Kereszt és dicsőség

  

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Ef 3, 13-21 alapján

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A minap a Facebook-on elém került egy rövid videó, amelyben Jonathan Roomie – az a színész, aki a The Chosen-Kiválasztottak című sorozatban Jézus szerepét játsza – leforgatta az utolsó jelenetét a most készülő 7. évadban. Vagyis a sorozatban – az eredeti történetet követve – Jézus a mennybe ment, a tanítványok pedig ott maradtak és Jézus közvetlen útmutatása nélkül kell boldogulniuk.

https://www.facebook.com/reel/1078184684913675

Mi lesz velünk a nagy ember nélkül? Elmegy a lelkész, nyugdíjba vonul a püspök, leköszön az elnök, a választók leváltották az éppen megválasztandó polgármestert vagy miniszterelnököt vagy bármi hasonlót, és hirtelen az emberekben megállhat az ütő: Mi lesz most? Szintén mostanában hallottunk a különleges hangú és karizmájú énekes, Deák Bill Gyula haláláról. Váratlanul hagyta itt azokat, akik szerették.

Amikor Pál apostol börtönben töltött hónapjainak a száma már évekre duzzadt, a gyülekezetek csüggedni kezdtek. Mi lesz most? Ki hirdeti az evangéliumot? Ki gondozza a gyülekezeteket? Pál egy zseniális módszert választott a kapcsolattartásra: leveleket írt. Némelyik levele, mint a korinthusi levelek nagyon szorosan kapcsolódnak az adott gyülekezet speciális kihívásaihoz (mégis tovább másolták később, mert úgy látták, hogy mások számára is hasznos tanításokat tartalmaz). Viszont vannak olyan levelek, amilyen az efezusi levél is, amiből a mai igénk származik, amelyek talán eleve több gyülekezet számára, egyfajta körlevélként készültek. Ha megérkezett a központba, ott felolvasták, majd tovább másolták és továbbküldték. Így keletkezett az Újszövetség iratainak nagy része. Ez a levél tehát börtönben keletkezett, és valószínűleg eleve több gyülekezetnek szánták. Célja a bátorítás és a tanítás megerősítése. A gyülekezeteknek boldogulniuk kell közvetlen apostoli útmutatás nélkül is, ahogyan az apostoloknak meg kellett tanulniuk Jézus közvetlen fizikai jelenléte nélkül létezni.

„Ne csüggedjetek” – írja Pál az elárvult gyülekezeteknek. Beszél a szenvedésről és a dicsőségről. Az ember szemében a szenvedés egy kerülendő rossz. Pál azonban Jézusra tekint, és tudja, hogy a szeretetből másokért vállalt szenvedés a dicsőség felé vezet. Nemcsak azt, aki szenved, hanem azokat is, akik együttéreznek a szenvedővel. Itt a hangsúly az „értetek” vállalt szenvedésen van. Fontos, hogy ez valódi szeretetből történjék. Mi néha összekeverjük az önfeláldozást az önsajnálattal. Csak formailag, szavakban másokért vállalt szenvedés ez, valójában önmagunkért tesszük. Pál azonban felismeri, hogy ezt a szenvedést Isten akarata iránti engedelmességből is viselheti.

Pál ezután egy hosszú dicsőítésbe fog. Az Atyát dicsőíti, akiről minden nemzetség a nevét kapja (ez egy görög szójáték a patér és a patria szavakkal). Azt mondja, hogy meghajtja a térdét az Atya előtt. A térd meghajtása az ókorban csak a legnagyobb úr, a császár előtt történt. Azt jelentette, hogy elismerem őt legfőbb uramnak. A szolga így kiáltott fel: Kyrie, eleison! Uram, irgalmazz! Jézus tanítványai ezt már nem a császárnak, hanem Istennek kezdték mondani. Pál azonban nemcsak a legfőbb úrként tekint Istenre, hanem Atyaként is. Olyan Atyaként, aki Jézus Krisztus atyja, de egyúttal a mi Atyánk is. Sőt, mindenek Atyja. Hiszen róla kapta a nevét a szűkebb és a tágabb pátriánk. Kiscsaládunk és nagycsaládunk.

Pál az Atya szeretetéről úgy beszél, hogy az már nem is szuperlatívusz, nem is túlzófok. Az Atyáról a mindenség összefüggéseiben lehet csak beszélni. Ő nem a legnagyobb, hanem minden emberi mértéket meghalad. Nagyobb, mint amit el tudunk képzelni. „Mindent átfogó teljesség”. Az emberi mértékeket sorra véve eljutunk hozzá, és felfogjuk, hogy nem fogjuk fel. Valaki végtelenül meghalad minket, szeretetét mégis átélhetjük.

Félix fiam gyakran kérdezi tőlem: „Mi a legnagyobb szám, amit ismersz?” Persze próbáltam elmagyarázni, hogy a számok végtelenek. Elvileg nincs egy legnagyobb szám. Az ezer milliárdot már nagyon nehéz felfognom. Isten azonban nemcsak a legnagyobb, hanem a legkisebb is. Amikor emberré lett, ügyelt rá, hogy a legkisebbé, egy újszülötté legyen.

Istennek az Atyaság nem egy mellékes tulajdonsága. A görögök Zeuszt is az istenek atyjaként azonosították. De ez csak egy állandó melléknév, eposzi jelző volt az istenség neve mellett. A mi istenünknek az Atyaság lényegi tulajdonsága. Ő öröktől fogva mindörökké Atya. Mi pedig a Fiú, Jézus Krisztus által lehetünk Isten gyermekei. Ő a mi Atyánk is. Így szoktuk őt szólítani imádságunkban. Talán ma már nem is tűnik fel, milyen merész, szinte botrányos dolog volt ez az ókorban. A végtelenül transzcendens Istent a legbensőségesebb hangon szólítani.

Pál még arra is biztatja a gyülekezeteket, és velük együtt minket is, hogy amikor imádkozunk, akkor is vegyük tudomásul, hogy Isten mindent megtehet, sokkal bőségesebben mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk. Ne kérjünk tehát kicsinyesen, szorongva, ahogyan egy földi potentáttól próbál kikunyerálni valamit az ember. Ő mindent megtehet, és mindent szeretettel tesz. Ezért bármi történik velünk, ha szenvedünk is, övé a dicsőség. És ő minket is önmaga felé vezet. A szenvedés és a kereszt útján.

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy Fiad, Jézus Krisztus által így szólíthatunk téged. Kérünk, add, hogy ne feledkezzünk meg a te teljességedről. Add, hogy ezután vágyakozzunk, efelé haladjunk. Óvj meg minket minden hiábavaló, fölösleges aggodalomtól, csüggedéstől. Mutasd meg hatalmadat és dicsőségedet szereteted által! Ámen