Rendben vagyok - Felszentelésem első évfordulójára

Két komoly ok késztetett rá, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik, hogy egy éve annak, hogy lelkésszé szenteltek, és úgy gondolom, ideje a számvetésnek: miért is lettem lelkész, hogyan valósul meg mindaz, amire elhívást kaptam. A másik a friss hír, amely szerint a lett evangélikus egyház zsinata jóváhagyta azt a törvényt, amelyben megtiltják a női lelkészek ordinációját (miután korábban már engedélyezve volt). Ez arra késztet, hogy végiggondoljam a saját életem példáján, hogyan is vezetett Isten a lelkészi pálya felé, hogyan és miért van bátorságom ebben élni.

Gáncs Péter püspök úr az ordinációmon a nyakamba helyezi a stólát a következő igevers kíséretében: "Vedd fel Krisztus igáját!" ( Mt 11,29 alapján) Csömör, 2015.06.13.

Már húszéves koromban, az első radikális Isten-élmények után kezdett mocorogni bennem a késztetés arra, hogy Istenről beszéljek, az ő dolgaival foglalkozzak. Elkezdtem falni a Bibliát. Apám könyvespolcáról leemeltem egy könyvet, és egy szuszra elolvastam Luther művét A keresztyén ember szabadságáról. Aztán Bonhoeffer Követés című könyve következett. Az érdekelt, hogyan tudnám a hitemet minél teljesebben megélni. A MEKDSZ diákkörben friss hívő létemre vezetővé választottak, ahol kisebb-nagyobb hibákon, bukásokon keresztül mutatta meg Isten, milyen fantasztikus a hatalma, hogyan tud az alkalmatlanságom dacára rajtam keresztül építeni másokat.

A 2006-os MEKDSZ nyári táborban, ahol a sokak által ismert és nagyra becsült Szabados Ádám volt a főelőadó, a Teremtés könyve 1-2 alapján, életemben először fölbukkant bennem a határozott elhívás, hogy "egész népem", vagyis a hívő közösség tanítója legyek, ami azonban rögtön egy óriási félelemmel is párosult: "az nem lehet, hiszen én egy nő vagyok!" Sosem felejtem el, az akkori diákkörvezető-társam, Gergely Kristóf szavait: "Engedd, hogy ezt Isten döntse el!"

Isten 2007 tavaszán megerősítette a belső indíttatást a következő igeverssel: "Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként." (Ézsaiás 50,4) Egyértelmű volt az igeszakaszból, hogy Isten az ige nyilvános hirdetésére szólít fel, sőt arra, hogy szenvedést is vállaljak érte, ha kell. Én azonban a saját fejem után akartam menni, és először a pszichológus diplomámmal kerestem állást. 2008  februárjában a MEKDSZ téli táborában került fel a pont az i-betűre. Kardos Károly (a főelőadó) ugyanis elmesélte, hogy a szocializmus idején erdőmérnökként hogyan kapott mégis lelkész elhívást, és hogyan hagyta ott a biztosnak hitt állását és szolgálati lakását a bizonytalan szolgálatért. Úgy éreztem, az én félelmeimről és kifogásaimról beszél. 

A teológiai évek alatt volt bőven idő és lehetőség átrágni az elhívást oda-vissza. Árnyalt képet kapott az ember, hiszen az egész egyházi közösségtől kapja a megerősítést, vagy éppen az elbizonytalanítást, hogy tényleg ez-e az útja. A sok pozitív visszajelzés ellenére a gyülekezeti gyakorlati év végén Fabiny Tamás püspök úrral mégis az ordináció elhalasztása mellett döntöttünk. Az ok az volt, hogy egy komoly önvizsgálat után arra jutottam, hogy nekem nem szabad most gyülekezetben vezetői pozícióba kerülnöm. Természetesen nem azért, mert nőként erre alkalmatlan volnék, hanem mert a hatodév alatt feltárultak olyan gyerekkori, gyülekezetben szerzett sérüléseim, amelyek még nem gyógyultak be. Ezeket nem akartam magammal cipelni egy olyan közösségbe, amelyért immár én vagyok a felelős.

Miközben a MEKDSZ-ben szolgáltam főállású munkatársként, embereket és közösségeket támogatva (a lelkészi szolgálathoz több ponton közel álló területen), egy olyan gyülekezetbe jártam (Józsefváros), ahol a sebeim csodálatos módon gyógyulhattak. Itt tapasztaltam meg, milyen is igazából a szentek közössége. Két lelkésznő segített nekem ebben: Gombkötő Beáta és Bolba Márta.

A Józsefvárosi Gyülekezet Karácsony Sándor utcai épületének bejárata.
 Az "Isten Kertje".

A munkahelyemen zajlódó átrendeződések, és a Déli Egyházkerület megkeresése nyomán született meg a döntés, hogy Mezőberénybe jöjjek iskolalelkésznek, az itteni evangélikus gimnáziumba. Erről és az elhívásom hátteréről bővebben mesélek a MEKDSZ-es diákjaim által készített videóban. 

A lelkésszé szentelés számomra egy külső megerősítése volt annak a belső elhívásnak, amelyet akkor már 7 éve mutatott meg Isten külső és belső folyamatok által. Az egyház közössége "felismerte a nekem adott kegyelmet, és kezet adott nekem" (Gal 2,9). Annak külön örültem, hogy az ordináció Csömörön történhetett meg, ahol a hatodévemet is töltöttem, és ahol a gyülekezet felügyelője köszöntött, akinek a támogatása, akárcsak Johann Gyuláé, a mentoromé, nagyon sokat jelentett. 

A felszentelési áldást a püspök úr mellett
 Eszlényi Ákos legéndi lelkész (küldő gyülekezetemből) és Varga Gyöngyi, a teológiai évfolyamlelkészem közvetítette.

Számomra a lelkészség a hiteles szolgálatról szól. Isteni elhívásnak, és Krisztus egyetemes küldő parancsának engedelmeskedem, amikor ennek élek. Az, hogy olyan országban élhetek, és olyan egyházi keretek között szolgálhatok, ahol ezt külső elhívással és felavatással is megerősítik, külön ajándék. De nem ez tesz alkalmassá. Az embert sem a papír, sem puszta kézrátétel nem hatalmazhatja fel, csakis maga Isten, aki Szentlelke által a karizmákat saját akarata szerint osztja szét - férfiaknak és nőknek egyaránt. Én nőként vagyok lelkész, és szolgálatom során azt keresem, hogyan tudok a rám bízottakért felelősséget vállalni, hogyan tudok együttműködni, mások keze alá dolgozni. Ember nem állhat ellene Isten akaratának, amikor arról van szó, hogy ő nőket bíz meg az evangélium hirdetésével (Magdalai Márián kezdve egészen mostanáig). Végtelenül hálás vagyok azokért a férfi és női kollégákért, akikkel osztozunk ebben az elhívásban, és akik testvéreim, akikkel támogathatjuk egymást ezen az úton.