2016. február 11., csütörtök

Jézus és Akhilleusz

Kamaszkoromban odavoltam a görög mitológiáért. Talán mind hallottatok már Akhilleuszról, az Íliász hőséről, aki a görög sereg bajnoka volt Trója ostrománál. Bátorságát az is táplálta, hogy sebezhetetlen volt, mivel anyja még csecsemőkorában a Sztüksz folyó vízébe mártotta. Azonban a sarkánál, ahol fogta, mégis sebezhető maradt (ezért nevezzük a sérülékeny kis inat Achilles-ínnak ma is).

Az idei böjti időszakra, és különösen a gimnáziumi csendes hétre ki kellett találnom egy fő témát. Már szeptemberben az első munkaközösségi értekezleten bemondtam a szót: Sebezhetőség. Isten pedig mostanában kezdte megmutatni, miért is olyan iszonyú fontos nekem most ezzel foglalkozni. Az idei MEKDSz Téli Táborban erősödött meg bennem ez a szó. Sikerült sebezhető emberekkel kapcsolatban lennem, méghozzá úgy, hogy nem voltam velük szemben segítő szerepben (mint mikor lelkigondozni próbálok), inkább úgy lehettem mellettük, mint kísérő, mint egyenrangú társ. Mint valaki, aki válaszol, de nem kell tudnia a végső, nagy válaszokat. Mint valaki, aki reflektál, de nem oktat ki. Mint valaki, aki a megosztásra megosztással képes reagálni - de nem puszta szavakat oszt meg, hanem önmagát. És közben tökéletes világossággal érzékeli a határokat. Meg is döbbentem. Ez lenne az intimitás, amitől annyira rettegek? 

Úgy tűnik, Jézus nem félt sem a saját, sem mások sebezhetőségétől. Ezért tudott olyan helyzetekben is benne maradni, amikor azok, akiknek a személyisége összeolvadt a szerepükkel, kimenekültek volna. Például amikor a farizeus, Simon házában ebédel, és egyszer csak belép a bűnös nő, elkezdi sírva a lábát kenni, csókolni, a hajával megtörölni. Simon azonnal arra gondol, hogy ha Jézusé lenne "ama Próféta" szerepe, nem engedné, hogy egy rossz hírű nő ilyen intim módon megérintse. Jézus viszont elfogadja, sőt értékeli a nő sebezhetőségét, tettét a valódi szeretet rangjára emeli.

A sebezhetőségben iszonyú kockázat van. Nem csoda, hogy félünk tőle, nem tudunk vele mit kezdeni. Benne van a nevében is: ebben az állapotban sérülékenyek, kiszolgáltatottak vagyunk. Ha a másik nem szeretettel bánik velünk, a rombolás rettenetes is lehet. Ha megalázás, megszégyenítés, bántalmazás, amit kapunk, vagy  kioktatás, gúnyolódás, megbélyegzés vagy az érzelmeink bagatellizálása, sőt akár semmissé tétele, akkor mintha egy nagy kést vágtak volna a testünkbe. És ez rendkívül félelmetes, minél többször tapasztaltuk már meg a visszaélést a gyengeségünkkel, annál hajlamosabbak leszünk bármely helyzetben és bármi áron védeni magunkat.

Én próbálom felvértezni magamat a sebezhetőség ellen, beöltözöm a szerepeimbe, a képességeimbe, elmenekülök az Intellektus várába, ahol minden olyan, mint egy erődítmény: a biztos igazság talaján áll  minden, mindennek megvan a helye. De bármilyen sziklaszilárdnak is tűnik mindez, akár a mitikus folyóban is megfürödhetek, a hatás akkor sem lesz tökéletes. Mindig marad egy gyenge pontom, egy Achilles-sarkam, ahol árthatnak nekem. Előbb-utóbb kiderül, hogy nem vagyok olyan erős, és legyőzhetetlen, mint amilyennek mutattam magam.

Meg aztán...mióta Jézust követem, folyamatosan látom, hogy ezzel az erődítős játékkal mi mindenről maradok le. Valódi találkozások lehetőségeiről, arról, hogy a saját szememmel lássam, amit Isten a halottaiból újjáteremt egy embert. Úgy tűnik, fel kell vállalnom a gyengeségemet, a fájdalmakat, amiket átéltem, és mindezzel együtt találkoznom Jézussal, akinek a sebei a legfőbb ismertetőjegyei lettek.


Merthogy Jézus nem félt sebezhetővé válni. Akhilleusz lemaradt az isteni pozícióról, a halhatatlanságról: Jézusnak mindene megvolt, mégis emberré lett. Meztelenül, sírva, éhesen jött a világra, testnedvektől maszatosan. Felnőve szintén sebezhető maradt. Fáradt, szomjas és éhes volt. Szeretetre és befogadásra vágyott. Gyűlöletet és elutasítást kapott. És akkor jött az utolsó hét. Jézus egy hét alatt elszenvedi a bántalmazás szinte minden formáját, lényeges elemét. Vajon miért? És most nem arra vagyok kíváncsi, hogy "a nagy terv" miatt, meg hogy "meg van írva", mert azt gondolom, hogy inkább azért volt megírva, mert így kellett történnie, vagyis Jézus pontosan EZT akarta végigcsinálni értünk. És attól, hogy számított a szenvedésre, attól az még valódi szenvedés volt. Mit nyert Jézus a sebezhetőség vállalásával, és mit nyerhetek vele én?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése