Szentháromság ünnepe utáni 16. hálaadó vasárnap
Lekció: Lk 7,11-17
Textus: JerSir 3,22-33
A héten olvastam egy brit eredetű
kezdeményezésről, az XCC-ről a Parókia Portálon. A rövidítés mögött az Extreme
Character Challenge (vagyis szélsőséges jellemformáló kihívás) kifejezés
rejtőzik. Az XCC-t különböző korú férfiak közössége hozza létre, ahol a
résztvevők maguk sem tudják előre, pontosan hol, milyen körülmények között,
kell majd teljesíteniük három napot a szabadban. A nehezen járható terep, az
időjárási körülmények és a teljesítendő feladatok, amelyeket a vezetők adnak
mind mind kihívás elé állítja a férfijellemet: szembesülnek a férfiak
önmagukkal, felfedezik erejüket és gyengeségüket, megtanulnak önmagukon
felülemelkedni és segítséget kérni, elfogadni és adni egymástól és egymásnak.
A résztvevőknek gyakran radikálisan megváltozik a viszonyuk önmagukhoz,
férfitársaikhoz, a nőkhöz, a gyerekekhez és nem utolsó sorban Istenhez.
Ez a
példa van előttem nagyon erősen, amikor Jeremiás Siralmainak szerzőjét magam
elé képzelem. Ez a rövid, mindössze 5 fejezetből álló költői könyv a Biblia
közepén, a ritkábban idézett szentírási részek közé tartozik. Lényegében egy
alfabetikus költeményről van szó, amelyben a legfontosabb költői eszköz, hogy a
sorok hármasával állnak, és mindegyik ilyen kis „versszakban” a sorok azonos
betűvel kezdődnek, és versszakonként váltanak a héber ABC következő betűjére.
Először alef, majd bét, majd gimel és így tovább. A 3. fejezet elején
újrakezdődik az ABC, és a sorok egyenletesebb hosszúságba rendeződnek, ezzel
ritmikusabb hatást keltve. Ez is egy tudatos költői eszköz, ugyanis a 3.
fejezetben alapvetően megváltozik a könyv hangulata: míg az első két fejezetben
a női alakként megszemélyesített Jeruzsálem siratóénekét halljuk saját sora
felett, amelyben számos, Istennek címzett vád hangzik el, addig a 3. fejezetben
egy férfi – talán maga a költő vagy egy lírai én – veszi át a szót, és egy
sokkal reménytelibb, alázatosabb hangot üt meg. (A könyv feliratában
egyébként eredetileg nem szerepel Jeremiás próféta neve, de a könyv témája:
Jeruzsálem pusztulása a babiloniak ostroma után, és a könyv hangvétele az ő
prófétai hangvételét idézi.)
Előttünk van tehát egy férfi, aki az ostrom
utáni állapot szenvedései közepette is a remény hangján képes megszólalni. Azt
mondja: „Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz”. A nehézségekben,
fájdalmakban nem azt látja, hogy Isten magára hagyta őt, hanem inkább azt, hogy
Isten felnőttnek tekinti és tiszteli őt. Képesnek tartja arra, hogy
szembenézzen saját felelősségével. És népe felelősségével. És hívja őket
önmagával együtt a megtérésre. Az egész babiloni fogság nemcsak egy
történelmi büntetés, hanem egy óriási lehetőség, hogy a nép újra Istenhez
forduljon, hogy betölthesse küldetését.
A költő mondatait át- meg áthatja Isten
szeretete felől egy sziklaszilárd meggyőződés. Számára a sok rossz, ami a
néppel történik nem Isten létezése vagy gondviselése vagy ereje elleni
bizonyíték, hanem épp ellenkezőleg, a megmaradás és az élet újrakezdésének
lehetősége az, ami minden egyes reggelen bizonyítja Isten kegyelmét, szeretetét
és hűségét. Ahogyan az apa nem szíve szerint okoz szomorúságot vagy
frusztrációt a gyermekének, ugyanúgy vagy még inkább az Úr is csak azért engedi
a szomorú és nehéz dolgokat, hogy neveljen, elvezessen egy még mélyebb
közösségre önmagaddal, Vele és embertársaiddal.
Hogy engedheti meg ezt Isten, ha szeret? –
ez egy nagyon gyakori kérdésünk, mert a szeretetet összetévesztjük a
rajongással. A szeretetben viszont van határhúzás (Eddig, és ne tovább!) van
felelősségre hívás (Mit tettél?), a szeretetben benne van, hogy engedem, hogy
megtapasztald a saját határaidat és egyúttal ki is tágítsd azokat. Kihívás
nélkül nincsen férfijellem, de azt gondolom, női jellem sem. Mi nem egy olyan
Istenben hiszünk, aki minden nehézséget, akadályt automatikusan eltávolít az
utunkból még mielőtt szembe kellene néznünk vele, hanem olyanban, aki a hit
által átvezet bennünket a szenvedéseken , nehézségeken és akadályokon. Aki
erőt ad, bölcsességet, leleményességet és társakat, akikkel segíthetjük
egymást.
A magyarokban van egy nagyon erős ösztön a
túlélésre. Mi a történelmünket is ilyen túlélési történetként szoktuk elmesélni
olykor. Ennek viszont az a nehézsége, hogy óhatatlanul is azt tanítjuk meg a
gyerekeinknek, hogy a túlélés a legfőbb jó, sőt önmagában véve érték. Aztán
csodálkozunk, ha azt látjuk rajtuk, hogy mindig túlélő üzemmódban vannak és nem
tudják MEGÉLNI az életet. Pedig az élet nem a túlélésről szól, nem szólhat
mindig csak a túlélésről. Az életet nem élhetjük meg összeszorított fogakkal. Az
élet ott kezdődik, amikor kinyílik a szemünk arra, hogy Isten szeretete és
hűsége minden reggelre megújul. Amikor felébredve hálát tudunk adni mindazért,
amit kaptunk, és nem azt számolgatjuk, hogy mi hiányzik.
A mai vasárnap hálaadó vasárnap, sok
gyülekezetben ilyenkor pazarul feldíszítik az oltárt vagy a keresztelőkutat a
betakarított termésekkel, gyümölcsökkel. Ilyenkor végiggondoljuk, mi mindent
köszönhetünk Istennek, hogy ebben az évben is megtapasztaltuk megtartó
szeretetét abban is, ahogy a föld megadta termését. De nemcsak a testi, földi
életünkért vagyunk ilyenkor hálásak. Hálásak vagyunk elsősorban és
mindenekfelett azért, hogy Jézus Krisztusban örök életet ajándékozott nekünk.
A halál, legnagyobb ellenségünk, aki véget vet minden földi jónak, nem kacaghat
többé rajtunk és nem gúnyolhat minket. Nem árthat többé nekünk, mert
Krisztusban miénk az örök élet. Amikor októberben sokunk kimegy a temetőkbe, és
szeretteink sírját rendezgetjük, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen reménnyel
tesszük ezt. Azt gondoljuk, hogy a sír a végállomás, vagy reménykedünk, hogy az
örök életben mind együtt leszünk? Ahogyan az elhangzott evangéliumban az
özvegyasszony visszakapta elveszített fiát, nekünk is az a reménységünk, hogy a
feltámadásban visszakapjuk szeretteinket.
A szeretet összeköt, és ezen még a halál
sem változtathat. A szeretet Istentől jön, mert Isten szívének közepe és
lényege a szeretet. Azt olvastuk, hogy Isten nem szíve szerint alázza és
szomorítja meg az embereket. Ő nem olyan mint egy kiképző őrmester a
katonaságnál, akinek kedve telik az újoncok megalázásában. Isten szíve nyitva
áll előttünk, és Jézusban pontosan láthatjuk, hogy Ő milyen.
Vegyük észre a mai napon is az Ő
szeretetének megannyi apró jelét, és emlékezzünk meg az egészen nagy
ajándékokról is. Vegyük a nehézségeinket is ajándékoknak, vagy legalábbis
kihívásoknak, amelyeken keresztül Isten a jellemünket edzi. Kérjük Őt, hogy adjon
meg nekünk mindent ami szükséges ahhoz, hogy ne csak túléljünk, de éljük is ezt
az életet, amelynek végső horizontja az örök élet.
Imádkozzunk!
Drága mennyei Atyánk! Szeretnénk megismerni
téged, a te szívedet minél mélyebben. Kérünk, add, hogy minden reggel és minden
este belemerüljünk a te szeretetedbe, hogy hálát tudjunk adni mindazért, amit
adtál és még azokért a dolgokért is, amelyek most nehezek vagy fájnak. Add,
hogy tudatosítsuk, semmi nem választhat el a te szeretetedtől, amely megjelent
Jézus Krisztusban, a mi urunkban! Ámen
Hálacédulák megírása és összegyűjtése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése