Ember a kertben!

Textus: 1Móz 2,4b-15

A kert harmóniája

Első hallásra a mai igeszakaszunk egy megbonthatatlan idillt ábrázol. „Hol lennétek ti, férfiak, ha mi nők nem lennénk?” – kérdezi a zsidóviccben Kohnné a férjét. Mire a férj: „Hogyhogy hol? Hát még mindig a paradicsomban!” Gyakran a mi képünk is ez az Édenről: volt valaha valamikor nagyon régen, az ősidőkben egy aranykor, egy idilli, harmonikus állapot, ahol mindenünk megvolt, ahol boldogok lennénk, és ez most nincs. És ki miatt nincs? Hát erre igen könnyen találunk bűnbakot: a férjem, feleségem, anyám, apám, anyósom, apósom, gyerekem, a szomszédom, vagy akár maga az Isten. Erci Berne még egy saját nevet is adott ennek az emberi játszámának, annyira gyakori: ez a „Ha te nem lennél…” játszma.

Ez a mai igénk nemcsak arról szól, hogy egykor régen volt egy nagyon szép kert, amit ősszüleink elherdáltak, és most okkal haragszunk rájuk. Ez az ige arról szól elsősorban, ami a jelenben történik itt és most. Ahogyan két hete Káin és Ábel történetében láttuk, hogy mennyire aktuális, ugyanúgy a mai történetünkben is lássuk meg, hogy ez az ige itt és most szól, nekünk és rólunk.

Jankovich Marcell Az ember tragédiája c. animációs filmjének kísértés-részlete. Figyelemreméltó különbségek vannak a bibliai szöveghez képest: pl. itt két fa tiltott, nem pedig csak 1 mint a Szenírásban

Ő alkotott minket, az övéi vagyunk

„Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt…” – valljuk Luther Kis Kátéja alapján az Apostoli Hitvallás első hitágazatához fűzött magyarázatban. Isten nemcsak az egykori ősszülőket alkotta, hanem ma is ő a Teremtő Isten. A történet úgy ábrázolja Istent, mint aki a föld anyagából hozza létre az embert. A héber szöveg játszik is ezzel a két szóval: adamah (föld) és adam (ember). Itt még nem az ember férfi és női neme a hangsúlyos, hanem az általános, egész emberiséget képviselő ember. Isten ebben a történetben gondoskodik is az emberről: létrehozza számára a növényeket, beülteti a kertet, megöntözi a folyókkal, megalkotja az állatokat, hogy társai legyenek az embernek. De nemcsak megteremti, hanem be is vonja a feladatba: művelje és őrizze a kertet.

Milyen csodálatos ez a feladat! Aki kertészkedett már, tudja, hogy mennyire be tudja az embert szippantani a földdel és a növényekkel való foglalatoskodás. Vagy az állatokkal töltött idő. Ilyenkor a természettel való egységünket éljük meg. A héber szót nemcsak művelésként, hanem szolgálatként, akár istenszolgálatként és istentiszteletként is lehet fordítani. Tehát a földdel való munka nem lehet alantas sem az ember, sem az Isten szemében. A paraszti ősök még sokkal egyszerűbben, természetközelibb módon éltek, az emberi biológiának megfelelőbb életritmusban. Nekünk ez már nehéz, alig találjuk az utat vissza a gyökerekhez, az éltető vízhez, földhöz. És érdekes módon minél jobban elszakadunk a természettől, annál kevésbé találjuk a kapcsolatot a Teremtővel. Azzal, aki alkotott minket minden más teremtménnyel együtt, és aki gondunkat viseli.

A kertben van egy kijárat. Érdekes módon nem a szélén, hanem a közepén. Van egy fa, az élet fája, amelyről éppúgy nem tilos enni, ahogyan a többi fáról sem. Mellette viszont áll egy fa, amely a jó és a rossz tudásának fája. Nem egyszerűen a tudásé, hanem az erkölcsi ítéletalkotás és döntés fája. A tiltott fa az Isten iránti bizalom próbájának szimbóluma: rábízzuk-e Istenre, hogy ő tudja, mi a jó nekünk, vagy a magunk kezébe vesszük a sorsunkat. Istentől kapott mandátumunknak akarunk-e megfelelni, vagy eldobva a felelősséget, magunk akarunk isteni rangra emelkedni, hogy ne kelljen felelősnek lennünk senkiért és semmiért? A felolvasott igeszakasznak ez már nem része, de tudjuk, hogy az ember kilépett ezen a kijáraton.

A teremtés nem pusztult el azonnal, de kifordult önmagából. Mintha a visszájáról néznénk mindent. A harmonikus kert fenyegetővé válik, a természetes meztelen emberi test szégyenletessé, Isten közelsége riasztóvá. Érzékletesen ábrázolja ez a kép a mi látásmódunkat.

Halálfából az élet fája

A fa különösen erős szimbólum ebben a történetben. A fák és a gyümölcseik az egész Szentírásban gyakran a tetteket és annak következményeit jelenítik meg.  Ha elfordulunk Isten gondviselésétől, akkor könnyen egyedül találjuk magunkat. Viszont Isten nélkül nem tudjuk az életünket megtartani, pláne nem meghosszabbítani. Nincs az az egészségmegőrzési trükk, amivel örök életet szerezhetnénk magunknak.

Isten viszont ígér egy másik fát. A Jelenések könyve utolsó fejezetében, az új Jeruzsálemben újra találkozunk az ágakra szakadó folyóval és a két ág között az élet fájával. Azzal az életfával, amelynek levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Itt már nemcsak egy emberről van szó, hanem az egész elveszett emberiségről. Új élet, gyógyulás és az Istennel és egymással megbékélt harmónia lehetőségéről.

Ki teszi ezt lehetővé? Paradox módon egy halálfa. A kivégzés keresztfája, amelyen Jézus Krisztus az életét adta értünk. Az ókorban gyakran ábrázolták úgy a keresztfát, mint amelyből növények sarjadnak, úgy, ahogyan egykor az Éden kertjében. „Krisztus halála a halált elnyelte, megcsúfolta” -énekeljük a 215-ös énekünkben. Érvényes ez ránk? Természetesen. A kereszténység 1700 éves hitvallása, a niceai hitvallás hangsúlyozza, hogy a teremtő, a megváltó és a megszentelő/újjáteremtő Isten egy és ugyanaz. Nem kell a félelmetes istenségtől a szerető istenséghez menekülnünk. Aki a kertbe helyez minket minden nap, aki gondoskodik rólunk, aki feladattal lát el, aki annyira szeret, hogy a legdrágábbat adta, és akivel újat lehet kezdeni minden egyes napon, akkor is, ha ez már az utolsó nap, az ugyanaz az Isten.

Itt és most

Ha pedig így van, akkor minden egyes napunk már az új, örök életünkhöz tartozik. Ne a pusztítás és kihasználás vezessen bennünket, amikor teremtménytársainkhoz viszonyulunk – legyenek emberek, állatok vagy növények, hanem a gondoskodás, őrzés vágya. Kérjünk hozzá erőt és bölcsességet Istentől minden nap. Az Édenkert valósága itt van velünk, ha Isten akaratával összhangban élünk, ha a bizalom, a szeretet és a kölcsönös gondviselés határozza meg a viselkedésünket.

Imádkozzunk!

Urunk, bocsásd meg, hogy pusztítjuk a kertedet, bántjuk azokat a teremtményeket, amelyeket te alkottál! Bocsásd meg azt is, amikor önmagunkat bántjuk, mert minket is te alkottál! Adj erőt, bizalmat, szeretetet és felelősségérzetet, hogy a teremtett világ javaival hálásan, mértékletesen, megelégedéssel és kölcsönös osztozással, gondviseléssel éljünk! Köszönjük, hogy te halálból életet hozol elő, és minket is bevonsz a világ újjáteremtéséről szóló tervedbe! Ámen