(Ne) ítélj, hogy (ne) ítéltess!

  

Textus: 2 Sám 12,1-15a

Mi a különbség Isten ítéletének hirdetése és az ítélkezés között?

Nagyon fontos különbséget  tennünk, mert míg a második dolog, az ítélkezés határozottan tilos a keresztény embernek, addig az első, Isten ítéletének hirdetése akár még kötelesség is lehet – persze nem mindig, nem mindenhol és nem mindenki számára.

Az ítélkezés egy emberi gyarlóság, egyfajta ösztönös védekezés, amellyel önmagamat igazolom, önmagamat a másik ember fölé helyezem: ő bűnös, én nem. Ő vétkezett, én ártatlan vagyok. Ő romlott, én tiszta vagyok. Az ítélkezésben azt nézem, hogy mi az, ami az én szememben, emberileg nem helyes, nekem mi az, ami nem tetszik, és ezt a viselkedést ítélem el a másikban. Az ítélkezés nagyon gyakran nem nyílt kommunikációban történik, hanem először magamban ítélem el a másikat, majd ehhez az ítélkezéshez keresek társakat is, akik megerősítik az ítélkezésemet, és együtt fröcsögünk a másik ember ellen – akár az illető háta mögött. Az ítélkezés tehát egy mindenestől emberi dolog. Soha nem társul a megbocsátás és a kegyelem hirdetésével.  Fontos, hogy Jézus ezt kifejezetten megtiltja a tanítványai számára: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1)

Van olyan ritka eset, amikor valaki az emberi jogszolgáltatásban dolgozik, pl. bíró, és akkor neki hivatásbeli kötelessége bizonyos nagyon szigorúan meghatározott körülmények között ítéletet mondani, de ha keresztény , akkor a magánéletben, az emberi kapcsolataiban az ő számára is tilos az ítélkezés. Egyébként érdekes, hogy a bíróságokon a nyári szabadságolások idejét úgy hívják, hogy „ítélkezési szünet”. Vajon mi, keresztények, tartottunk-e legalább egy rövid kis ítélkezési szünetet a nyáron, vagy szünet nélkül ítélkeztünk a szívünkben?

Amikor viszont Isten ítéletét kell kihirdetni, az nagyon speciális eset. Jézus előtt ez a prófétai szolgálat egy klasszikus feladata volt. És nagyon fontos azt látni a prófétáknál, hogy ők nem a szegény népet ítélték el, nem azokon köszörülték a nyelvüket, akik a legkiszolgáltatottabbak voltak, és akiknek a legkevesebb sanszuk volt betartani a törvényt, hanem a nép vezetőit. A királyokat, a papokat, a hamis prófétákat, a nép elöljáróit. Akik a ranglétra tetején álltak, a próféták általában őket veszik célba Isten ítélő szavával. Ebben a történetben például Nátán próféta a királyhoz megy be, aki akár ki is végeztethetné – ez az ókorban nem volt ritka, hogy ha egy próféta valami olyat mondott, ami a királynak nem volt ínyére, akkor egyszerűen likvidálta. Nátán mégis bemegy hozzá, hogy hirdesse neki Isten ítéletét.

Christene Jackman feldolgozása az 51. zsoltárra

Nem a szegény pásztorfiúhoz szól, hanem ahhoz az emberhez, aki egész Izrael királya, akinek őrködnie kellene a törvény betartása felett, akinek példát kellene mutatnia, hogy hogyan is kell „Isten szíve szerinti férfiként” élni. Bizony, Dávid, aki a legjobb Izrael királyai közül, ő is elbukik. Nem is jelentéktelen a bűne, házasságtörés, amit még gyilkossággal is tetéz, miközben próbálja a törvényesség látszatát fenntartani. De Isten mindent lát. Ő látja nemcsak azt, amit Dávid tett, de azt is, hogy milyen szívvel tette, és azt is, hogy ez a bűn milyen tragikus eseménysorozatot indít be, amely tönkreteszi az egész királyi családot.

Ezt hirdeti Nátán által, aki nagyon érdekes módon egy példatörténet segítségével vezeti rá Dávidot, hogy milyen súlyos a vétke. Így, hogy nem közvetlenül róla van szó, hanem valaki másról, Dávidban is könnyen beindul az ítélkezési ösztön: „halál fia az az ember”. Milyen könnyű így kimondani, nem igaz? És azt hallani, hogy „Te vagy az az ember?” Milyen lehetett? Kijózanító? Megszégyenítő? Megrendítő? Az biztos, hogy Dávidban bűnbánat ébred, és nem akarja önmagát igazolni többé, hanem elfogadja Isten ítéletét. Egyes zsidó liturgiákban ezt a bibliai szöveget megszakítják, és betoldják az 51.zsoltárt, ami a hagyomány szerint Dávidnak éppen erre a bűnbánati helyzetre írt zsoltára. Ha elolvassuk, megláthatjuk, hogy milyen mély és őszinte lehet az önmagunk, saját tetteink súlya miatti megrendülés.

Van még egy nagyon súlyos kérdés, ami nem hagyja nyugodni azokat, akik ezzel a történettel foglalkoznak. Miért engedi Isten, hangzik a kérdés, hogy egy ártatlan gyermek szenvedjen az apa bűne miatt? Hiszen azt olvassuk, hogy Dávid fiának meg kell halnia.

Ezzel kapcsolatban szeretnék egy félreértést elolszlatni. Nem Isten gondolta ki, és nem ő szervezte meg, hogy az ártatlanok szenvedjenek a bűn miatt. Egyszerűen ilyen a bűn természete. Ezt nem minden vallás és világnézet gondolja így, pl. a hindu gondolkodásban mindenki csak a maga bűneiért szenvedhet, így ha ártatlannak látszó valakit látunk szenvedni, nem szükséges vele együtt éreznünk, mert ő csak a korábbi életében elkövetett bűnei miatt szenved. A keresztény, biblikus gondolkodás tudja, hogy bár senki sem teljesen ártatlan, mégis sokszor azok szenvednek a leginkább egy-egy bűn következtében, akik a legkevésbé tehetnek arról, hogy az úgy alakult. Ezt hívjuk a pszichológiában transzgenerációs hatásnak, amikor nemzedékekkel később is hat valamilyen negatív esemény. A bűn következményei sajnos akkor is hatnak, ha egy bűnt megbántunk, ha legszívesebben már visszacsinálnánk.

Visszaforgatni az idő kerekét nem lehet, de lehet Isten kegyelméből újat kezdeni. Ezt teszi Dávid is. Ha tovább olvassuk Sámuel második könyvét, akkor látni fogjuk, hogy Dávid családja katasztrofális módon összeomlik, négy fiút veszít el végül ebben a tragikus eseménysorban, mégis az egyik fia, Salamon lesz halála után a király, és az ő leszármazottja lesz majd az a Jézus Krisztus, akiben – mint ártatlan bárányban – Isten önmagára veszi az egész emberiség bűnét. Mert ki lenne ártatlanabb, mint Isten Fia, aki mindig Atyja akaratát keresi? Mégis hagyta, hogy a bűnösök közé számítsák, két gonosztevő között végezték ki. Bizony, Dávid és Betsabé végül Jézus családfájában kötnek ki – nem azért, mert annyira igazak voltak, hanem mert Isten megkönyörült rajtuk, és szerepet szánt nekik a tervében.

Mi a helyzet velünk? Mondunk-e ítéletet ezen a nyári vasárnapon – önmagunkra, másokra? Hirdetjük-e Isten ítéletét ÉS kegyelmét önmagunk számára és mások számára is? Megbocsátunk-e önmagunknak és másoknak, ahogyan Isten már megbocsátott nekünk Krisztusban? Akarunk-e Jézussal, Dávid fiával újat kezdeni, akarjuk-e hogy könyörüljön rajtunk is? Vállaljuk-e a felelősséget a bűneinkért? Vagy ki akarunk bújni a következmények alól? Magamnak is mondom ezeket, mert bennem is működik ösztönösen mindez. Isten nem azt akarja, hogy egy életen át marcangoljuk magunkat egy elkövetett hibáért, de szeretné, ha józanul látnánk önmagunkat, nem úgy mint a farizeus, hanem inkább úgy mint a vámszedő. Ítéljük meg tehát önmagunkat Isten igéjének erejével, és akkor nem kell félnünk a végső ítélettől. Isten ítélete nem önmagában áll, hanem a kegyelemhez vezet el bennünket. Mert akinek joga lenne végleg elítélni, az ugyanaz, aki meghalt értünk. Ő jogosan kérhetné a halálos ítéletet, de mégis kegyelemért folyamodik számunkra. Őbenne, Jézusban bízzunk, engedjük, hogy ő vizsgáljon meg minket Lelke által, és engedjük, hogy megtisztítson minket irgalma és szeretete. Ámen

Báránybőr vagy gyümölcs?

 Igehirdetés Gyomán és Mezőtúron 2025.08.10-én 

Lekció: Róm 8,12-17

Textus: Mt 7,15-21

Kedves testvérek!

Jézus óvatosságra int bennünket ebben az igében. Talán nem is olyan kellemes hallgatni, mert arra figyelmeztet, hogy a Krisztus-követés útja nem mindig teljesen sima. Óvatosságra és alapos emberismeretre van szüksége annak, aki Jézust akarja követni. Mert lesznek olyanok, akik csak kívülről öltik magukra a kereszténység látszatát, belsőleg azonban nem változnak meg, eszük ágában sincs megváltozni, sőt, az erőszakos természet bújik elő belőlük. Ezt ábrázolja Jézus a báránybőrbe bújt farkas képével. Kívülről a szelídség, kedvesség, udvariasság, sőt akár látszatszerénység és alázatoskodás álcája látszik, azonban ahogy telik múlik az idő, ezekből az emberekből előbb vagy utóbb előbújik a valódi természetük. Ahogyan a farkas sem tudja levetkőzni ragadozó voltát, ugyanúgy egy ember sem változik meg pusztán attól, hogy felvesz bizonyos vallási szokásokat, őriz bizonyos hagyományokat. Még az is lehet, hogy valaki akár kifejezetten hangosan hirdeti, hogy ő aztán mindig is, meg így meg úgy hitvalló, sőt, lehet, hogy magát tekinti igaznak, míg másokat kirekeszt. Előbb vagy utóbb azonban kibújik a szög a zsákből. Előbb vagy utóbb kibújik a farkas a báránybőrből.

Mert az embereket ideig óráig meg lehet téveszteni, de az Istent nem lehet becsapni. Hazudozhat az ember akár egy életen át másoknak még önmagának is. De Istennek nem lehet hazudni. Ő átlát rajtunk. Néha ez kicsit ijesztő is. A szívünkbe, a vesénkbe lát.

Férjem, Varga Máté szilvafa ültetés közben

A következő képe Jézusnak talán egy kicsit még közelebb visz minket ehhez a problémához. A gyümölcstermő fának a képe. Jézus azt mondja, hogy minden fa a természetének megfelelő gyümölcsöt hozza. Ha ezt a képet a Krisztus-követésre alkalmazzuk, akkor két dolgot biztosan állíthatunk:

1.      Ha valaki valóban hisz Krisztusban, annak az élete előbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb mértékben, de jó gyümölcsöt terem. Mit jelent ez? Az Újszövetség számos alkalommal a gyümölcs képével ábrázolja a jó cselekedeteket. A mai egyik útmutatói heti igénk is ez: „A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.” (Ef 5,8-9) Vagyis, aki hisz, az jót cselekszik, vagy talán még pontosabb azt mondani, hogy jól cselekszik. Vagyis: Isten akaratának megfelelő módon cselekszik. Nem a maga feje után megy. Nem az emberek elvárásai rángatják. Nem pusztán szokásokhoz, vélt vagy valós emberi igényekhez igazodik. Isten akaratát követi. Hogy mi az Isten akarata az persze nem mindig ilyen egyszerű, erre még mindjárt visszatérünk.

2.      A másik dolog, amit elmondhatunk, hogy ha egyszer egy fa jó fa lett az Isten kegyelméből, akkor nem önmagától termi a gyümölcsöt. Furcsa lenne, ha egy szilvafa azzal hivalkodna: „Nézzétek, szilvát teremtem.” Hiszen szilvafa. Bele van kódolva a termés. Nem kell pedáloznia érte, nem kell erőlködnie rajta. Ugyanígy a hívő ember cselekedetei sem a maga erejéből, hanem Istentől származnak. Ő adja nekünk a hitünket és annak gyümölcseiként a jó cselekedeteket is, tehát nekünk nincs mivel büszkélkednünk, sem Isten, sem önmagunk, sem mások előtt. Ha jót teszünk, az nem érdem, nem extra, hanem abból az új természetből fakad, amelyet Isten Lelke által kapunk.

A jó fával szembeállítja Jézus a tövist és tüskét „termő” növényeket. Ezek a növények a Bibliában gyakran az Isten akaratával ellenkező életmódnak a jelképei. A sivatagi népek ezeket a szúrós növényeket, amelyek termése nem volt hasznos vagy ehető, egyetlen dologra használták: tüzelésre. Ez a kárhozatnak, a semmit érő életnek a metaforája. Milyen érdekes, hogy Jézus szenvedéstörténetében is valamilyen szúrós, tövises növényből készült el az a töviskorona, amelynek segítségével a katonák kigyúnyolták Jézust. Mintha a tövisek a mi bűneinket, Isten akaratával ellenkező tetteinket, szavainkat és gondolatainkat jelképeznék, ahogyan erre a passiói hagyomány gyakran utal is.

No, de még mielőtt nagyon elkeserednénk, és elkezdenénk magunkat vizsgálgatni, hogy vajon jó gyümölcsöt termünk-e, gondoljunk vissza arra, amit Luther mond a jó cselekedetekről. A gyümölcs képe ugyanis azt is jelenti, hogy a jó nem előzménye, hanem következménye a hitnek. „Hitből jön a cselekedet” – énekeltük a főénekünkben. Vagyis nem az a lényeg, hogy amit teszünk, ahogy viselkedünk, az az emberek szemében milyennek tűnik. Gyakran szoktunk ettől félni: „Vajon mit fog ehhez szólni az anyám/anyósom, a főnököm, a szomszédom…?” Az igazi kérdés az, hogy vajon mit szól Jézus? Ezt fogjuk megtudni azon a bizonyos napon. Végül senki sem szólhat hozzá az életünkhöz, csak Ő. A hívő azért nem fél, mert pontosan tudja, hogy ugyanaz fogja megítélni, aki megmentette. Aki a vérét adta értem, az miért ítélne el? A hívő ember életében is van botlás, van hibázás, tévedés, még tévelygés is. A hívő embernek is lehetnek hosszabb-rövidebb szakaszok az életében, amikor terméketlennek tűnik. De óriási különbség, hogy hogyan áll hozzá és mit kezd a tövisekkel és a gyümölcsökkel. A tövist felajánlhatjuk Jézusnak. Abból áll az Ő királyi koronája. Nem aranyból, nem ezüstből. Nincs kirakva drágakövekkel. Bizony, a mi vétkeink, szégyenletes tetteink, gyűlölködő mondataink díszítik, de Ő ezt vette magára. A díszes palástot, az aranykoronát pedig mi kaptuk meg. A bűnös természetet igazra cseréltük. Most már teremhetjük az igaz élet gyümölcseit, az igaz tetteket, egyenes, tiszta, józan szavakat, bölcs és megfontolt gondolatokat, amelyek az Isten Igéjéből és imádságból táplálkoznak.

Mert ahhoz, hogy ne csak a szánkkal valljuk, hogy Jézus Úr, hanem engedelmeskedjünk is neki, az kell, hogy ráhangolódjunk az Atya akaratára. Ehhez pedig imádságos lelkületre van szükségünk. Nem könnyű imádkozni. A bencések azt mondják: „Imádkozzál és dolgozzál!” Luther pedig így vall: „Ma sok a dolgom, ezért többet kell imádkoznom.” Az imádság ugyanis nemcsak annyi, hogy átadunk Istennek egy kívánságlistát, hogy mi mindent szeretnénk, az ima azt is jelenti, hogy Istent ismerjük meg egyre mélyebben, és engedjük, hogy Ő is megismerjen minket- Engedjük, hogy átjárjon minket az Ő természete az imádás által. Ehhez idő kell, ehhez összeszedettség kell. Annyi minden próbál ma elvonni minket ettől. Jézustól viszont tanulhatjuk ezt is. Neki mindig sok dolga volt, Őt mindig sokan keresték. Ő viszont számtalanszor visszavonult, hogy imádságban együtt legyen az Atyával. Kérjük mi is ezt a lelkületet, hogy az Atya akaratát egyre jobban megismerhessük és felismerhessük, és át tudjuk engedni magunkat annak az igaz természetnek, amely megtermi a jó gyümölcsöket. Olyan gyümölcsöket, amelyek sokakat táplálnak, felüdítenek. Ámen

Isten tágas világából érkezzen hozzád ma is áldás!
Jöjjön közel hozzád a szeretet egy erőt adó mondatban, egy biztató mosolyban,
egy simogatásban, a szabadság örömében.
Maradj nyitott a csodákra minden találkozásban,
és Isten tárja ki szívedet együttérzésre és irgalomra!
A Magasságos legyen mindig melletted, formáljon téged jóságával!
Adjon neked bátorságot, fantáziát, bizalmat és reményt,
hogy ma is hálával végezd minden dolgodat!
Ámen. (Varga Gyöngyi)

Ajánlom olvasásra Fráter Erzsébet A Biblia növényei c. könyvét, melyből sok gondolatot merítettem. 

A sok, a kevés és az elég

 Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2025. 08.03-án

Kegyelem és békesség nektek, testvéreim, Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól. Ámen

Textus: Mk 8,1-9 Lekció: Róm 6,19-23

Kedves testvérek!

Három szót szeretnék körbejárni a mai igehirdetésben: a sok, a kevés és az elég.

Mi a sok? Miből van sok? Sok a gondunk, sok a problémánk. Sok a dolgunk, néha ki sem látszunk belőle. Sok a kérdésünk és a kétségeink. Sok mindentől félünk. Sok bennünk a harag. Annyi minden lehet sok. Szoktuk használni ezt a szófordulatot is: besokaltam.

Ebben a történetben emberből volt sok. Olyan emberből, akik az Isten szavát akarták hallgatni, és ezért Jézushoz sereglettek. Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus körül gyakran tolong sokaság. Gyülekezeti lelkészként bennem is lehet ilyen vágy, tkp. van is, hogy bárcsak sokan lennének, akik az Isten beszédét akarják hallgatni, és arra építeni az életüket. De ahol sok ember van – ebből a történetből is látjuk – ott a szükségletek is megszaporodnak. Egyre több éhes szájat kell megtölteni. Az embereknek vannak fizikai szükségeleik is. Megéheznek, elfáradnak. Három napi tanítás után már teljesen kifogyott a magukkal hozott élelmiszer. Jézus pedig törődik, nemcsak a lelki de a testi, a fizikai szükségletekkel is. Jézus nem nézi le a testet. Hiszen Isten formájában volt, de testté lett, emberré lett. Van egy kis énekünk is: „Te hívsz meg minket a lakomára, az együttlétért Tied a hála, mert úgy szerettél, emberré lettél, kenyeret adtál, velünk is ettél.” Jézus szeretné betölteni a fizikai szükségleteinket is, számára ez éppoly fontos, mint a spirituális szükségletek.

Jézusnak nem probléma, hogy a sokaságról kell gondoskodni, ő erre az eshetőségre is fel van készülve. Nem esik kétségbe, hogy mit kezdjünk a nyolcmilliárd emberrel a Földön, ő biztos benne, hogy mindenkinek jut majd kenyér. Egyszerűen csak hálát ad azért, ami van, ami adatott, megtöri, a tanítványoknak adja, ők pedig szétosztják. 4000 férfi, valamint a hozzájuk tartozó nők és gyermekek laktak jól ezen az alkalmon. Ez akár tízezernél is több személy lehetett. Milyen jó volna, ha ebben a városban is lenne négyezer ember, aki hallgatni akarja az igét, és milyen jó volna, ha jóllakathatnánk őket. A bibliatudósok egy része szerint a négyezer  megvendégelésének történetében Jézus pogány területen jár, és az a jelentősége annak, hogy a kenyérszaporítás csodája megismétlődik, hogy innen látjuk: a nem zsidó népek számára is elérhetővé tette Isten az evangéliumot. Az az imádságom, hogy itt, Mezőtúron/Gyomán is legyen sok Isten igéjére éhes ember, akit jóllakathatunk.

A második szavunk: a kevés. Miből van kevés? Kevés a pénz. Kevés időnk van. Kevés energiánk van. Kevés a hitünk. Kevés bennünk a szeretet, a jóindulat, a türelem. Lehet, hogy kevés van már hátra az életünkből. Kevés a jó szó, amit kapunk és amit adunk.

Ebben a történetben miből volt kevés? Az ételből. Hét kenyér, és néhány kis hal. Kevés étel-sok éhes száj, nem túl jó párosítás. Jézusnak ez mégsem probléma. Kéri azt a keveset, amit a tanítványok össze tudnak adni. És megáldja a keveset. Jézusnak nem lenne akadály az sem, ha a semmiből kellene ételt teremtenie, hiszen Isten. Egyszer már megteremtette általa az Atya a világot. Nem lenne akadály a semmiből létrehozni valamit. Ő mégis úgy dönt, hogy elkéri tőlünk azt a keveset, amit mi tudunk adni. Miért? Mert szeretné növelni és megerősíteni a hitünket. Azt szeretné, ha nemcsak a kenyér szaporodna meg, hanem a hitünk is, azáltal, hogy átéljük: ha mi lemondunk a kevésről, ha mi átadjuk és az ő kezébe tesszük azt a keveset, ami számunkra is szűkösen volna elég, hát még a sokaságnak, akkor ő azt megáldja és képes megtenni, hogy elég legyen, hogy a sok éhes száj, a több ezer ember mind jóllakjon.

Ha te, kedves testvérem, átadod Jézusnak azt, ami a te szemedben talán nevetségesen kevésnek tűnik, ha szinte szégyenkezel miatta, hogy ilyen keveset tudsz adni, Jézus meg tudja tenni, hogy az elég legyen. Emlékszem arra, amikor húsz évesen átadtam az életemet Jézusnak. Hát, éppen nem ért valami sokat, nem egy sikeres, vonzó élet volt, számomra sem volt már értéke. Olyan kevésnek, szégyenletesen kevésnek tűntem önmagam szemében. Kevés voltam, mint mackósajtban a brummogás. Mégis, amikor Jézusnak átadtam önmagam, Ő meg tudta tenni kegyelme által, hogy elég legyek.

És ezzel meg is érkeztünk az eléghez. Mi az elég? Elég az, amivel megelégszünk. És ez fontos is, hogy ne ragadjon magával minket a mohóság, legyünk elégedettek azzal, amit Isten ad. Mert ha leszokunk a háláról és a megelégedésről, akkor a bűn felé sodródunk. Ha hálával fogadjuk azt, ami adatik, az mindig összeköt minket Istennel, aki az Ajándékozó, és akkor az Ajándékozót fogjuk szeretni, Őrajta fog csüngeni a szívünk, nem pedig az ajándékain. Nem véletlen, hogy a Példabeszédekben is azt olvassuk: „se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem”, mert a bölcs ember tudja, hogy mindkettő eltávolíthat Istentől. Az is, ha állandóan a pénz miatt aggodalmaskodunk, és az is, ha túl sok van az anyagi javakból.

Ebben a történetben elég volt a hét kenyér és a néhány darab kis hal, hogy jóllakjon a sokaság. Amikor egy embert megkeresztelünk, elég néhány csepp víz, hogy Isten gyermekévé legyen. Úrvacsora vételkor elég, ha egy kis darab ostyát és egy pici korty bort magunkhoz veszünk. Megkapjuk általa Isten kegyelmét, a kegyelem pedig mindenre elég. Elég arra, hogy elviseljük a megpróbáltatásokat, elég arra, hogy legyőzzük a félelmeinket és a kétségeinket. „Elég neked az én kegyelmem” – mondja az Úr Pál apostolnak.

Mi az elég? Mivel elégednénk meg? Vajon te, kedves testvérem, elégnek érzed magad? Istennek már elég jó vagy, mert ő már eleget tett érted Jézus Krisztus által. Az ő kegyelme téged is megelégíthet. Ezért biztatok mindenkit, aki esetleg úgy jött el ma, hogy nem tervezett úrvacsorát venni, hogy felejtsük el azt, hogy majd akkor, ha eleget tettem, ha elég erős lesz a bűnbánatom, ha majd elég erős lesz a hitem. Krisztusban maga Isten tett eleget értünk. Nem mi teszünk vele jót, Ő tesz jót mivelünk, méghozzá a kevés által, vagy az emberi mérték szerint kevésnek tűnő által. Egyszülött Fiát adta értünk, aki, amikor keresztre feszítették, nem tűnt túl értékesnek az élete, nem tűnt túl értékesnek a vére. Mégis, azt mondjuk rá, hogy drága, mert Istennek a legdrágább volt. Mert Isten ezen a drága áron vásárolt meg minket magának. Bizony, lehet, hogy más egy fabatkát se adna az én életemért, lehet, hogy még én magam se, Isten mégis a legdrágábbat adta. És ez az értünk átadott élet, ez az értünk kiomló vér mindenre elég. Minden bűnünkre, erőtlenségünkre, betegségünkre, minden félelmünkre és aggodalmunkra. Legyen mindenkor elég számunkra is. Imádkozzunk!

Drága Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy nálad egészen másképp működik a sok és a kevés. Köszönjük, hogy látod a mi szükségleteinket, és fontos neked, hogy megelégíts bennünket. Köszönjük, hogy kezedbe veszed és megáldod azt a keveset, amit mi tudunk adni, és meg tudod tenni, hogy az elég legyen. Add, hogy legyen mindig annyi hitünk, bizalmunk feléd, hogy oda tudjuk adni, ami kévésnek tűnik a szemünkben, és add meg, hogy emlékezzünk rá, hogy te már annyiszor gondoskodtál rólunk csodálatos módon! Add, hogy emlékezzünk rá, hogy te a legdrágábbat, testedet és véredet adtad értünk, kérünk, erősítsd hitünket, oszlasd félelmeinket! Ámen

 

Isten haragja (és bánata)

 Lekció: 2 Móz 19,1-8

Alapige: Lk 19,41-48

⁴¹Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, ⁴²és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. ⁴³Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, ⁴⁴földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.

⁴⁵Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ⁴⁶ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek.
⁴⁷Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, ⁴⁸de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.

Jézus és az érzelmek

Vannak érzések, amelyeket lehet érezni, és vannak, amelyekről úgy érezzük, hogy valamiképpen nincs jogunk hozzájuk. Van olyan érzés, amiről nyíltan lehet beszélni, és van olyan, ami tabu. A nemünktől is függhet, hogy mely érzéseinket vállalhatjuk fel, és melyeket nem. A férfiaknál általában le van tiltva a szomorúság, a fájdalom és különösen a sírás. Már kisfiúkat is hajlamosak vagyunk letorkollni, ha sírással adnak hangot fájdalmuknak, mert elestek. Így tanítjuk meg őket szépen lassan, hogy a mi nyugati kultúránkban a férfikönny nem elfogadható. A lányokat meg arra szocializáljuk, hogy a haragjukat fojtsák el, de legalábbis ne merjék nyíltan kimutatni, így miközben arra törekszenek, hogy jókislányok legyenek, a harag mindenféle kerülő utakon tör rájuk: önpusztító agresszió, rejtett áskálódó, pletykálkodó erőszak vagy szorongás és depresszió formájában.

A kereszténység is hajlamos arra, hogy bizonyos érzelmeket – az ún. NEGATÍV érzéseket, mint a harag, a szomorúság vagy a félelem – ne engedjen felszínre jutni. Erre persze vannak mindenféle jó igeversek. Csakhogy van ennek egy olyan szintje, amit a szakirodalom mérgező pozitivitásnak nevez. Akkor toxikus a pozitivitás, ha a negatívnak címkézett érzelmeknek semmiféle teret nem enged, ha azok semmilyen csatornán nem szabadulhatnak fel, és azonnal a megvigasztalódott vagy bátor vagy nyugodt, békés állapotra akar ugrani.

A Bibliában általában, és a mai igénkben Jézusnál is azt látjuk, hogy ez egy másik irány. A Bibliában a legkeményebb férfiak, törzsfők és államfők, mint József, Jákob és Ézsau, Dávid király mind sírnak. Jézust is sírni látjuk, mert ő már látja, amit még a jövő rejtett abban a pillanatban: Jeruzsálem közelgő pusztulását. Amikor pedig a templomból kihajtja az árusokat, a haragját látjuk megnyilvánulni. Ez a kép különösen zavarba ejtő keresztényként. Doktori kutatásomban az istenképekkel foglalkozom, és ez a történet (pontosabban a Máté-féle verzió, mert ezt a történetet mind a négy evangélista megörökítette) is szerepelt a vizsgálat során. A gyermekek és fiatalok, akik olvasták, gyakran kifejtik, hogy nem felel meg ez a kép a magukban őrzött Jézus képnek. Egyikük még azt is írja „számomra félelmetes egy dühös Istent látni”. Jézus azonban nem törődik azzal, hogy a viselkedése mennyiben felel meg az emberek elvárásainak, egyszerűen csak bedühödik, amikor látja a visszaélést a templomtérrel, amikor azt tapasztalja, hogy a hely, ahol a pogányok is kaphattak némi teret, hogy Izrael Istenéhez imádkozzanak – hiszen ez volt a jeruzsálemi templom eredeti, nagyon fontos missziói feladata – a kapzsiság és a haszonlesés áldozatául esik. Jézus haragja jogos és kifejezhető.

Isten haragja – érted, nem ellened

De vajon miért riaszt meg minket annyira, hogy Jézus – aki Isten Fia, haragszik? Ősi félelem  ez, ami az első emberpárt is rejtőzködésre biztatta az Éden kertjében. Isten haragja félelmet kelt, mert az jut róla eszembe, hogy Ő nagy én meg kicsi vagyok, és hogy elpusztíthat engem. És bizalmatlanságomban feltételezem is, hogy valami ilyesmi a célja. Isten azonban másképp haragszik.

Amikor szülők lettünk a férjemmel, elkezdtünk szép lassan másképp gondolni Isten haragjára mint azelőtt. Elkezdtük megérezni, hogy a harag a szeretet része. Ha bármi miatt mérgesek lettünk a fiainkra, azért közben még nem szerettük őket kevésbé. Sőt, a dühünknek sokszor az volt az oka, hogy szerettük volna őket megóvni valamitől, pl. valamilyen fájdalomtól, és amikor nem hallgattak ránk, a baj mégis bekövetkezett. Ekkor kavargott bennünk a „na ugye megmondtam” kezdetű önigazolás, a szánalommal és együttérzéssel. Közben örültünk is, hogy nem lett nagyobb bajuk. És ez a nagyon furcsa, ambivalens érzés maga a szeretet. Harag is van benne, de mindig győz az együttérzés.

Isten haragja is ilyen – érted haragszik, nem ellened. Nem forral bosszút, nem kárhoztat, nem hagy el. Irgalommal, szánalommal és a vigasztalás szándékával közeledik hozzád.

Az együttérző Isten – és az ő népe

A mai vasárnap Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap egyházunkban  hagyományosan Jeruzsálem lerombolásának emlékünnepe. Ekkor emlékezünk arra a szomorú eseményre, amit Jézus is előre megsiratott. Kr. u. 70-ben ugyanis Titus seregével lerombolta a várost és a Heródes által újjáépített templom is elpusztult – egyetlen fal, a nyugati maradt meg belőle, amit Siratófalnak is szoktak hívni a tragikus eseményre emlékezve. Eltelt kétezer év, de a Szentföldön még mindig nincsen békesség. A 21. századi eszközökkel, de az évezredes haraggal és gyűlölettel mérgezik magukat most is az emberek. Nők, gyermekek és idősek is áldozatai az erőszaknak – az emberi tettek ilyen gyümölcsöt hoznak.

Hiszem, hogy ez nem Isten haragja. Isten akaratával megpróbálni igazolni az emberi erőszakot bármely oldalon – tévút. Isten nem akarhatja, hogy a gyermekei egymást bántsák, ahogyan én sem akarom, hogy az egyik fiam bántsa a másikat. Viszont Isten együttérez velünk – érti a dühünket, felháborodásunkat, amikor igazságtalanság ér minket. Ilyenkor arra kér, hogy legyünk türelmesek és ne álljunk bosszút önmagunkért. Adjunk helyet Isten igazságának, amely hatalmasabb és teljesebb, mint amit mi emberként ki tudnánk harcolni.

És érti a fájdalmunkat, gyászunkat, szomorúságunkat is. Isten maga is gyászol. Az özönvíz történetében azt olvassuk, hogy „megbánta az Úr, hogy embert teremtett”. A bánat elhatalmasodott rajta, mert az ember visszaél az Istentől kapott szabadsággal, miközben ezt az ember ültetésre, építésre és szeretetre kapta. Jézusban pedig azt látjuk, hogy Isten a végsőkig elmegy ebben az együttérzésben. Jézus megtapasztalja a gyászt, a haragot és a félelmet, még a halálfélelmet is. A kereszten pedig a testi és lelki fájdalom minden mélységét.

Ezért amikor megrohannak bennünket az ún. negatív érzéseink, gondoljunk arra, hogy nem vagyunk egyedül. Semmi olyan nincs ebben a mélységben, amit Isten Jézus Krisztusban ne járt volna meg már előttünk. Együtt tud érezni velünk, és együtt is akar érezni. Haragja mögött ott a bánata: szomorú vagyok, hogy ezt teszed magaddal és másokkal. És ott az együttérzése: nézd, veled szenvedek. És minden fájdalom mögött ott a remény: a szeretet ereje legyőzi a rosszat. Egy nap vége lesz a szenvedésnek. Az egész világon. Nemcsak a Szentföldön. Még Magyarországon is. Még az én családomban is. Még az én életemben is. Ami emberileg reménytelenül igazságtalannak tűnik, ott Isten mindent fölülmúló igazsága és irgalma fog győzelmet aratni.

Ezért küzdjünk a magunk Istentől kapott eszközeivel és ezért imádkozzunk!

Vándorlók dala

 

Alapige: 1 Kor 10,1-13

¹Tudjátok meg, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, ²és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. ³Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, ⁴és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt. ⁵De többségükben nem lelte kedvét az Isten, úgyhogy elhullottak a pusztában.
⁶Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. ⁷Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” ⁸De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. ⁹Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. ¹⁰De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. ¹¹Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk. ¹²Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! ¹³Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.

Kedves Testvérek!

Szomjúság

Mostanában gyakran döntött rekordot a hőség. Nemcsak a földek és a növények szomjasak, mi, emberek is érezzük, hogy szükségünk van napközben az extra folyadékpótlásra. A szomjas ember, vagy akinek nagyon melege van, általában türelmetlen, ingerlékeny és alapvetően könnyebb vele összeveszni, hiszen a szomjúság az egyik legalapvetőbb szükségletünk. Még az éhségnél is kínzóbb tud lenni. Abraham Maslow pszichológus elmélete szerint az emberi szükségletek piramisba rendezhetők, a piramis alján lévő legalapvetőbb motívumaink meghatározzák nemcsak a hangulatunkat és az életminőségünket, hanem egyáltalán az életben maradásunkat is. Éhség, szomjúság, fáradás, levegővétel. Ezt követi a biztonság szükséglete, majd egyre följebb haladva a kevésbé túléléscentrikus szükségletek mint a valahová tartozás, a szeretet, majd a hiányokból a növekedés felé fordulva a tudás, a szépség és a csúcson önmagunk megvalósítása, amely egyúttal önmagunk meghaladását is jelenti.

Amikor a pusztai vándorlás történetéről olvasok, mindig Maslow piramisa lebeg a szemem előtt. Isten népe ugyanis elhagyta Egyiptomot, a szolgaság házát, ahonnan az ÚR kiszabadította őket hatalmas csodákkal. Valahogy mégsem tudtak elkezdeni fölfelé mászni ezen a szükségletpiramison. A vándorlás 40 éve azzal telik, hogy a nép türelmetlen, éhes, szomjas, és egész szemléletük a Maslow-piramis alján mozog. Visszavágynak az egyiptomi „húsos fazekak” közelébe, és abba a viszonylagos biztonságba, amit a rabszolgasors jelentett. Hiszen ott nem kellett bízni egy láthatatlan, névtelen istenségben, nem kellett egy bizonytalannak tűnő cél felé haladni, nem kellett 40 napot várni arra, hogy milyen törvény alapján éljék az életüket, mert csak egy törvény volt: vakon engedelmeskedni a rabszolgatartóknak. A puszta valóban felerősíti az alapvető szükségleteket: jogos a kérdés, hogy honnan lesz élelmük és vizük a hosszú út alatt. Viszont Isten népe még azután is folytatja a zúgolódást, hogy napról napra megtapasztalják, hogyan gondoskodik róluk Isten az égből hullatott kenyérszerű eleség, a manna formájában, hogyan küld fürjeket, hogy hús is jusson az asztalra, és hogyan fakaszt vizet a kősziklából.

A Tórában gyakori, hogy egy történet kétféle változatban él, és a zsidó hagyomány a szöveg kanonizálása során mindkét verziót megőrizte, mert többletjelentést tulajdonított a történetek ismétlődésének. A kősziklából történő vízfakasztás története is egy ilyen dublett, és az 1. századi zsidó írásmagyarázat azt feltételezte, hogy a kőszikla mindvégig ugyanaz volt: éppúgy vándorolt a néppel, mint a kijelentés sátra és maga az ÚR felhő-és tűzoszlop képében. Úgy tűnik, Pál apostol ismeri és felhasználja ezt a hagyományt, és merész párhuzamot von a pusztában vándorló Izrael és a Jézus Krisztusban hívő gyülekezet között. A néppel együtt vándorló kőszikla maga Krisztus, aki az élő víz kifogyhatatlan forrását kínálja a szomjazónak. Ez a víz örök életre buzog, soha ki nem apad és teljesen ingyen van – bár értéke felbecsülhetetlen, ahogyan ezt minden sivatagi vándor pontosan tudja.

Céltévesztés

Amitől Pál apostol szeretné óva inteni a gyülekezetet, az a céltévesztés. A korinthusi gyülekezet, akiknek ez a levél íródott, sokszor mondjuk szószékről, hogy szinte olyanok voltak mint egy állatorvosi ló: ami konfliktus, bűn, probléma előfordulhat egy keresztény közösségben, az Korinthusban minden bizonnyal előfordult. Ezért is húzhat párhuzamot Pál a hitetlenkedő, Egyiptom után sóvárgó pusztai vándorok és a korinthusi hívek között. Pál szeretné őket megóvni attól, hogy teljesen levegyék a szemüket a valódi célról: Isten országáról, amely az ígéret szerint beteljesedik. De aki nem tud bízni az ígéretben, annak a tekintete gyorsan letéved erről az eredeti célról, és ebben a fókuszvesztett állapotban kiszolgáltatódik mindenféle kísértésnek. A bűnre használt görög szó – hamartia – eredetileg ezt is jelenti: céltévesztés. A Maslow-piramis alján ragad az, aki nem tudja a tekintetét fölfelé emelni, ahol Isten iskolájában lehet az Ő népévé növekedni és érlelődni.

Valódi csoda

Talán amikor azzal szembesülünk, hogy a hitünk ingadozik, nem érezzük elégnek vagy eléggé erősnek, akkor megriadunk. Ilyenkor talán kívánjuk, hogy bárcsak Isten valamilyen egyértelmű jellel, valami csodával bizonyítaná a létezését, az erejét és a jóindulatát felénk. A pusztában vándorló Isten népének példája – vagy ha úgy tetszik ellenpéldája – arra int minket, hogy a legnagyobb és legegyértelműbb csoda sem elegendő, hogy hitet teremtsen. Hiszen ők átélték a legnagyobb csodát, a szabadulást és a tengeren való átkelést. Megtapasztalták napról napra az isteni gondviselést és egyértelmű vezetést kaptak.

Nem, a csodák nem eredményeznek hitet, hiszen Jézus csodái láttán is szkeptikusak maradtak azok, akik eleve eldöntötték, hogy nem hisznek benne.

A hit sokkal inkább megragadhatóvá, láthatóvá teszi a csodákat. Amikor a legnagyobb hőségben egyszercsak elered egy üdítő zápor, ahogyan ez a Szélrózsa szombat esti taizéi áhítatának végén történt. Olyan volt, mintha az Atya mindnyájunkat emlékeztetne a keresztségben kapott kegyelemre. És az úrvacsorában nemcsak kenyeret és bort, hanem valódi lelki ételt és italt kapunk, ami csillapítja Isten szeretete utáni örök sóvárgásunkat. Jövő héten megtapasztalhatjuk ezt a csodát is: asztalközösséget vállal velünk Jézus Krisztus, és mi is egymással.

Ha olyan kísértést is tapasztalnánk, amelyről érezzük, hogy már-már meghaladná a mi emberi erőnket, bízhatunk a hűséges és szabadító Istenben, akinél már készen áll a menekülési útvonal.

Mostanában én is könnyen észreveszem magamon, hogy a zúgolódás, aggodalmaskodás és elégedetlenség kísértése fenyeget. Ez ellen talán legjobban a hála segítségével tudok küzdeni. A hála felnyitja a szememet azokra a mindennapi csodákra, amelyek Isten létezésének és jóságának jelei a minket körülvevő világban. A mindennapi kenyér és víz, a gondviselés és az értelmes cél, amit Istentől kapunk a tekintetünket mindig fölfelé vonhatja.

A pusztai vándorok mi is vagyunk, az életünk sokszor emlékeztet sivatagra, ahol nagy a kísértés, hogy a szükséglet piramis alsó régióiban vesztegeljünk. Ha viszont nem céltalan tévelygésre, kódorgásra gondolunk, hanem zarándoklatra, akkor a Zarándokének szavaival együtt mi is imádkozhatjuk:

Valami véget ér, kezdődik más talán.
Látod, megyünk az élet sivatagán.
Gyere, mert lépni muszáj!

Refr: Szinte hallom, újra hallom, szól a régóta vándorlók dala.
Minden éjjel, minden délben hallom, hogy zeng a dallama.

Sokan megálltak már. Elég volt a beszéd.
Egész életünk itt a keresztre néz,
értjük már üzenetét. – Refr.

Néha sötétség vár, arcunkba fúj a szél.
De bátran megyünk, lábunk egyszerre lép
Istenünk eszközeként. – Refr.

Aki sír, ne sírjon, Emeld a fáradtat!
Hiszen mindennap itt van, velünk marad.
Újra szóljon ez a dal! – Refr.

Ámen

Örökös társ

 

Textus: Róm 8,12-17: ¹²Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. ¹³Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. ¹⁴Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. ¹⁵Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” ¹⁶Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. ¹⁷Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Kedves Testvérek!

Mi jut eszünkbe az örökös szóról? Amikor a szüleim meghaltak, egy kis telket hagytak ránk egy Somogy vármegyei kis faluban. Nincs rajta ház, és az elmúlt években több volt vele a gond mint a haszon, mégsem tudtuk testvéreimmel rászánni magunkat– bármilyen nehéz is volt a helyzet anyagilag – hogy eladjuk, mert ez volt az egyetlen tartós dolog, amit a szüleink ránk hagytak. Ez az egyik formája az örökségnek. Talán többen vagyunk így, hogy ragaszkodunk ahhoz a házhoz, darab szántóföldhöz, amit a szüleink hagytak ránk. Rájuk emlékezve, irántuk való tiszteletből igyekszünk jó gazdái lenni az örökségnek.

A másik formája az örökségnek az, amit a testünkben hordozunk. Amikor egy gyerek megszületik, rögtön az apjához, az anyjához és más rokonokhoz hasonlítják: vajon kire ütött ez a gyerek? Kire hasonlít legjobban, kinek a vonásait, haj- és szemszínét örökölte? Mindnyájan hordozzuk ezeket az örökségeket a testünkben, apáink, nagyapáink, dédapáink, ükapáink, szépapáink és ősapáink, és természetesen anyáink akarva akaratlanul átörökítették ránk a génjeik egy részét, amelyek olyan különleges egységgé álltak össze, amely egyszeri és megismételhetetlen módon a mi személyünket eredményezte.

A testi örökségnek azonban van egy árnyoldala is. Ezzel az árnyoldallal mindannyian szembesülünk, amikor betegek vagyunk, amikor bántjuk egymást, vagy amikor a temetőben szeretteink sírja mellett kell megállnunk. Testi szüleink örökségül hagyják ránk azt, amit maguk is örököltek: a bűn, a halál és a törvény hatalmát.

Pál apostol mai igénkben azt mondja, hogy az a jó hír, hogy nemcsak a testi örökség létezik. Mert nekünk nemcsak a földi, biológiai szüleink az örökhagyóink, hanem a mennyei Atya is. Az Atya ugyanis örökbefogadott bennünket Jézus Krisztus által, így valóságos gyermekeivé lettünk. A római jogban már létezett az örökbefogadás intézménye, amelyet Pál apostol jól ismert, hisz maga is római polgár volt. Az általános gyakorlat szerint 60 évesnél idősebb, gyermektelen római polgárok fogadhattak örökbe – nem feltétlenül gyermeket, hiszen a kritérium az volt, hogy legalább 18 évvel fiatalabb legyen az örökbe fogadott, tehát akár felnőtt férfi is lehetett. Sőt, gyakran ez így is történt, mert a vagyonos rómaiak olyan férfit kerestek, akire vagyonukat és házuk irányítását bízhatták. Nem arról volt szó, hogy gyermeket akartak babusgatni, hanem az örökség számára kerestek gazdát.

Ez az emberi intézmény persze csak halvány árnyéka volt annak, amit Isten tett velünk. Hiszen Isten nem volt gyermektelen, nem szenvedett hiányt semmiben a mennyei dicsőségben, amelyben az Atya, a Fiú és Szentlélek öröktől fogva mindörökké osztozik. Mégis megszánta teremtményét, az embert, és úgy döntött, kiváltja a rabszolgasorból. Az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus maga jött el értünk a földre, maga is földi szülők kezébe adva magát. Végül pedig átadta magát önként a halálnak a kereszten. Így fizette meg az árat, ami által szabadokká válhattunk a bűn és halál uralma alól. Erre az emberek között nem volt példa, hogy az Örökös, aki egyedül örökölte volna a mennyei dicsőséget, aki egyedül uralkodott volna Isten Országában, elinduljon, hogy a szolganépből keressen maga mellé testvéreket. Egyszülöttből így Jézus elsőszülött lett sok testvér között (Róm 8,29).

Ahogyan a Konfirmációi Káté egyik válaszában mondjuk: „Kicsoda Jézus Krisztus?” „Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem.” Igen, hiszen Jézus nem rabszolgákat, nem vakon engedelmeskedő „beszélő szerszámokat” akar, hanem vele együtt érző, gondolkodó, néha lelkesedő, néha lankadó, de a szenvedésekben és örömben is mellette kitartó testvéreket. Olyanokat, akik már nem félelemből engedelmeskednek, nem azért, mert tartanak a nagy és rettenetes Úr retorziójától, hanem akik a Szentlélek erejével mondják az Atyaistennek: Abbá, Atyám!

„Abbá”, Márk evangéliuma szerint Jézus így szólította meg az Atyát a Gecsemáné kertben. A legnagyobb gyötrődés és halálfélelem közepette is az Atya közelségét kereste. Mi is így szólíthatjuk Istent: Apám, Édesapám, Apukám. Örömben és hálaadásban, szomorúságban és gyászban, félelemben és szorongattatásban mindig velünk van a Lélek, aki ezt a szót suttogja vagy harsogja a szívünk mélyén: Abbá.

A Szentlélek gyakran nem látványos jelekben, vagy dicsőséget sugárzó ajándékokban nyilvánul meg, hogy óvjon minket a beképzeltségtől, hanem halk, lágy szellőként, megsimogat és a lelkünk mélyén tanúskodik arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Mert aki Jézusban mint Krisztusban hisz, aki hiszi, hogy Ő valóban Isten Fia, annak már nincs félnivalója a haláltól. Örököseivé lettünk Istennek és örökös társai Krisztusnak. Nem kézzel fogható ez az örökség, nem olyan mint egy ház vagy föld vagy autó vagy értékes ékszer. Mégis a legértékesebb, mert általa szabadokká válhatunk a bűntudattól, szégyentől, halálfélelemtől. Még gyászunk és megemlékezésünk is reménnyel telik meg, mert tudjuk, hogy hűséges az Isten, aki örökbe fogadta, és örökségében részesíti az elhunytakat is, bűneik és mulasztásaik dacára. Luther Márton így vall erről: „A fiú örökös, nem cselekedetei okán, hanem születési jogon. Egyszerűen az örökség birtokába jut. Származása és nem cselekedetei révén válik örökössé. Igen, ezen az úton nyerjük el az igazság, a feltámadás és az örök élet hervadhatatlan ajándékait. Nem mint cselekvő közreműködők, hanem mint kedvezményezettek kapjuk azokat. A Krisztusban való hit által Istennek fiai és Istennek örökösei vagyunk. Krisztust illeti a hála mindenért.” (Luther: Galata-kommentár, 140.o.)

Hadd foglaljam össze mindezt kedves gyermekdalom szövegével, amelynek szövegét mint egy imádságot gondolhatjuk végig:

Jézusról csak Róla mondok éneket,
Ő csak Ő hordozza minden vétkemet.

Bűn szennyezte lelkem, s ím, befogadott,
Vére által nyertem bűnbocsánatot.

Bűn, halál bilincsét Jézus törte le,
Így lettem fogolyból Isten gyermeke.

Mint királyi gyermek, élek föld porán,
Szép örökség vár rám: égi koronám.

Az Aranyvárosban lesz lakóhelyem,
örök menyegzőben vendégeskedem. Ámen

Jajszótól a himnuszig

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. Ezzel csak azt bizonyítjátok magatokról, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Cselekedjetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! Kígyók, viperafajzatok! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől? Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között.  Bizony mondom nektek: mindez megtörténik ezzel a nemzedékkel.” (Máté evangéliuma 23,23-36)

Nemrég újra megnéztem a Veszedelmes viszonyok című filmet, amely Choderlos de Laclos azonos című levélregénye alapján készült: megrázó korrajz a 18. század végi francia arisztokrácia romlottságáról. Feltűnő a történetben, hogy a sok kegyetlenség, hazugság, szexuális bűnök részletezése ellenére nem azoktól a szereplőktől undorodunk leginkább, akik mindezeket a nyilvános bűnöket elkövetik. Sőt, szinte szánjuk a prostituáltat, a szerelemből házasságtörésre vetemedő asszonyt, a kíváncsi, naiv lányt, az idealista ifjút, de még a kéjsóvár, manipulatív férfi főhős is elnyerheti szimpátiánkat. Akire viszont a szerző egyértelműen a főgonosz szerepét ruházta, az az erkölcsös látszat fenntartására kínosan ügyelő női főhős. Az ő bűne ugyanis minden bűnök legveszedelmesebbike. Ez a bűn a képmutatás.

John Malkovich és Glenn Close párosa a filmből Valmont vikomt és De Merteuille márkiné szerepében

Mai igénk talán első hallásra félelmet kelthet. Szokatlan, indulatos szavakat hallunk Jézustól. Ráadásul most csak egy részlet hangzott el Máté evangéliuma 23.fejezetéből, amely egy részletes vádbeszéd a farizeusok és írástudók ellen. Jézus nem boldognak mondja őket, hanem fenyegető „jaj”-mondások hangzanak feléjük. Miért ez az indulat? Mi oka van Jézusnak erre a felháborodott ítélethirdetésre? Mi is az a nagy bűn, amit a farizeusok elkövettek?

Ahhoz, hogy a válaszhoz közelebb jussunk, meg kell vizsgálnunk azt, hogy kik is voltak a farizeusok? Ez egy lelkiségi irányzat volt a Jézus korabeli Izraelben, amelynek tagjai különösen törekedtek az Istennek tetsző életre. Igyekeztek a mózesi törvényt minden apró részletre kiterjedően megtartani, sőt, kerítéseket is építettek az egyes szabályok köré, nehogy véletlenségből is megszegjék azokat. Úgy gondolták, hogy feladataik közé tartozik, hogy az egyszerű, szegény népnek példát mutassanak, ezért jótetteiket, kegyes cselekedeteiket a nyilvánosság előtt vitték véghez. Ahogyan Jézus a Hegyi Beszédben is említi, „kürtöltettek maguk előtt”, vagyis igyekeztek felhívni az emberek figyelmét önnön életmódjuk helyességére, és ezzel mintát adni számukra. Szeretném hangsúlyozni, hogy a farizeusok életmódja sok tekintetben valóban példaértékűen erkölcsös volt. Általában véve a jószándék irányította a tetteiket. Sok kortörténész kiemeli, hogy Jézus életmódjához a külsőségeket tekintve egyértelműen a legközelebb álló emberek éppen a farizeusok voltak. Talán ezért sem értették, hogy Jézus miért a vámszedők, prostituáltak és egyéb nyilvánvalóan bűnben élő emberek társaságában található. Bár Jézust gyakran látjuk a farizeusok körében, velük szemben mindig intően, figyelmeztetően, sőt már-már fenyegetően lép fel, ahelyett, hogy – ahogyan ezek a jó emberek valószínűleg számítottak volna rá – hátba veregetné és megdicsérné őket.

Jézus tökéletesen tisztában volt a bűn természetével, azzal, hogyan képes rabul ejteni, és Istentől távol sodorni az embert. Mégis van egy bűn, amit kiemelten ostoroz, mert veszélyesnek és tanítványaira nézve is fenyegető kísértésnek tartja. Ez pedig a képmutatás bűne. Jézus előszeretettel használja a „hüpokritész” kifejezést azokra, akik a képmutatás vétkébe estek. Ez a szó a görög színházi nyelvből származik, és azt a színészt jelenti, aki színházi álarcot magára öltve lép ki a színpadra, hogy a közönség előtt egy drámai szerepet megformáljon. A hüpokritész tehát játszik. Olyannak adja ki magát, aki valójában nem ő maga. Jézust megragadta ez a kép, és a lelki életre is alkalmazza. Ha képmutató vagyok, lelki értelemben becsapom embertársaimat, mivel jobbnak mutatom magam, mint amilyen valójában vagyok, sőt, olyan jónak, amilyenné ember a maga erejéből nem is képes válni. Továbbá becsapom önmagamat, mert egy idő után már magam is elhiszem, hogy jobb vagyok, mint mások, sőt, tökéletes. Mi több, Istent is be akarom csapni, mert önmagamat teszem a jóság forrásává és mércéjévé, pedig egyedül az Isten jó. Ezáltal a képmutatás minden más bűnnél jobban képes eltávolítani engem Istentől. Mert amikor képmutató vagyok, akkor képtelen vagyok őszintén és reálisan látni magamat, gyengeségeimet, bukásaimat. Mivel vak vagyok, és nem látom ezeket, ezért nem is akarok előlük Istenhez menekülni, nem akarok tőlük megszabadulni, mivel erényeknek hiszem őket. Megsebzem embertársaimat, önmagamat és megsebzem Isten nekem feltáruló szívét is.

Ahogyan már említettem, a farizeusok jó emberek voltak. Nemcsak sok jót tettek, de a jóakarat is buzgott bennük. Mikor mondtad ki utoljára ezeket a veszélyes szavakat: „én csak jót akarok”? Vagy utólag, mikor rosszul sült el egy vállalkozásod: „pedig én csak jót akartam”. Az emberi jóakarat az egyik legveszélyesebb dolog, amikor nem köti magát szorosan az Isten akaratához. Figyelem! Nem az „Isten akaratát” láncolja a saját jóakaratához! Mert olyan gyakran összetévesztjük ezt a kettőt: én tudom, hogy mi a jó, és hát akkor biztosan ezt akarja az Isten is. A dicsőségben olyan szépen mondjuk az angyali karral együtt: „békesség a földön és az emberekhez jóakarat”. Aki volt már katolikus misén, biztosan tudja, hogy a katolikus testvérek picit máshogy fordítják ezt a részt: „békesség a jóakaratú embereknek”. A helyzet az, hogy itt az eredeti kifejezést kétféleképpen is lehet fordítani. Vagy az emberek jóakaratáról beszélünk, vagy pedig az Isten jóakaratáról, és ebben az esetben az emberek nem a forrásai, nem a birtokosai ennek a jóakaratnak, hanem a kedvezményezettjei. Nem belőlünk jön elő, tőlünk származik a jóakarat, hanem mi vagyunk azok, akik az Isten jóakaratát elfogadhatjuk. Ebből a jóságból, az Ő kegyelméből élhetünk. Az evangélikus teológia az utóbbi értelmezést részesíti előnyben.

„Amikor begerjed a jóindulat, az ember visszakézből megint árva marad” – énekli Cseh Tamás. Az énekeshez hasonlóan a mai igénk alapján úgy tűnik, Jézusnak sincsenek illúziói az emberi jóakarattal kapcsolatban. Aki túlbuzgó módon akarja a saját jóságát érvényesíteni, vigyázzon, nehogy a gyehennán találja magát!

Akkor hát mit tegyünk? – kérdezhetnénk. Honnan tudjuk, hogy vajon az Isten jóakarata vezet-e minket a döntéseinkben? Jézus szavaiból leszűrhetünk néhány fontos elvet:

1.      Lényeglátás: a törvény szellemét igyekezzünk mindinkább megérteni és a magunkévá tenni a betűje helyett. Az igazságosságra, irgalmasságra, hűségre törekedjünk, vagy, ahogyan Pál apostol megrendítően írja a szeretethimnuszban: szeretet itassa át a tetteinket. Mert anélkül a legjobb cselekedet is semmi.

2.     Belső élet: a külsőségek és a látszat helyett a belső lelki életünkre figyeljünk! A böjtnek, imának, templomba járásnak, adakozásnak semmi értelme, ha emberi elvárás mozgat benne. Azt keressük, hogy Isten vajon hogyan lát minket! Tanuljuk meg önmagunkat az Ő szerető, irgalmas szemével nézni!

3.     Önismeret: lássuk át azokat az örökségeket, amelyeket akár korábbi nemzedékek hagytak ránk! Nézzük meg, hogy mivel tudunk azonosulni és mivel nem. Ne vegyünk át tőlük valamit kritika nélkül csak azért, mert az „hagyomány”, de ne is tartsuk magunkat különbnek náluk! Egyik nemzedék sem jobb vagy rosszabb a többinél. Ha Jézus ma itt lenne köztünk, talán mi is úgy járnánk, mint a farizeusok és írástudók: magunkat akarnánk igaznak látni és láttatni, és ezért mi is elveszejtenénk az egyetlen nagybetűs IGAZ EMBERT.

Pál apostol, aki maga is farizeus volt, és aki azt írja magáról „ a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam” (Filippi 3,6), őt az a buzgóság, amelyről azt hitte, az Isten akarata, egészen a damaszkuszi útig vitte. Itt találkozott Jézussal, és rájött, hogy az a „jó” ami őbenne van, semmi. Nem emberi szempontból, hanem az Isten előtt és az Istenhez képest. A lekcióként felolvasott igénk, a szeretethimnusz arról a szeretetről beszél, amelyben az Isten részesít bennünket, és amelyet továbbadhatunk. Erre van szüksége a világnak, ez tudja megváltoztatni az emberi kapcsolatainkat és önmagunkhoz való viszonyunkat is. Csak úgy lehet békesség bennünk, a kapcsolatainkban és az emberek csoportjai között, ha Isten jóakaratára hagyatkozunk, engedjük, hogy ez megragadjon és megváltoztasson bennünket. Ezért imádkozzunk!

Istenünk, te tudod, hogy milyen gyakran becsapjuk önmagunkat és egymást, milyen könnyen belesétálunk a képmutatás csapdájába. Kérünk, józaníts ki minket, engedd, hogy megismerjük a saját szívünket és a Te szívedet! Add, hogy a Tőled kapott szeretettel szeressük magunkat, Téged és minden embertársunkat! Ámen