Lelkes ünnep igehirdetés Mt 6,11 alapján október 4-én, az állatok világnapján
Jézus mondja és biztat, hogy mi is mondjuk:
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
Kedves Testvérek!
Különös kezdeményezés a mai
istentiszteletünk. Magyarországon – úgy tudjuk - még nem volt példa rá, hogy olyan
istentiszteletet hirdettek volna, ahová kedvenceik is elkísérhetik a gazdikat.
Pedig a háziállatok (különösen a kutyák és a macskák, de ide sorolhatjuk a
lovakat is) évszázadok vagy akár évezredek óta társai az embernek. A Szentírás
hangsúlyozza, hogy az állatok nem vehetik át az istenség szerepét az ember
életében (2Móz 20,4), de nagyon fontos szerepet tulajdonít nekik, és védi is
őket. A Biblia tiltja, hogy egy állatot kínozzanak vagy agyondolgoztassanak (pl.2Móz
23,12). Isten nem nézi jó szemmel a mértéktelen fogyasztást, ami az állatokat
veszélyeztetné. Az állatokról ugyanúgy gondoskodni kell, biztosítva számukra az
elegendő mozgást, élelmet és pihenést, mint az emberekről.
A 800 éve elhunyt Assisi Ferenc nem csupán
azt változtatta meg az egyházban, ahogyan a szegényekre gondolunk, hanem az
állatokhoz és minden teremtményhez való viszonyban is újat hozott. Éppen ezért
tették az állatok világnapját az ő
„mennyei születésnapjára”, október 4-ére. A szentek ünnepei ugyanis nem a földi
születésnapjukon, hanem a haláluk napján vannak. Egyetemi városomban, Pécsen, a
Ferencesek utcájának az elején van egy szobor, ahol Szent Ferencet úgy
ábrázolják, amint éppen a galamboknak prédikál. Ő ugyanis szó szerint vette
Jézusnak azt a parancsát, hogy „hirdessétek az evangéliumot minden
teremtménynek” (Mk 16,15). De sok más legenda is őrzi Ferencnek az állatokhoz
fűződő különleges viszonyát. Az ő lelkisége alapozta meg azt, hogy a
spirituális életünk fontos kísérőiként tekintünk ma a fákra, a csillagokra, a
teremtett világ szépségeire.
Mai igénk, a Teremtés Hetének lezárásaként
hálaadásra és egyben kérésre indít. Szinte mindenki ismeri a Jézustól tanult
imádságot, a Miatyánkot, amelynek középső, negyedik kérése a hétből a mai
igénk: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Az ima, amelyet Jézus tanít,
kérő ima. Arra biztat, hogy kérjük Istentől mindazt, ami javunkat szolgálja. Az
első három kérés Istennel kapcsolatos: szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el
a Te országod, legyen meg a Te akaratod. A negyedik kérés az emberre és a földi
élethez szükséges dolgokra irányítja a figyelmünket. A „kenyér” szó ugyanis
Luther Márton magyarázatában nem csupán az élelmiszer, hanem mindaz, amire az
élethez szükségünk van (jó időjárás, ruha, munka, jó szomszédok, de még a jó
kormányzatot is ide sorolja Luther). Jézus arra tanít, hogy aggodalmaskodás és
lefelé nézés helyett tekintsünk fölfelé – hiszen az ember görög neve, az
antroposz, ezt jelenti – és hálát adva kérjük Istentől mindazt, ami kell.
Isten azonban a javakat nemcsak azért adja
az embernek, hogy megtartsa önmagának. A kenyér mindig a MI kenyerünk. Sohasem
az enyém. Ez a kenyér mindig közös, meg kell osztanom másokkal. Meg kell
osztanom a családommal, a rám bízottakkal, a rászorulókkal. És igen, a rám
bízott, velem élő állati teremtménytársaimmal is. Isten gondviselésének ugyanis
mi, emberek vagyunk az eszközei. Hallottuk Mózes első könyvéből a lekciónkban,
hogy a teremtésben Isten rábízza az emberre az állatokat. Hatalmunk alá vannak
vetve, de nem azért, hogy hatalmaskodjunk rajtuk. Az állat nem eszköz, és nem
tárgy. Az állat élőlény. „Lelkes állat”-mondja a régi magyar nyelv, animalis –
mondja a latin, amiben benne van az anima, az érző lélekre utaló szó.
Józanul és felelősen kell tehát bánnunk
velük. Aki sokat élt már társállattal, pontosan tudja, hogy milyen mély lelki
kötődés alakulhat ki velük. Luthernek volt egy kutyája, akit nagyon szeretett,
Tölpel névre hallgatott, és Luther odáig ment a kutyával példálózásban, hogy őt
hozta jó példaként az imádkozáshoz: „Bárcsak én úgy tudnék imádkozni (értsd:
olyan kitartóan), ahogy ez a kutya nézi a húst.” Bár az állatoknak a keresztény
teológia hagyományosan nem tulajdonít spirituszt, azaz szellemi lelket, amelyen
keresztül közvetlenül tudnának kommunikálni Istennel, több teológus arról
beszél, hogy amikor Isten újjáteremti a világot az idők végén, annak az állatok
is részesei, kedvezményezettjei lesznek.
Az ember Isten képmására lett teremtve. Ez
két dolgot jelent. Egyrészt mi is a teremtés részei vagyunk. Teremtmények
vagyunk. Másrészt mi vagyunk azok a teremtmények, akik Isten képviselői,
képmásának hordozói vagyunk a világban. Feladatunk, mandátumunk, hogy Isten
akaratát megvalósítsuk a világban, gondoskodjunk a teremtett világról, helyesen
éljünk a teremtményekkel és egyedül Istent imádjuk. Talán nem kell
részleteznem, hogy ebben az ember csúfosan elbukott és elbukik ma is. Nem
gondoskodunk jól, visszaélünk, sokszor kínokat okozunk és pusztítunk magunk
körül. Növényeknek, állatoknak és embertársaknak is. Isten azonban kész
megbocsátani és megszabadítani abból is, amit elrontottunk vagy
elmulasztottunk.
Ezért lett ő maga emberré Jézus
Krisztusban. Hogy új életet adjon nekünk a hit által. Hogy ne csak a földi,
mindennapi kenyeret adja meg, hanem a lelki, mennyei kenyeret is. Jézus mondja
önmagára, a saját testére, hogy mennyei kenyér, amely által az Atya örök életet
ad a világnak. Ezt az ajándékot ünnepeljük az úrvacsorában. Isten annyira
szeretett minket, hogy a saját Fiát adta értünk a kereszten, hogy halála és
feltámadása által bocsánatot és új életet nyerjünk.
Nem vagyunk bezárva az elrontott
dolgainkba. Isten megszabadított. Új alapokra helyezhetjük az életünket, arra,
amit Jézus mond. A mai ünnepen adjunk hálát azért, hogy tudatosíthatjuk: a
mindennapi betevő nem csupán arról szól, hogy mi gürcölünk és aggódunk, hanem
Istentől jön. Tőle kérjük, neki adjunk hálát és adjuk tovább mindazoknak,
akiket ránk bízott.
Imádkozzunk! Urunk, hála, hogy te táplálsz,
napról napra szüntelen. Áldva légy, hogy minden új nap új öröm, új kegyelem. De
a szívünk vágyakozva azért sóhajt tefeléd, engedd, Jézus, megízlelnünk örök
élet kenyerét. (Evangélikus Énekeskönyv 71.sz. énekének szövege) Ámen
