„Amim van, azt adom” – az irgalmasságról

Igehirdetés Jn 19,38-42 alapján a 2016. november 13-i Tamás-misén Lágymányosi Ökumenikus Központban

Az igehirdetés elhangzott szövegét itt hallgathatod meg.

Hat évvel ezelőtt, egy novemberi vasárnapon meghalt apám. Hirtelen történt, előzmények nélkül. Nagyobbik húgom és öcsém voltak otthon, egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy már nem lélegzik. Hiába próbálták újraéleszteni ők is, a mentősök is. Be sem vitte a mentő. Ott álltak éjjel egy órakor egy holtesttel a karjaikban. Lemosdatták, levágták a haját, a körmét. Felöltöztették szép ruhába, cipőt húztak a lábára. Száz évvel ezelőtt ezt minden család megtehette a halott szeretteivel. Mi már kevéssé ismerjük azt az érzést, milyen irgalmasnak lenni egy halott ember utolsó elveszített tulajdonával, a holttestével.

János evangéliumában  megjelenik Jézus keresztje alatt egy titkos tanítvány, a zsidó főtanácsnak, a Szanhedrinnek a tagja, Arimátiai József, hogy felajánlja Jézus holtteste számára a saját sírját. Ez a sír egy kertben volt, közel a Golgotához, Jézus kivégzésének színhelyéhez. A keresztre feszítettek testének normál körülmények között az lett volna a sorsa, hogy a kereszten maradjanak, amíg meg nem halnak, sőt, akár amíg a dögevő madarak el nem végzik a maguk dolgát. A másnapi szombat azonban nagy ünnepnap, a kovásztalan kenyerek fesztiváljának nagy napja volt, így a Főtanács sem akarta, hogy a testek a kereszteken lógjanak. Ezért arra kérték Piltáust, gyorsítsák meg az elítéltek agóniáját azzal, hogy eltörik a lábszárcsontjukat. Jézus már halott volt, így az egyik katona a lándzsájával ellenőrizte a halál beálltát. Jézus testét kidobhatták volna a gyehennára, Jeruzsálem szemétdombjára is, de nem így történt. Arimátiai József azt adta, amije volt: egy gazdagoknak való sírhelyet. Eljött Nikodémus is, aki átbeszélgetett Jézussal egy éjszakát.  Azt adta, amije volt: mirhából és aloéból készült olajat. Megadták a végtisztességet Jézusnak, gyorsan, kapkodva, befejezetlenül a szombat közelgő csillaga miatt. 

Jézus temetése kéziratos magyarországi imádságoskönyvből (1192-95 körül)

Ritkán gondolunk arra, mibe kerülhetett ez nekik. Másnap reggel a Szanhedrin ünnepi gyűlésén bizonyára feltűnt, hogy ketten hiányoznak a tagok közül. Nem lehetett nehéz kideríteni, hogy József és Nikodémus halott érintése miatti tisztátalanság okán nem léphettek a templom területére a húsvét szent ünnepén. Családjuktól és nemzetüktől elkülönülve, némán gyászoltak, némán tüntettek az ártatlanul meggyilkolt názáreti próféta temetése után. Két tisztátalan. Két irgalmas ember.

A mai alkalom központi témája az irgalmasság. Hol találok egy irgalmas Istenre? – ez volt 500 évvel ezelőtt egy fiatal szerzetesnek, Luther Mártonnak a kínzó kérdése. Ma a kérdés inkább így hangzik: Hol találok egy irgalmas embert? Szomjazunk az irgalomra, ugyanakkor rettegünk tőle. Egyesek úgy tekintenek rá, mint naivitásra, amely szélesre tárja a kaput az ellenség előtt. Az irgalom sokak szemében pusztán balekség, amikor ahelyett, hogy elvennéd, amit elvehetsz, inkább te adsz mindabból, ami jog szerint a tiéd. Pedig az irgalmasság Isten beceneve, amikor bejelentkezik a világba. Nem ítélni és pusztítani, hanem szeretni és adni jön közénk Jézus Krisztusban.

„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” – idézi Jézus Hóseás prófétát. Mi, emberek, jobban szeretünk áldozatot hozni. Újra és újra félreértelmezzük ezt az áldozatot, és vallásos erényt kovácsolunk belőle önmagunknak. Mintha az áldozatban bármi olyat fel lehetne ajánlani Istennek, ami ne lett volna eleve az övé. Az áldozathozatal azért veszélyes, mert abba a hitbe ringathatja az embert, hogy most Isten a lekötelezettjévé vált. Bűnös vagyok, de majd jövök az oltárhoz áldozni, és ezzel el lesz intézve a dolog. Odaadom az áldozatot Istennek, és ezzel érdemeket szerzek magamnak. Amikor így imádkozom: „Köszönöm, Uram, hogy tizedet adok mindenből, amit szerzek, még a mentából és kaporból is.” Ha tizedet adsz, azt valójában abból adod, amit Isten adott neked. Semmi sincs az oltáron, semmi sincs a perselyben, semmi sincs a zsebedben, amit ne Istentől kaptál volna.

Irgalmasságot akarok. Az irgalomban az ember azt adja, ami az övé. A legenda szerint Tours-i Szent Márton a meztelen koldust látva kettéhasította kardjával a köpenyét, és a felét ráterítette. Álmában aztán megjelent neki Krisztus, és ugyanazt a fél köpenyt viselte. Jézus Krisztus a koldus inkognitójában élvezte Márton irgalmát. Azért adta csak a fél köpenyét, mert a másik fele a légió tulajdona volt. Így Márton mindent odaadott, ami csak tőle telt.

Amim van, az vagyok – abban az illúzióban élünk, hogy az identitásunkat a birtoklás határozza meg. Ezzel az attitűddel nem oszthatom meg senkivel, azt, amim van, mert akkor elveszíteném azt, aki vagyok. Ha adok is valamit a sajátomból, ezzel a másik tartozik nekem. Adósság-csapdákban élünk. Állandósult körbetartozás uralja az életünket ebben a szemléletben.

Aki irgalmat gyakorol, nem szívességet tesz. Nem vár és nem fogad el viszonzást, legalábbis attól nem, akivel irgalmas volt. Az irgalom teljesen önkéntes. Nem lehet kikényszeríteni, hogy irgalmat gyakorolj. Az irgalom a szív szabadsága. Lemondás. Odaadás. Sebek bekötözése. Elhagyottak felkarolása. Kitaszítottak befogadása. Halottak eltemetése. Az irgalom az, ami belőled fakad, amikor ráhangolódsz Isten szívére. Próbálták már kiirtani az irgalmat az emberekből, de teljesen sohasem tűnt el, a leggonoszabb diktatúrák tombolása közben is megbújt az emberek között. Időnként kitört és mozgalmakat inspirált. „Aki a szegényeknek ad, jobbat tesz, mint ha búcsúcédulát vásárol.” – írja Luther a 95 tételben. Pedig milyen klassz érzés lehetett egy papírt lobogtatni arról, hogy én adakoztam a templom építésére, így már nem tartozom Istennek, sőt, már-már Ő tartozik nekem.

Azért olyan nehéz az irgalom, mert az adás és az elfogadás kölcsönös kiszolgáltatottságot hoz létre. Jézus nem félt kiszolgáltatni magát, nem félt sebezhetővé válni. Mi viszont rettegünk. Ott állunk egy szál semmiben Isten előtt, ruhátlan koldusokként, és félünk, el akarjuk takarni a mezítelenségünket. Jézus azonban ránk teríti az irgalom köpenyét, hogy soha többé ne fázzunk, ne is szégyelljük magunkat. Egyúttal magára ölti a mezítelenségünket. Mert az irgalom mindig azzal jár, hogy érintkezned kell a tisztátalansággal. Nem őrizheted magadat steril vallásosságban. 

Az evangélikus oltáron ott van az a különleges lakoma, amit olyan részegítő lenne a mi Istennek felajánlott áldozatunknak tekinteni. Luther szerint ez az isteni irgalom lakomája. A tékozló gyerekek hazatérésének örömünnepe. Az oltáron a kenyér és bor jegyeiben magát Jézus Krisztust vesszük magunkhoz, az Ő valóságos testét és vérét. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban maga Isten valóságosan és teljesen nekünk adja önmagát. Mi pedig élvezzük az Ő jóságát, irgalmasságát. Isten is azt adta, ami tőle telt. Jézusban saját magát adta és adja. Testét és vérét. Jézus az utolsó vacsorán végrendelkezik a testéről és a véréről. Vegyétek, egyétek, igyatok ebből mindnyájan. Ez a vacsora ma rád is vár. Jézus végrendelete értelmében, aki csak hisz, örökségül kap mindent, ami az övé. Egy halott ember utolsó elveszített tulajdona. Ezt is neked adja.

De miért...?

Igehirdetés Mezőberény II. kerület,2016. november 6. Ítélet vasárnapja

Jób könyve 14,1-17 alapján

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ma Magyarország legidegesítőbb kérdése a "De MIÉRT?" Egy gyógyszerreklám ártatlannak vélt gyerekpoénja rátapintott valamire, ami eltalálta az ember érzékeny pontját. A gyerekeknek van egy olyan időszakuk, amikor egészen normális, hogy mindennek az okát kérdezgetik. A felnőttek azonban egy idő után kifogynak az okokból, és a türelmükből is, ilyenkor szokták lezárni a vitát azzal, hogy "CSAK" vagy "így akarom és kész".

Jób könyve az Ószövetség egyik legbosszantóbb könyve. Ugyanezt a Miért- kérdést feszegeti egy olyan témában, ami az ember húsába vág, amióta kiléptünk az Éden kertjéből. Miért szenvedünk? Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? Miért engedi Isten, hogy az ember mindent elveszítsen, még akkor is, ha hisz benne, és szolgálni próbálja Őt?  És a legbosszantóbb az, hogy a kérdést megválaszolatlanul hagyja. A 42. fejezet végén is ott állsz, mint olvasó, és azt kérdezed magadtól: Erre volt jó a sok okoskodás? Mert Jób könyve végül is nem a Miért? kérdésre válaszol, hanem a Kivel? kérdésre. Kivel vagy együtt a szenvedésben?

A kerettörténet szerint Jób dúsgazdag keleti úr, istenfélelme és jámborsága legendás, még maga az ÚR is dicsekszik vele a Sátánnal szemben. A vádló (mert neve ezt jelenti) azonban bizarr fogadást ajánl: Ha Isten a kezébe adja Jóbot, hogy csapásokkal sújthassa, hamar letéríti az igaz útról és istenkáromlóvá teszi. Az Úr elfogadja a kihívást, és Jób valóban elveszíti az egész vagyonát, a gyermekeit majd az egészségét is.  Még a felesége sem áll mellé: "Átkozd meg istent és halj meg!" a búcsúmondata. A barátai eljönnek ugyan vigasztalni, de az együtt érző hallgatást hamar a klasszikus istenképet védelmező okoskodás váltja fel. Jób barátai ugyanis nem tudják elfogadni, hogy Isten megengedheti Jób szenvedését, hacsak nincs valami hatalmas titkolt bűn a tarsolyában. Nekik fontosabb, hogy ragaszkodhassanak a biztonságot adó, igazságos világképhez, amelyben mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Jób magára marad a panaszával, amit Istennek önt ki.

Mai igénkben Jób a mélypontot sajátosan ünnepli meg: a reménység forrását keresgéli kérdésekkel. Nem Istenről beszél, hanem IstenHEZ. A mélyponton általában nem segít, ha IstenRŐL próbálok meg beszélni, hallani vagy olvasni. Muszáj IstenHEZ beszélni. De ez nagyon nehéz, mert várni kell a válaszára. És ami másnak válasz, nekem lehet, hogy nem lesz az. Ezért Isten külön nekem, nagyon személyesen fog válaszolni. Csak néha olyan csendesen mondja, hogy nem hallom meg.

Ezért Jób könyvét bátran mondhatjuk a legemberibb könyvnek is a Bibliában. Mert Jób mi vagyunk, valamennyien. Ha nem is ilyen iszonyú csapássorozatot, de mind átéltünk már, és még fogunk is átélni tragikus eseményeket. Amikor a fájdalomtól és tehetetlenségtől szinte ordítani tudnánk. Ki lehet-e egyáltalán bírni ezeket a helyzeteket ép ésszel? Ki lehet-e bírni úgy, hogy megmarad a hitem?

Ilyenkor novemberben nem kell sok ahhoz, hogy az embernek elmenjen az életkedve. Jóbon is erőt vesz időnként a halálvágy. De közben fél is a haláltól, hiszen onnan nem lehet visszajönni. Egyszerre gondol rá úgy, mint a nyugalom helyére, ahol - paradox módon - még magától Istentől és az ő haragjától is biztonságban lesz (érdekes, hogy C. S. Lewis azt mondta, hogy a pokol inkább az a hely, ahol biztonságban lehetsz Isten szeretetétől). Jób azért kíván a Seólba feküdni, mert talán ott át lehetne vészelni, amíg Isten haragja megengesztelődik a sok kisebb-nagyobb, még általa sem ismert vétke miatt. Ugyanakkor fél is. Meg egy kicsit reménykedik is, mert érzi azt, hogy Isten hatalma és szeretete nagyobb kell hogy legyen annál, mint ami az embernek ebben a 70-80 évben adatik. Hiszen még a kivágott fából is sarjad új élet. Vajon elképzelhető-e, hogy az Élet Ura saját képmásainak az örök halált szánja?

Írországban járva gyakran találkoztam a sírköveken a R.I.P. rövidítéssel: Rest in peace - nyugodj békében - üzenik az elhunytnak a visszamaradottak. Valaki azt kérdezte a napokban a Facebook-on, miért nem inkább ÉLNI akarunk békében? Halandóságunk tudata rá kellene, hogy ébresszen minket, hogy felelősek vagyunk a saját életünkért, és másokért is sokat tehetünk. A béke és az értelmes élet elérhető, és nem a körülményektől függ. A novemberi sötétségben is, a halál szelét érezve is, a temetőket járva is, mi figyelhetünk az Élet Igéjére, az örök Élet beszédére. Ugyancsak Írországban a sírkövek keresztje áttör egy körívet. Ez a kör-kereszt a feltámadás szimbóluma. A kör az evilági élet, a szemmel látható világ a maga törvényszerűségeivel. A kereszt szárai ezt törik át és bontják meg, egy teljesen más törvényszerűséget hozva.

Miért van szenvedés? Halvány fogalmam sincs. A Biblia arról beszél, hogy Isten teremtő akaratában nem szerepel, és végül meg is fog szűnni. Azt viszont tudom, hogy Isten megáldotta és megszentelte a szenvedést, amikor emberré lett Jézus Krisztusban. Nehéz megmondani, hogy az egyes ember szenvedésének vajon van-e valamilyen célja vagy értelme. Az viszont biztos, hogy Isten az embert nem hagyja egyedül ebben a fájdalomban. Isten belépett a bűn, a fájdalom és a halál kétszínű világába, hogy újból mindent a sajátjává tegyen. A kereszt nem csupán a fájdalom fája. Az élet fájává lett értünk Krisztusban. Jézus azt kéri, hogy vegyük fel a saját keresztünket, és azzal a vállunkon kövessük Őt. Ez nem azt jelenti, hogy keressük szándékosan a szenvedést, legyünk önjelölt mártírok, de azt igen, hogy higgyük el azt, hogy nem járhatunk az emberi élet olyan mélységében, ahol Jézus ne járt volna előttünk.

Az Apostoli Hitvallásban van egy különös mondat, amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni: "alászállt a poklokra". Mit akar ez jelenteni? Hiszen nincs ilyen jelenet a Bibliában. Aztán egy kicsit utánavizslattam, hogy amit a Szentírásban "pokol"-nak fordítunk az általában egyszerűen a "halál" szinonimája. Jób Seólja, a halottak háza, ahová kívánkozott. Ahol a 139. zsoltár szerint Isten jobbja elérhet minket. A holtak háza is egy olyan hely, ahol Jézus már járt előttünk. és ami még fontosabb: ahonnan visszajött. 

Vajon ki lehet-e bírni, hogy elveszítem a legdrágábbat? A szerelmemet? A gyerekemet? A szüleimet? A testi épségemet? Az életemet? Isten nem int türelemre, mint Jób barátai, nem teologizál, nem is vonul ki a történetből, mint Jób felesége. Isten belép a történetünkbe. A sajátjává teszi a fájdalmunkat, a betegségeinket, a halálunkat. Velünk együtt hordozza. Halálával legyőzi a halált és megszabadít minket a félelem bilincséből. Nem keresgéli nagyítóval rejtett vétkeinket. Ellenkezőleg, a tenger mélyére veti őket. A gonosz, a fájdalom és a halál az életünk részei, de nem ezek alkotják a végső valóságot. A VÉGSŐ VALÓSÁG Isten országa, ahová Jézus hív minket. Ha az út meg nem érdemelt (vagy éppen igazságos) bűnhődésen, halálon és poklon át vezet, akkor is érdemes Őt követni. 

Egy kis Johny Cash aláfestő zenének

A legnagyobb HŐS

Megemlékezés november 1-én, Mezőberényben a hősi emlékműnél

Igehirdetés 1Sám 2,1-10 alapján

Szeretett Testvérek! Kedves Polgárok!

Anna hálaéneke az Ószövetségi Szentírás egyik költői gyöngyszeme. Az évekig gyermektelenséggel küzdő asszony imája végül meghallgatásra talált, fiúgyermeknek adott életet, a kis Sámuelnek. A gyermek neve is azt jelenti: Isten meghallgatott. Erre a csodára Anna úgy tud válaszolni, hogy hálája dicsőítő énekként fakad fel belőle.

Az ének szavai két végletet festenek a lelki szemeink elé: szegénység és gazdagság, jólét és nyomor, gőg és alázat, halál és élet. És a Mindenható Isten, akit Anna szavai úgy írnak le, mint aki Úr a végletek fölött. Isten Mindenható, Mindentudó, mindenek Teremtője, és ezért ítélni is csak neki van joga. Isten, aki megaláz, de fel is magasztal. Isten, aki sírba visz, de meg is elevenít, felhoz a mélyből, a pokolból is. Anna éneke figyelmeztet is, hogy akinek éppen felszálló ágban a csillaga, ne kövesse el azt a hibát, hogy istenfélelem nélkül, a Teremtővel nem számolva gőgösen és fennhéjázóan beszél és éli az életét.

Ezekben a napokban a temetőket járjuk, szeretteink sírjaira helyezzük el az emlékezés virágait és mécseseit. A virág és a gyertya az elmúlás jelképei. A virág, ha elvágják a gyökerétől, elhervad. A gyertya, ha végigég benne a kanóc, elalszik. Életünk múlandóságára, halandóságunk tudatára ébreszt bennünket ez a két jelkép. A hébereknél egy másik jelképet látunk a gyászra és a fájdalomra: a követ. A kő megmarad, ahogyan Wass Albert írja. A kő szilárd. Egy nagy egésznek egy kis része, de emlékeztet a hatalmas sziklára, amelyről levált. A mi életünk egy kis darabka Isten hatalmas és szeretettel teli tervében. Hiszem, hogy mindenki életének értelmet és célt adott a Teremtő, és ezt a célt és értelmet Vele találhatjuk meg. Halandóságunk tudata egyben az Ő örök szeretetére is rávilágíthat: hiszen valamennyien Isten köpönyege alól bújtunk elő. Ő álmodott meg bennünket, Ő tervezett, egyedinek, megismételhetetlennek, olyannak, amilyenek vagyunk. Isten akarja velünk megajándékozni az egész világot.

Egy hősi emlékműnél megállni nem könnyű, hiszen a sok fiatal élet, amely odaveszett a 20. század két véres háborújában, nem is szólva a polgárháborúkról, forradalmakról és a legújabb terror-típusú hadviselésről, valamennyiünkből előhozza a kérdést: volt-e értelme az életüket áldozni? Veszteséglistánk hatalmas. A 20. században Magyarország legnagyobb vesztesége nem maga a terület, nem is a gazdasági erőforrások. Magyarország legnagyobb vesztesége az ember. Temérdek ember, aki odaveszett, akár a csatatéren, akár malenkij robotban, akár a holokauszt során. Azok a gyermekek, akik meg sem születtek. Azok az apák, akik sosem tértek vissza a családjukhoz. A veszteséglista egyre nő a 21. században is.

Tudunk-e azzal a sóvárgó szívvel odafordulni a Mindenható Istenhez, ahogyan a meddő Anna tette, akinek nem volt más reménysége? Meg tudjuk-e még alázni magunkat - nem emberek előtt, hanem az előtt az Isten előtt, aki tisztán látja a szívünket minden titkos motivációnkat? Le tudunk-e térdelni? Merünk- e hinni a feltámadásban? Szeretteink, családtagjaink egyéni feltámadásában is, de én most egész nemzetünkről beszélek! Fel tudunk-e támadni a szürke halálból, a közönyből, a fásultságból? Tudunk-e új életet kezdeni, hittel és reménnyel? Meg tudjuk-e találni az igazi helyünket az Isten által teremtett világban?

Isten ma kihívást intéz felénk, egyúttal megad minden erőt és bátorságot ahhoz, hogy ezt a kihívást teljesítsük. Emberségre támadni fel az embertelenség poklából. Fennhéjázó gőg helyett az alázatos szolgálat és egymásra figyelés útjára lépni. Ha ennek a kihívásnak megfelelünk, akkor minden okunk megvan a hálára, hiszen utódainkban Isten jövőt épít számunkra. Ekkor leszünk az elesett hősök méltó utódai, ha a hétköznapok hőseivé válunk.

How I met my God?

Igehirdetés Ap.csel. 8,26-40 alapján, Mezőberény II. kerület

Vannak életünkben sorsfordító találkozások. Megismerkedünk valakivel, és az életünk utána soha többé nem lesz olyan, mint előtte volt. Az első nagy szerelem, a házastárs, a legjobb barátaink olyan emberek, akikkel az első találkozás is már gyakran örökké emlékezetes. Magyarországon is sikerrel vetítették az Így jártam anyátokkal c. sorozatot, amelyben egy párját kereső fiatalember vívódásait láthatjuk, hogy megismerje gyermekei leendő anyját.

Vajon ezeket a találkozásokat a végzet vak istennője irányítja? Vagy csupán a véletlen művei? Emberi szervezés kérdése az egész? Vagy van a találkozások mögött Valaki, aki szeretettel tervez, szövögeti a szálakat, tisztelve közben mégis az emberi szabadságot?

Mai igénk egy ilyen sorsfordító találkozásról beszél. Fülöp evangélista és az etióp kincstárnok találkozásáról. Két olyan ember megismerkedéséről, akik vadidegenek voltak, és a köztük lévő óriási kulturális szakadék miatt emberileg nehezen is volt elképzelhető, hogy kapcsolatba kerüljenek. Hiszen a kincstárnok egy fekete bőrű afrikai ember, pogány (vagyis nem zsidó), így kultikus értelemben tisztátalan, ráadásul hazája szokásai értelmében a magas udvari pozíciót csak azon az áron tölthette be, hogy eunuch (herélt) volt, vagyis nem volt reménye a családalapításra. A mózesi törvények értelmében azonban arra sem, hogy az Úr gyülekezetéhez csatlakozzon (5Móz 23,2). Hiába volt gazdag és magas rangú, hiába kereste őszintén Istent, a jeruzsálemi templom udvaránál nem jutott tovább. Alighanem itt vásárolhatta meg Ézsaiás próféta könyvét egy papirusztekercsen, amit a hintón buzgón olvasott.

Fülöp és az etióp találkozását megörökítő ikon

Ezzel szemben Fülöp a Jeruzsálemben lángra kapott üldözés miatt magányosan járja Palesztinát, kitaszított, szegény, azt a jézusi, aszkéta életet éli, amelyet a Mester vándorló misszionárius tanítványaira hagyományozott. Faluról falura és városról városra jár, hirdeti Jézust, zsidó, de mégis megvetett, mint Jézus követője. Ha a Szentlélek nem biztatta volna Fülöpöt, hogy nyisson a hintón érkező különös ember felé, és ha Fülöp nem elég bátor, nyitott és engedelmes, akkor ez a találkozás nem valósult volna meg. 

Érted is, amit olvasol? - ezzel a kérdéssel kezdeményez beszélgetést Fülöp. Hogyan érthetném, amíg valaki meg nem magyarázza?- hangzik a válasz. Ez mindannyiunk számára személyes élmény lehet. Óriási a kulturális szakadék a Biblia szövege és köztem. Idegen, régies nyelvezet, furcsa képek, hiányzó háttérismeretek nehezítik, hogy a Szentírás szövege közvetlenül hozzáférhető legyen számomra. Idő és energia híján aztán sokszor el is marad a bibliaolvasás, hiszen nem érek rá, hogy utánanézzek, értelmezzem a magam számára. Azonnal oldódó, instant üzeneteket szeretnénk, de a Biblia olyan, mint a nyers hús: még alapos feldolgozásra szorul, míg emészthető lesz. Sokszor meg akarjuk spórolni ezt a munkát. Pedig egy pici befektetéssel, a Lélek megvilágosító erejéért könyörögve óriási kincsek tárháza lehetne számunkra is a Szentírás.

Egy bibliaolvasó program segítségével két éven át olvastam a Bibliát. Napi egy fejezet, kommentárokkal kiegészítve. Adott egy nagy adag háttérismeret, megtanított kérdéseket föltenni az igének, és rászoktatott a rendszeres igeolvasásra ez az anyag. Ezért a három hozadékért nagyon hálás vagyok.

Az etióp kincstárnoknak a kezében volt az Istentől ihletett Írás, de hiányzott hozzá a kulcs. nem tudta értelmezni Ézsaiás próféta képét az Úr szenvedő szolgájáról. Fülöp viszont ismeri a kulcsot. Ismeri Jézus Krisztust, aki neki is Megváltója, aki az egész Szentírás főszereplője. Ebből az igéből kiindulva ragyogtatja föl az idegennek Jézus alakját, és az ismeretlen, pogány főember hitre jut.

Luther szerint, ha a Bibliában nehéz, igehelyre bukkanunk, olyan szövegre, ami "kemény dió", akkor csak hozzá kell vágnunk a szöveget Jézus Krisztushoz, a Kősziklához, és az isteni üzenet máris édes dióbélként hozzáférhetővé válik. Így történik itt is: a hiányzó mozaikdarabkák a helyükre kerülnek.

Hermann Nauwincx: Az etióp eunuch megkersztelése

Mi akadálya, hogy megkeresztelkedjem? - kérdezi a friss hívő, amikor a vízhez érnek. Talán nem csak formaságból érdeklődött az akadályok felől, egyszerűen hozzászokott, hogy egy olyan ember, mint ő, akadályokba ütközik, ha Istenhez próbál közeledni. csakhogy Jézusban ledőlt minden akadály, és megnyílt az út Isten szívéhez. Csak a hit által közeledhetünk Istenhez, azzal a gyermeki bizalommal, ami elfogadja, hogy Ő elfogad bennünket a keresztségben. Ezt ünnepelhettük múlt héten, amikor egy kisgyermeket ajánlottunk Isten féltő szeretetébe. A hitvallás, amit olvasunk, a kereszténység legősibb hitvallása: Jézus Krisztus, az Isten Fia. Megváltó. Úr. Ezeken a neveken szólították Őt már első követői. Döbbenetes, hogy már kétezer éve létezik ez az ősi mag-hitvallás. Összeköt bennünket.

A történet végén ennek a két embernek az útja szétválik, de a kincstárnok azzal az örömmel folytatja útját, ami Isten Lelkének a gyümölcse. Mert aki találkozott az Úrral - hiszen végső soron nem Fülöppel, hanem Jézussal találkozott a főember - annak az élete megváltozik. nem abban az értelemben, hogy mostantól nem lesznek problémái, hanem birtokba veszi őt egy mély, intenzív öröm, ami felemeli őt a mindennapi szürkeségen. A kincstárnok új emberként megy tovább.

Mi lesz Fülöppel? Hát hogy lehet, hogy nem borul le előtte a nap és a hold, amiért ilyen nagy dolgot vitt véghez? Egy igazi hatalmasságot térített meg! Fülöp nem kaszálja le az ezzel kapcsolatos vélt vagy valós dicsőséget. Csak megy tovább, engedve a Lélek sodró erejének. érti, hogy a mandátuma, ami az örömhír hirdetésére szól, átmeneti, és nem azért kapta, hogy villogjon vele. Nekem is komoly tanulság ez. Kész vagyok arra, hogy hirdessem az evangéliumot itt, Mezőberényben, ős-evangélikusoknak és vallástalanoknak egyaránt. Öröm és kiváltság ez, és Isten hatalma megnyilvánul benne. Akkor is, ha hatszáz embernek prédikálok, és ha "csak" egyvalaki ül velem szemben a lelkigondozói szobában. Hiszen a "csak egy" emberek változtatták meg minden korban az egyház életét, egész arculatát. Akkor lett változás az egyházban, amikor a prédikátoroknak volt merszük kilépni a megszokott keretekből, mint itt, Fülöpnek. Amikor átlépjük az átléphetetlennek hitt határokat a Szentlélek hívására. Erre a változásra várok, ezért imádkozom. Isten mindenkor újraformálja az övéit, reformálja egyházát. Ne féljünk ettől, engedjünk neki!

Engedd el!

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnapon
Alapige: Máté 18,21-35

A Véres gyémánt című film Afrikában, Sierra Leonéban játszódik, a cselekmény egy különlegesen értékes gyémánt körül forog, amit mindenki meg akar szerezni magának, miközben a gyönyörű országban ezrével szedi áldozatait a véres polgárháború, ahol kábítószerre szoktatott gyerekkatonákat is bevetnek. A Leonardo DiCaprio által alakított - egyébként kapzsi és önző - kincsvadász a film egy pontján felteszi a kérdést: "Vajon megbocsátja Isten mindazt, amit egymással teszünk?"

Mi a megbocsátás? Hányszor bocsáthatok meg valakinek, aki talán közel áll hozzám, aki talán újra és újra elköveti ellenem ugyanazt a vétket? Isten parancsolja vagy lehetővé teszi a megbocsátást? A megbocsátás felejtést is jelent? Ha megbocsátok, akkor kötelező a kapcsolatot újraépítenem? Ezek olyan kérdések, amelyeket Jézusnak is föltettek. A mai igénk is egy ilyen kérdéssel indul, Péter megy oda Jézushoz, hogy megkérdezze, hányszor kell a testvérnek megbocsátani? Talán még hétszer is?

Péter valószínűleg azt gondolta, hogy egy óriási számot mond: emberileg valóban nehéz elképzelni, hogy ennél többször adjunk esélyt valakinek, aki ezt az esélyt úja és újra eljátssza. Jézus mégis egy elképesztően nagy számot mond, az irgalom isteni matematikájába vonva Pétert: még hetvenszer hétszer is. Hiszen Isten is elképesztő mennyiségű vétket bocsát meg nap mint nap - nem azért, mert ez a dolga, hanem mert új esélyt akar adni, hogy megtanuljunk jól élni az életünkkel.

A példázat, amit Jézus elmond, három felvonásból áll. Az első felvonásban az úr maga elé hívatja számadásra egyik szolgáját, aki 10 ezer talentummal tartozik. Talán nehéz belőnünk, hogy ez mekkora mennyiség: nos, egy talentum kb. 50 kg ezüstöt jelent. 500 tonna ezüstöt kell tehát elképzelnünk. Egész Syria tartományban volt az éves adóbevétel 6-8 ezer talentum. A Római Birodalomban ez a pénz, amivel ez a szolga tartozik, államháztartási tétel. Mintha ma én 100 milliárdokkal tartoznék az államnak, és azt mondanám, hogy majd én a kis fizetésemből visszafizetem. A szolga fogadkozásának semmi alapja nincsen, teljesen reménytelen, hogy ezt a tartozást rendezze. Még ha egész családjával együtt adósrabszolga lesz is, az úr akkor sincsen kártalanítva. 

Az úr azonban könyörületes, elengedi a szolga adósságát, és ő maga is szabadon távozhat. Itt indul a második felvonás. A szolga ugyanis összetalálkozik egy szolgatársával, egy vele egyenrangú, hasonszőrű emberrel, aki 100 dénárral tartozik neki. 1 dénárért egy napot kellett dolgozniuk a napszámosoknak, tehát ez a 100 dénár is igen nagy összeg, de ha nagyon összeszedi magát a társ, talán idővel valóban visszafizethette volna. Erre azonban nem kerül sor, mert társa hiába könyörög neki ugyanazokkal a szavakkal, amivel imént még hősünk kérlelte urát, nem könyörül meg rajta, hanem börtönbe veti. Ezzel egyszersmind megakadályozza, hogy az a tartozást rendezze, hiszen családja kénytelen nélkülözni az ő munkaerejét. Nincs mód a jóvátételre, így egyszerűen csak bosszúról beszélhetünk. 

A többi szolga azonban látva, amit társuk tett, felháborodnak. Érzik ők is, hogy a hatalmas kegyelem, amiben részesült, meg kellett volna, hogy változtassa a szolga szívét, a hozzáállását saját adósaihoz. Az úr a harmadik felvonásban megkérdezi: "nem kellett volna neked is megkönyörülnöd társadon, ahogyan én is megkönyörültem rajtad?" És ugyanazzal az ítélettel sújtja, amivel ő is lesújtott korábban a társára. 

Az adósság egy gyakori kép a bűn romboló hatására a Bibliában. A Miatyánkban is azt kérjük Istentől: "engedd el a mi adósságainkat, miképpen mi is elengedjük azokat a nekünk tartozóknak". Csak az a fordítás, amit mi használunk, már értelmezi ezt a képet a vétkek által kihasított hiányra. Az elengedés képe a megbocsátásé. Engedd el az adósságot! Kéri ma Isten tőled és tőlem.

Hogyan is történhet ez az elengedés? Mit veszíthetünk, ha nem tesszük meg?
Nem csak arról van szó, hogy majd Isten sem bocsát meg nekünk, egy egyszerű lélektani folyamat is megmutatja, hogy a sérelem dédelgetésével magunkat is egy börtönbe zárjuk azzal, aki vétett ellenünk. Amíg nem engedem el a sértettségemet, megbántottságomat, én magam is hozzá vagyok láncolva az adósomhoz. 

Biztosan sokan fantáziáltunk már arról, hogy az ellenünk vétő majd megalázza magát előttünk, és térdre borulva esedezik bocsánatért, mint itt, a példázatban. Csakhogy amíg szeretnénk a másikat megalázni a vétke miatt, alighanem még nem állunk készen az elengedésre, inkább bosszúról képzelgünk. Vagy legalábbis elégtételt akarunk venni a sérelemért. A megbocsátás egy folyamat, és elképzelhető, hogy még nem is állok készen megadni, amikor a másik kéri tőlem. Ebben az esetben időt kell kérnem, mert egy kényszeredett gesztusból nem lehet újraépíteni semmilyen kapcsolatot.

Az is lehetséges viszont, hogy a másik sohasem fogja kérni a bocsánatomat. vagy mert nem is látja be, hogy vétkezett, vagy büszkeségből, vagy egyszerűen nincs már rá lehetősége, mert már meghalt. Ebben az esetben is lehetséges az elengedés, mert nem a másik emberen múlik, hanem rajtam. Az én szívemben születhet csak meg. 

Egy középkori teológus, Anselmus úgy magyarázza a bűn súlyát és a hiányt, amit létrehoz, hogy azt képzeljük el, hogy a Végtelen hatalmú Úr, az Isten felé egy végtelen nagyságú adósság keletkezik, amikor vétkezünk. Még akkor is, ha a másik emberhez mérve nem látszunk annyira nagyon bűnösnek. Ennek az elengedéséhez Isten végtelen nagyságú kegyelme szükségeltetik. Ugyanígy az emberek ellenünk elkövetett kisebb-nagyobb, szándékos vagy véletlen vétségeihez a mi véges kegyelmünk szükséges.

A velencei kalmár című Shakespeare-darabban a bosszúvágyó hitelező, Shylock a záloglevélbe azt íratja, hogy hadd vágjon ki egy darabot az őt korábban megsértő Antonio húsából. Mivel a kereskedő nem tud fizetni, Shylock ragaszkodik a zálog behajtásához. Nem a pénzét akarja vissza, hanem bosszút akar állni a markába került ellenségen. Egy nagy perben barátai próbálják megmenteni a kalmár életét, és ekkor mondja el az egyik szereplő a következő szavakat: 

A kegyelem lényege nem a kényszer, 
Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből 
A lenti földre, s kétszeresen áldott: 
Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja. 
A nagyokban is ez a legnagyobb. 
Koronánál szebb dísze a királynak, 
Mert jogara földi erő jele, 
A félelem és felség tartozéka, 
De kegyelme erősebb a jogarnál, 
A királyok szívében tartja trónját 
S az Istennek magának tartozéka, 
S a hatalom akkor legistenibb, 
Ha fékje kegyelem. 

A megbocsátásban nem pusztán a másik emberről van szó, és hogy esélyt adhatunk neki a változásra és a kapcsolat helyreállítására. Az elengedés a próbaköve annak, hogy mennyire válunk Istenhez hasonlatossá, mint az Ő gyermekei, vagy inkább akarunk hasonlítani arra a könyörtelen, gonoszra, akitől kérjük a Miatyánkban, hogy szabadítson meg?

A TE fiad él

Igehirdetés Mezőberény II.kerület János evangéliuma 4,46-54 alapján

Kb. hat héttel apám halála után történt, hogy álmodtam vele. Arra a paradox tettre készültem, hogy helyettesítsem őt a vasárnapi istentiszteleten. Álmomban már épp készültem fölmenni a szószékre, de ahogy megálltam alatta, egyszer csak látom, hogy valahonnan ott termett a szószéken apám, és elkezdett prédikálni. Abszurd helyzet volt, mint Örkény egyperces novellájában, ahol a színész még halála után is játszik a színpadon. Csodálkoztam, hogy él, mégis annyira természetes volt.

Apám a kutyánkkal halála évében a legéndi parókia lépcsőjén

"A te fiad él" , a te apád él, a te anyád él, a te testvéred él, a nagyapád, dédapád, unokád, lányod, feleséged és férjed. A te kedvesed él. Akit szeretsz, a tiéd marad, láthatod őt újra minden nap. Mindenki ezt akarja hallani. Mintha az evangélikus igei rend összeállítói tudnák, hogy Mezőberényben milyen gyásszal küzdünk, hány betegért kell imádkoznunk. Mintha tisztában lennének vele, hány összetört kapcsolatért járok közben mostanában. Újra egy gyógyító történetet hoznak elénk, ahol a hit kerül középpontba.

A csömöri szószéken a vizsga-istentiszteletemen.
 Álmomban ehhez hasonló szószéket láttam.

A királyi tisztviselő alighanem a Galileában és Júdeában egyaránt gyűlölt Heródes Antipás udvarához tartozott, aki nem szimpatizált Jézussal, sőt,  elfogni és megöletni készült, ahogyan korábban Keresztelő Jánossal is tette. Ez az ember a pogányokhoz és a vámszedőkhöz hasonlóan megvetésben részesült. Most azonban óriási bajban van, a gyermeke haldoklik. Utolsó szalmaszálként rohan Jézushoz, hogy elhívja magához, hogy kézrátétellel gyógyítsa meg a fiát. Szinte halljuk az apa kétségbeesett hangját: "Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem." Kinek ne esne meg a szíve egy ilyen könyörgést hallva?

Jézus azonban mégis keményen, szinte közönyösen és ridegen válaszol, meg is döbbenünk rajta, hogy viselkedhet ilyen érzéketlenül: "Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek." Jézus a hitetlenségünket és a csodavárásunkat veti a szemünkre, amikor mi éppen kétségbeesetten kiáltunk azért, ami nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Mégis miért vonakodik megtenni a csodát, ami neki csak egy csettintés? Oké, máskor is titkolja a csodáit, de ugyanakkor készséges azokhoz, akik bajban vannak, sőt, tanítványait maga biztatja, hogy igyekezzenek meglátogatni a betegeket. Akkor ő most miért nem indul sietve ezzel a gyötrődő apával vissza Kapernaumba?

"Hiszem, ha látom" - a gimisek között az egyik legfőbb magyarázat a hitetlenségre, hogy még nem láttuk Istent és semmit nem tapasztaltunk meg az ő állítólagos hatalmából. Na de vajon tud-e Isten olyat mutatni nekünk, ami már elég bizonyíték, vagy előre eldöntöttük, hogy nem hiszünk neki? Isten ma is tesz csodákat, de ezeket könnyű figyelmen kívül hagyni, vagy ha meg is tapasztaltunk egy-egy nagyobb jelet, amit már nem tudtunk a véletlen vagy a vakszerencse számlájára írni, azt is könnyen elfelejtjük. Isten ÉLETPÁRTI és akarja a gyógyulást, a szeretetkapcsolatok helyreállását, a boldog házasságokat és a megszülető gyermekeket, sőt a gyümölcsöző munkát is. Amikor mindez megvan, mégsem adunk hálát érte.

Tudsz-e hinni Jézus szavának, ahogyan ez az apa tette? Nem volt más választása, Jézus volt az utolsó esélye és Jézus hazaküldte ezzel az egyetlen sovány kis ígérettel: "a te fiad él". Nincs látható bizonyíték. Az apának Jézus szavába kellett belekapaszkodnia. A zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy "a hit a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés". A hitben fontos szerepet játszik mindaz, ami (még) nem látszik, ami (még) nem tapasztalható és nem kézzelfogható, de attól még LÉTEZIK. Jézus szava nyomán az apában hit támad, és ez a hit kitart addig, amíg a hazafelé vezető úton szembejönnek vele a szolgái a jó hírrel, hogy a fia jobban van. Ez pedig megerősíti a hitét, és az egész háznép hitre jut.

Van egy végső betegség, ahol valamennyiünknek az ellenkező látszat ellenére kell hinnünk. Ez a halál. Van néhány történet az evangéliumokban, ahol Jézus elkésik a gyógyításból: már csak a halotthoz ér oda. Látjuk azt, hogy neki ez sem probléma. Ahol az orvosok visszafordíthatatlan folyamatot látnak, ott Jézus csak fokozati különbséget. Úgy ébreszti föl a halottakat, mintha csak aludnának. Néhány órával apám halála előtt éppen a legjobb barátnőmmel imádkoztam érte. Van egy bevett mondatom arra, hogy Istenre bízzam a kedveseimet: "Uram, a te kezedbe teszem le mindazokat, akiket szeretek, mert Te sokkal jobban szereted őket, mint én". Ez egy nehéz ima. Néhány órával azután, hogy Isten kezébe tettem le apámat, remélve, hogy helyreállhat vele a kapcsolatom, váratlanul távozott az élők sorából. Mégis meggyőződésem, hogy ez az esemény Isten irgalmának a jele volt.

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, aki vagy ami fontos nekünk, feszülnek bennünk a MIÉRT-ek. Miért pont én? Miért őt kell elveszítenem? Miért pont most? Hol van Isten, amikor úgy fáj, hogy majd' kiszakad a bensőm?


Luther Márton és Bóra Katalin boldog házassága hat gyermekkel áldatott meg. A hatból viszont kettőt is elveszítettek. A kis Hans-t gyászolva Kata egyszer csak dühösen kiáltott a síró apának: "Hol volt Isten, amikor ez történt?" Luther megrendülten így válaszolt: "Ugyanott, ahol a saját fia halálakor." A mennyei Atyára hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint aki nem tudja, mi is a gyász fájdalma. Pedig Isten a legdrágábbat adta, egyszülött Fiát a kereszten, hogy legyőzze a bűn és a halál hatalmát, és örök életet adjon bárkinek, aki Jézusban hisz. Isten belülről ismeri a gyász mélységeit, az apai és a fiúi fájdalmat. Az elszakadás fájdalmát. De a kereszten egyben a legnagyobb csodát is megtette, a legnagyobb betegséget is meggyógyította. Nézzünk rá, a megfeszített Jézus Krisztusra, aki testében hordozza minden bűnünk, betegségünk, fájdalmunk terhét! Nézzünk rá, aki indít minket a hitre, és be is teljesíti azt, hogy vallhassuk, Őbenne örök életünk van!

Halló süket-beszélő néma

„Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül. Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. 

Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: Nyílj meg!

És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni. Jézus megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: Milyen jó mindaz, amit tesz! Képes azt is megtenni, hogy a süketek halljanak, és a némák beszéljenek!” (Márk evangéliuma 7,31-37)

Családunkban különös hagyománya van a hallásnak és a meghallgatásnak. Nem mindegy ugyanis, hogy egy családban miről beszélnek, mi az, amit nem lehet kimondani. Mi az, amit nem lehet meghallani, ha valaki szóba hozza. Ki az, akire nem figyel senki, bármit is mond.

Anyai nagyanyám nagyot halló, gyerekkorától kezdve szájról olvasással, később hallókészülékkel próbálta kompenzálni a kiesett funkciót. Mivel sosem hallott jól, nem mozgott ügyesen egyedül a felnőttek világában, másokat, például az akkor még gyermek anyámat használta arra, hogy a „füle” legyen, vagyis otthon elmondja neki mindazt, amit esetleg ő nem fogott fel a körülötte zajló eseményekből.

Bár én magam nem szenvedtem halláskárosodást, a fogyatékosság másik oldala, a nehéz nyelvűség rám is érvényes. Óvodáskoromban dadogtam, és minél türelmetlenebbek voltak velem a körülöttem lévők, minél inkább tartanom kellett attól, hogy rövid időn belül elveszíthetem a figyelmüket, paradox módon annál hosszabban sikerült csak előadnom a mondandómat. Talán ennek ellensúlyozására lett belőlem később versmondó, versenyszerűen vitázó és végül igehirdető.

Akit Jézushoz visznek, abban az emberben a két funkciókiesés egyesül. Se hallani, se beszélni nem képes megfelelően. Talán a két fogyatékosság egymást is erősíthette. A beteget mások viszik oda Jézushoz, olyanok, akik támogatják őt rászorultságában, segítenek neki a világban eligazodni. Jézus pedig egy hosszabb „külföldi” útról tér vissza a Galileai-tengerhez, hiszen pogány vidéken tartózkodott, Máté evangéliumából megtudhatjuk, hogy nem sokkal Keresztelő János halála után elvonult a tanítványokkal, hogy kiheverje a sokkot: hiszen János halála saját halálát is előre jelezte számára. Jézus óriási kerülővel tér vissza Galileába, átgondolva és magában forgatva mindazt, mit is jelent a küldetése, amiről hamarosan már nyíltan kezd beszélni a tizenkettőnek.

A tömeg, akik most hosszú idő után újra látják Jézust, talán arra számítanak, hogy valami látványos kézrátételes csodatételben lesz részük: újabb jelet kapnak arra, hogy Jézus a várva várt Messiás, és királyt kiálthatnak, hogy aztán problémáik megoldását követeljék rajta. Jézus azonban félrevonja a süketnémát a sokaságból. Kiemeli az egyént a tömegből és egy intim szférába vonja, ahol egészen szorosan és egyedülálló módon találkozhat Vele.

Milyen érzésünk támad, amikor olvassuk vagy halljuk ezt a szent igét, hogy Jézus „beledugta az ujját a siket fülébe”, meg azt, hogy „az ujjára köpve megérintette a nyelvét”? Nem undorító ez? Vagy legalábbis furcsa? Hiszen Jézus valóságos Isten, aki egyetlen szavával képes világokat alkotni, nem probléma neki egyetlen szóval gyógyítani. Mi köze van neki a nyálhoz? A porhoz? A testhez? Húshoz és vérhez? És mi ez, hogy „az égre tekintve fohászkodik”? Hát nincs neki saját hatalma? Miért KÉR mégis?

Effata-ikon: Jézus és a siketnéma közötti határon egy élő fán függő Jézus-alak, akinek oldalából vér és víz ömlik (Jn 19,34), a víz utalás Ezékiel jövendölésére a gyógyító vízről (Ez 47.fej.) a vér pedig a sziklahasadékban látható koponyára csorog (a halál rabságában levő emberiség jelképe); a siketnéma mögött megnyíló sírból a halottaiból feltámadó gyolcsokba tekert Lázár (Jn 11.fejezet) látható.

Amikor kimondja a szót: „Effata”, vagyis „nyílj meg”, a beteg test és lélek egyaránt megnyílik Isten gyógyító erejének, és helyreáll. A közösség már egy teljesen más embert kap vissza, és Jézus határozott tiltása ellenére továbbadja a hírt, csodálkozva a különleges gyógyító tetteken. Márk evangéliumának két motívumára is felfigyelhetünk itt: az egyik az arám szavak használata, amit az evangélista néha megenged magának, hiszen az evangéliumok görög nyelven íródtak, de Jézus anyanyelvén, arámiul mondta szavait. A másik az, amit a bibliatudósok „messiási titok”-nak kereszteltek el. Márkra ugyanis jellemző, hogy nála Jézus kifejezetten titkolózik csodáit és Messiás-voltát illetően. Jézus itt is megtiltja, hogy beszéljenek a csodáról, de annál inkább terjed.

Ma mintha egy fordított logikával élnénk a keresztény életünket. Nem számolunk be senkinek arról, hogy Isten mit tett vagy tesz az életünkben. Most nincs megtiltva, hogy beszéljünk, senki sem üldöz, ha nyíltan tanúskodunk Jézusról. Talán nincs kinek beszámolnunk. Lehet, hogy nem is nagyon érintkezünk olyanokkal, akik a jó hírt még nem hallották. Vagy csak olyanoknak és csak akkor beszélünk róla, akik már unalomig ismerik, olyan közegben, ahol ez nem ciki vagy kényelmetlen, ahol jól ismerik a keresztény szakzsargont.

De az is előfordulhat, hogy nincs MIRŐL beszélnünk. Talán egyáltalán nem történt vagy történik olyan csoda az életünkben, amit Jézus és az Atya erejének tulajdonítanánk. Persze szép dolgok ezek a csodák a Bibliában, de ma már ilyesmi nem történik, legalábbis velem biztosan nem. Ami az én életemben jó, azt tulajdonképpen magamnak köszönhetem, én dolgoztam meg érte. Vagy szerencsés voltam. De hogy Isten cselekedne velem, bennem és értem – na azt nem igazán hiszem.

Nem lehet, hogy túlságosan is be akarjuk határolni Isten munkáját? Mi akarjuk megszabni neki, mit és hogyan tegyen vagy mikor. Valójában mi nem engedjük Jézust cselekedni az életünkben, mert nagyon is konkrét és pontos elképzeléseink vannak arról, mit is kéne tennie. Látványos gyógyulást és sikereket kéne adnia nekem. Látványos bukásokat és csapásokat kéne bocsátania az ellenségeimre. Na, ezzel szívesen kiegyeznénk. De ne zargasson minket Jézus ilyen furcsa, undorító, kényelmetlen dolgokkal. Ne vegyen ki a megszokott közegünkből. Ne vegye el a játszmáinkat. Ne döntse le a bálványainkat.

Számomra ma az a kérdés, hogy mi az, amit Jézus valóban helyre akar állítani az életemben? Mi a valódi probléma?

Jean-Paul Sartre francia filozófus azt mondja, hogy „a pokol a másik ember”. Mind így gondolkodunk a lelkünk mélyén: ha a másik ember megváltozna, ne lenne ilyen vagy olyan, mennyivel boldogabb életem lehetne. Mi csak annyiban szeretnénk változni, hogy a kényelmetlenségeinktől és fájdalmainktól meg akarunk szabadulni. De alapvetően a MÁSIK megváltoztatását kérjük Jézustól, a másikat tekintjük a saját problémáink forrásának, és ennek megfelelően a boldogságunkat is sokszor a másik embertől várjuk.

Csakhogy valójában „mi magunk vagyunk a probléma”, ahogy egy együttes énekli. A problémám forrása bennem van, és én vagyok az is, aki megnyílhat Isten gyógyító hatalma számára. Mi az én igazi problémám? Nem a többi ember. Oda kell mennem Jézushoz, és nekem személyesen kell találkoznom vele, még akkor is, ha furcsa és szokatlan számomra ez a találkozás. Persze sokat jelenthet, hogy mások kísérnek, támogatnak, imádkoznak értem – nem ennek a közösségnek az erejét akarom lebecsülni. De az igazi helyreállító találkozásnak köztem és Jézus között kell megtörténnie, ezt nem úszhatom meg.

Mit üzen ma nekem a siketnéma meggyógyításának története? Mit kell meghallanom? Miről kell beszélnem? Mire kell megnyílnia a fülemnek és a szívemnek? Mire kell megoldódnia a nyelvemnek? Biztosan nem pletykák és rosszindulatú hírek terjesztésére. Na de akkor mire? Mire akar nyitottá tenni Jézus? És a legnehezebb kérdés: vajon nagyon taszító, kényelmetlen, fura lesz, amire Jézus hív?