesznek(Gal 4,8-11), ráadásul Krisztus keresztje fölöslegessé válik számukra(Gal 2,21). Persze kérdezhetné valaki: ha  a galaták már egyszer betértek a megfelelő vallásba, akkor nem mindegy, mit hisznek a törvényről és önmagukról? NEM-mondja Pál, nagyon nem mindegy.

Mai igénk arra figyelmeztet, hogy nem az a kérdés, megfelelő templomba járunk-e vagy a megfelelő napon járunk-e. Attól, hogy vasárnap ünnepeljük a szombatot, és keresztségünk van körülmetélkedés helyett még vígan lehet bennünk rabszolga-lelkület. Istennek pedig van rá hatalma, hogy bármely nemzetből és népből elhívja a maga népét. Nem hivatkozhatunk arra, hogy ez az ország már ezer éve keresztény vagy hogy ötszáz éve jelen van itt a reformáció, de nem hivatkozhatok arra sem, hogy az őseim mind evangélikusok voltak. Ugyanis Istent nem érdekli a családfám, vagy a templompadon a kis réztáblám, hanem Istent a szívem állapota érdekli. Hiszel abban az ajándékban, amit Isten Krisztusban ad neked, vagy önmagadra, a saját vélt és valós teljesítményedre akarsz alapozni? Ez utóbbi ugyanis mindannyiunk kísértése. Teljesítményalapú és teljesítményközpontú társadalomban élünk. Ahol állandóan attól kell rettegni, hogy nem leszek elég jó. Isten azonban azt mondja, hogy ingyen, kegyelemből, mert szeretlek, elfogadlak téged. Örök életet ajándékozok neked, és gyermekemként szeretlek. Szabad vagy.

Imádkozzunk!

Atyánk, olyan nehéz elhinnünk és elfogadnunk a te kegyelmedet. Annyi minden gátol, visszahúz, csábít, és szeretne minket a szolgájává tenni. Add meg nekünk a te gyermekeid szabadságát! Add, hogy ezt a szabadságot teljes valónkkal átéljük, és amikor valaki ezt meglátja rajtunk, kezdjen el ő is erre őszintén vágyni. Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen. 

„Amikor férfivá lettem…”

  Igehirdetés hitoktatói továbbképzésen, március 8-án, Böjt 3. vasárnapján

Talán többünk gyerekkorának vagy felnőttkorának volt filmélménye az Ötvös Csöpi (Bujtor István és Kern András főszereplésével készült) filmek világa. A Pogány Madonnában, a Hamis a babában és az Elvarázsolt dollárban is egy-egy (szinte kötelező) gyerekszereplő segít a főhősnek megoldani a bűnügyi rejtélyeket. Tudjuk jól, hogy a filmekben a gyerekek szerepeltetése gyakran eszközjellegű: a gyermek személyével ugyanis jobban eladhatóvá válik egy-egy termék, ez tulajdonképpen nem több mint egy marketingfogás.

A Pogány Madonna előzetese

Az Apostolok Cselekedeteiből talán egy kevésbé ismert igeszakasz a mai, ahol  elképesztően izgalmas, krimiszerű leírásban találkozhatunk a Pál apostol ellen szőtt összeesküvéssel és annak leleplezőjével, Pál unokaöccsével. Ahogyan néha a filmekben, úgy itt is egy fiatalember válik kulcsszereplőjévé a történetnek. Keveset tudunk erről az ifjúról. Lukács nem közli a nevét, azt sem tudjuk biztosan, vajon Jézus Krisztus követői közé tartozott-e vagy egyszerűen csak rokoni szálak fűzték Pálhoz. Az újszövetségi kéziratok még az életkori kategória kapcsán is picit bizonytalanok, egyes kéziratok a „neanian”, mások a „neaniszkosz” szavakat használják rá. Utóbbi ugye egy kicsinyítőképzős alak. Kiskamasznál talán nagyobb, de érett férfinál még fiatalabb emberről van szó. Valahol a gyermekkor és a férfikor között vezető úton. Egyszerre kicsi és nagy. A gyermek láthatatlansága és figyelme egyesül benne a felnőtt felelősségvállalásával.

Hiszen talán éppen a kicsinysége, jelentéktelensége tette lehetővé, hogy tudomást szerezzen arról az összeesküvésről, amelynek keretében több mint negyven zsidó férfi egy súlyos tettre szánja el magát. A legszigorúbb böjttel kötelezik és átokkal átkozzák meg önmagukat, amíg meg nem ölik Pált. A görög szöveg itt az anathema szót használja, amely gyakran felbukkan hitvallásainkban is azokkal az állításokkal kapcsolatban, amelyektől a hívő közösség elhatárolódik. Csakhogy itt nem valaki másra, nem is az általuk eretneknek vélt tanításra mondják ki az átkot. Ezek a férfiak önmagukat vonják átok alá, amennyiben nem sikerülne kiontaniuk egy ember vérét. Nemcsak az átok és a radikális böjt erejével készülnek erre a terrorcselekményre, hanem a főpapi tanácsot is bevonják. A legmagasabb szintű vallási vezetők is tudnak tehát a dologról, sőt, maguk is cinkossá válnak, hiszen az ezredesnek küldött üzenettel ők teszik lehetővé a merénylet végrehajtását. Micsoda összeesküvés! Micsoda előre megfontolt szándék, miközben Pál ellen valós ítélet nincsen, a nagytanács meg sem hallgatta őt.

„Ne vegyetek részt a sötétség […] cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.”(Ef 5,11) Mintha Pál unokaöccse ismerné az apostol tanítását. Leleplezi az összeesküvést először Pál előtt majd – minden bátorságát és határozottságát összeszedve – az ezredes előtt. Nemcsak megszerezte az információt, de azt is tudta, hogy mit kezdjen vele. Tudta, kinek fogja elmondani, és jól választ, hogy kinek mondja el. Nem fél attól, hogy a nagyhatalmú római katona elé kell állnia, és elismételnie azokat a bizonyos mondatokat. Vagy ha fél is, mert ki ne tartana egy ilyen helyzettől – hazugnak, rágalmazónak nevezhetik - , ő legyőzi ezt a félelmét. És emiatt a fiatalember miatt megváltozik a történet vége. Pált nem gyilkolhatják meg azok, akik az úton lesnek rá. Sőt, Cézáreába, a helytartó udvarába is lovas és katonai kísérettel utazhat, garantálva a biztonságát. A fiú ezzel a döntésével megmentette a nagybátyja életét. Micsoda kompetenciaélmény lehetett ez! Kicsiként, jelentéktelenként lépek bele egy szituációba, és hősként lépek ki belőle.

Mindannyian sokat dolgozunk gyerekekkel, fiatalokkal. Talán többen vannak köztük, akik a kamaszkorba lépve depresszióval, szorongásos zavarokkal küzdenek. Még többeknél jellemző az önbizalomhiány, céltalanság érzése. Talán ki is alakul bennük egy tanult tehetetlenség. Mintha mindegy volna, mit teszek, hogyan döntök. Úgy érzem, nincs befolyásom az eseményekre. Csak sodródom.

Ez a történet azért is nagyon bátorító számomra, mert azt mutatja meg, hogy egy fiatal is kerülhet bármikor olyan helyzetbe, amikor nemhogy számít a véleménye, a hite és a döntése, de kifejezetten élet-halál kérdéssé válik. Igenis van befolyásom az eseményekre. Igenis változtathatok. Igenis tanú lehetek. Igenis leleplezhetem a gonoszságot. Igenis megmenthetem a szeretteimet, de még azoknak is kiutat mutathatok, akik az átok kötelékeiben vergődnek, pedig arra hívja őket is Isten, hogy áldássá legyenek.

Ez a fiú, akárhány éves is volt, talán ebben a folyamatban vált férfivá. Vannak, akik sosem nőnek fel, sosem jutnak el odáig, hogy felelősséget vállaljanak önmagukért és másokért. Ez a fiú eljutott idáig.

Nem tudjuk azt sem biztosan, hogy keresztény volt-e. Lehet, hogy a jeruzsálemi keresztények nem ismerték őt jól, ezért nem írja le Lukács a nevét. Az viszont biztos, hogy itt Isten eszközévé válik Pál megmentésében.

 Sokáig nem értettem a szeretethimnusz végén azt a passzust, amikor Pál arról ír, hogy „amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, úgy értettem mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11). Mert ugye, hogy jön ide ez az egész felnövéstörténet, mi köze ennek a szeretethez, amiről eddig beszélt. Pál azt írja, a gyermekek egyszer felnőnek. Ahogyan a gyermekkor után természetes módon következik a felnőttkor, úgy következik a mostani életünk után az örök élet. Ami ugyanúgy a mi életünk lesz, mégis valahogyan más. Akkor úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Ami viszont összeköti a két szakaszt, az a szeretet. Az agapé, amelyet megismertünk Jézus Krisztusban, kitart a felnőttkorig. Nem az a férfiasság, nem az a felnőttség, hogy elhagyjuk a szeretetet, sőt, éppen ellenkezőleg, ez az, amiben növekednünk kell és lehet. Ez az, ami megerősödik bennünk. A gyermekségből sok mindent elhagyunk, de van, amit megőrzünk, ez pedig a szeretet.

Az Apcsel kamerája továbbra is Pált követi, a lovasokkal és a legionáriusokkal együtt Antpatriszba, majd pedig Cézáreába, végül kalandos hajóúton egészen Rómáig. A mi kameránk viszont kicsit még elidőzhet ezen a fiatalemberen. Felismerhetjük rajta a saját ifjúkori vonásainkat vagy a tanítványaink vonásait. Mit látunk rajta?

Imádkozzunk! 

Legyen Ön is szent!

 

Igehirdetés böjt 2. (Reminiscere) vasárnapján 1Thessz 4,1-8 alapján

„Már megint nem voltam elég jó. Kudarcot vallottam. Elrontottam. Csalódást okoztam – a szüleimnek, a tanáraimnak, a páromnak, a gyerekemnek, önmagamnak.” Valószínűleg sokunkban vannak néha hasonló hiedelmek. Olyan kultúrában élünk, amely előszeretettel táplálja ezeket a gondolatokat. A tanár piros színnel javítja a dolgozatot, hogy felhívja a tanuló figyelmét arra, hogy mit rontott el. Ha a gyerek valami oda nem illőt mond vagy tesz, a szülők akkor szólnak rá, de ritkán bátorítják. A főnök akkor teremti le a beosztottakat, amikor azok késve vagy nem megfelelő minőségben dolgoznak. A negatív kritikával ritkán maradunk adósok, de a dicséretet és az elismerést szűkmarkúan mérjük.

Vajon Isten is ilyen? A mai igénk alapján attól is tarthatnánk, hogy „na itt jön megint egy újabb leteremtés, hogy mit rontunk el”. De ez csak felszínes olvasatra van így. A mai igeszakaszunk egy figyelmeztetés, ami általában jellemző Pál apostolra, amikor levelet ír, hogy az elején van a bátorító, örömhír-hirdető, szenvedésben vigasztaló rész, a második részben pedig intéseket, figyelmeztetéseket fogalmaz meg (ez az első thesszalonikai levélben is így van, az első 3 fejezet a bátorítás, a 4-5. az intés). De minden intésben van vigasztalás és bátorítás is, hiszen a keresztény ember életében nincs olyan feladat vagy kihívás, amellyel egyedül kellene szembenéznünk.

Az igeszakasz kulcsszava a megszentelődés, amelynek az evangélikus tanításban kissé mostohagyerek-szerep jutott. Luther és reformátortársai ugyanis annyira fontosnak tartották a hitből való megigazulást, amikor ezt sikerült újra a teológia középpontjába állítani, hogy tanításukban kevésbé fejtegették a megszentelődést, vagyis azt a formálódási folyamatot, amelynek során a hívő egyre inkább Krisztus képére alakul át, hozzá válik hasonlóvá. És tulajdonképpen ma is csínyján bánunk ezzel a kifejezéssel. Egy dolgot mindenképpen le kell szögeznünk: a megszentelődés SOHA, semmilyen körülmények között nem lehet az oka vagy az előfeltétele annak, hogy Isten elfogadjon minket. Épp ellenkezőleg. A megszentelődés azért történhet meg velünk, mert Isten MÁR ELFOGADOTT minket. A megigazulás az alap, és a megszentelődés az épület, amely ráépül erre az alapra.  A megigazulás rajtunk kívül, Krisztusért, Isten ingyen kegyelméből történik, mi azt csak hit által elfogadhatjuk, de nem érdemelhetjük ki, nem is tehetünk érte semmit. A megszentelődés ezzel szemben egy folyamat, amely bennünk zajlik, Isten bennünk végzett munkája a Szentlélek által. Végső soron mindkettő Isten munkája, de azt már nem lehet mondani, hogy a megszentelődésben az embernek ne lenne valamiféle szerepe. Az Istennel való kapcsolatot mi is aktívan kereshetjük, haladhatunk előre ezen az úton a cél felé.

Eddie Murphynek van egy filmje A szentfazék címmel, amelyben Jeff Goldblummal játszik együtt (Jurassic Park), utóbbi egy munkamániás marketingest játszik, aki egy TV-shop csatornának dolgozik. Van egy mondása, amit önmagának mantrázik, és ezt többször is halljuk a filmben: „Ne nyugodj addig, míg a jó nem jobb, a jobb nem legjobb!” Amikor a film végén G, azaz a szent ember elbúcsúzik tőle, azt súgja  a fülébe: „a jó jobb, a jobb áldott”. Az emberi projekt azt diktálja, hogy a tökéletességre törekedjünk, ne nyugodjunk meg az elég jóban, a megszentelődés pedig azt, hogy egyre inkább Istenéi legyünk. A szent ugyanis, ahogy mondani szoktam, elsősorban nem minőség- hanem birtokosjelző. A szent nem pusztán a jónak a szinonimája. Azért vagyunk szentek, mert a szent Istenhez tartozunk.

A szentfazék c. film magyar szinkronos változatának egyik ikonikus jelenete

Amikor Pál arra biztatja a thesszalonikai keresztényeket, hogy haladjanak még előrébb a megszentelődés útján, akkor arra bátorítja őket, hogy legyenek jobbak, mint a környezetük, méghozzá Isten Lelkének, a megszentelő Szentléleknek az erejével.

Felmérések szerint a január elsején tett újévi fogadalmak 95%-a február végére teljesen befuccsol. Mi, emberek nagyon nehezen tudunk következesen kitartani a jóban, amit elhatároztunk. Aki a megszentelődés útján halad, az tudja ezt, ezért folyamatosan azért könyörög, hogy szoros kapcsolatban legyen a benne lakozó Szentlélekkel. A Szentlélek Isten bennünk és közöttünk. Ha nemet mondunk erre a folyamatra, a Lélek bennünk végzendő munkájára, Istenre mondunk nemet. Ha viszont átengedjük magunkat neki, akkor ebben a kapcsolatban formálódni fogunk, méghozzá annak a képére, akivel kapcsolatban vagyunk. Nem egy tökéletes állapotról van szó, hanem egy élethosszig tartó formálódási folyamatról.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Benned van a mi igazságunk, megváltásunk és megszentelődésünk. Kérünk, add nekünk Lelked erejét, hogy napról napra jobban hasonlítsunk rád! Hadd legyünk áldottaid, szentjeid egyenként és közösségként is! Ámen