Minden embernek

 Textus: Tit 2,11-14

Kedves Testvérek!

Van egy szó, amely nagyon fontos a kereszténységben. Ez a szó gyakorlatilag nélkülözhetetlen, ha meg akarjuk érteni annak a lényegét, amit Jézus Krisztus hozott el számunkra. Philippe Yancey könyvében „az utolsó legjobb szó”-nak nevezi. Mi, magyarországi keresztények mégis talán félve, nehezen mondjuk ki, és talán gyakran mi magunk sem értjük igazán. Ez a szó a kegyelem.

A kereszténység alapja a kegyelem. Ha valaki ezt nem érti, ha nem ebben hisz, akkor nem keresztény. A kegyelem lényege az, hogy az elveszett, megítélt ember nem hogy nem azt kapja, amit érdemelne, hanem éppen ellenkezőleg: mindent megkap, amit nem érdemelne meg.

A kereszténység nem arról szól, hogy „egyszer megjavulok én, jó leszek majd”. Mert ilyen nincs. Az ember nem tud kibújni a saját bőréből. Nem arról van szó, hogy gyűjtjük a jópontokat a mennyei Atyánál, aztán egyszer csak már méltók leszünk hozzá. Nem. A kegyelem a bűnösöknek jár. Azoknak, akik reménytelen helyzetben vannak, Isten teljesen ingyen felkínálja a megváltást, a gyógyulást, az üdvösséget. A kegyelem nem azon múlik, amit mi teszünk vagy éppen nem teszünk, hanem azon, amit Isten tesz értünk Jézus Krisztusban. Jézus nem kevesebbet, mint önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól – attól is, amit mi tettünk, teszünk és még tenni fogunk; és attól is, amit mások tettek, tesznek és még tenni fognak ellenünk. Ennek a kegyelemnek nincs semmilyen előfeltétele. Mindenki, bárki jöhet.

Minden ember számára megjelent ez a kegyelem. Ez pedig azt is jelenti, hogy senkit nem rekeszthetünk ki belőle. Ez a kegyelem rendkívül inkluzív. Jöttek is kezdettől fogva zsidók, samaritánusok, görögök, rómaiak; férfiak és nők; rabszolgák és szabadok; buzgó vallásgyakorlók és öntudatos ateista filozófusok; épek és fogyatékossággal élők. Neurotipikusak és neurodivergensek. Mindenféle etnikumú, világnézetű; bármely többséghez vagy kisebbséghez tartozó emberek. Mert ezt jelenti a MINDEN szó. A minden az minden- mondja Túrmezei Erzsébet egy versének refrénjében. Ezt a mindent – bár néha kényelmes volna – mi, Jézus követői nem írhatjuk felül. Mert Isten ezt a kegyelmet minden embernek felajánlja. Ezért nekünk is úgy kell élnünk, úgy kell mozognunk az emberek között, hogy folyamatosan a fejünkben jár: az az ember, aki mellém ült a templomban, vagy a buszon; az az ember, aki sorban áll előttem a pénztárnál vagy a postán; az az ember, aki szembejön velem az utcán és akár köszön, akár nem; az az ember, akivel körbeállom a karácsonyfát; az az ember, aki nem tudja maga kifizetni a tüzelőjét; az az ember, aki a hóesésben forró vizes jakuzziban üldögél pezsgőt kortyolgatva – ebbe a MINDEN emberbe beletartozik. Ebben a MINDEN-ben mindenki benne van. Az is, aki antipatikus. Az is, akire teljes joggal haragszom.

Mert mi mindnyájan egy hajóban evezünk. Mindenki Ádám leszármazottja. Amikor a természetes életünket megkaptuk a szüleinktől, akarva-akaratlanul ezt a helyzetet is átadták: Istenfélelem és Isten iránti bizalom nélkül jövünk a világra. Egyedül Jézus Krisztus tud ebből megszabadítani. De Ő meg tud szabadítani BÁRKIT.

Amikor a kegyelmet végre megértjük és elfogadjuk, akkor viszont azt vehetjük észre, hogy elkezdünk lassan de biztosan átalakulni. Ahogyan az újszülött napról napra új és új képességeket bontakoztat ki, mi is így élhetjük át a bontakozó új életet. Isten kegyelme éltet, táplál, nevel. És mi ebben a kegyelemben növekszünk nap mint nap. Már nem vergődünk a hitetlenség és a mások kárára teljesülő kívánságok hálójában. Sőt, egyre józanabbul, egyre igazságosabban és egyre kegyesebben élünk: nem magunktól, hanem a kegyelem erejével. Mert a kegyelem nem csak egy papír, nem csak egy döntés, amely felment minket az Istentől elszakítottságunk következményei alól. A kegyelem valóságos erő, amely munkálkodik bennünk.

Jézus Krisztus első eljövetele által jelent meg az Isten üdvözítő, helyreállító, gyógyító kegyelme minden embernek. Amikor másodszor jön, akkor már nem szegénységben, gyengeségben, nem rangrejtve jelenik meg, hanem teljes dicsőségben, és teljessé teszi a világ újjáteremtését. Addig viszont minden nap a kegyelem ideje. Minden nap az üdvösség napja. És ez a kegyelem, ez a gyógyulás és helyreállás mindenki számára nyitva áll. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te vagy a mi Istenünk, megváltónk, gyógyítónk, helyreállítónk! Nélküled elveszettek maradnánk. Kérünk, add hogy minél jobban magunkévá tegyük azt a kegyelmet, amely Benned adatott minden embernek. És mi is olyan természetességgel hívjunk mindenki mást ebbe a kegyelembe, ahogyan az egyik koldus mondja el a másik koldusnak, hogy hol talál tápláló kenyeret. Ámen

Fiú által szóló Isten

 “Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, 2ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette. 3Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. 4Annyival feljebb való az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. 5Mert az angyalok közül kinek mondta valaha Isten: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged”, majd pedig: „Atyja leszek, és ő az én Fiam lesz”? 6Amikor pedig bevezeti az elsőszülöttet a világba, ismét így szól: „Imádja őt Isten minden angyala!” (Zsid 1,1-6)

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Több mint egy évtizede a református egyház készített egy karácsonyi kisfilmet, amelynek címe A Fiú. Egy fiatal férfi és nő stoppolnak, egy román kamionsofőr felveszi őket, de mivel a nő vajúdni kezd, hamarosan megáll egy pihenőhelyen, ahol, jobb híján a mosdóban születik meg a kisbaba. A másik kamionsofőr és a „bűnös nő” együtt ünneplik a kisgyermek világra jövetelét, majd egy szirénázó rendőrautó áll meg mellettük, akiknek a kamionsofőr büszkén mutatja a mobiljával készített képet: „Fiú” – így kiált fel. Felnőttként, ha jól ismerjük Jézus születésének történetét, annak több elemét is fölfedezhetjük ebben a képsorban, a saját korunkra ültetve.

Talán az itt ülő férfitestvérek között még van olyan, akinek születésekor a bábaasszony így kiáltott fel: Fiú. Régen ugyanis nem volt még ultrahang, nem lehetett leskelődni a születendő gyermek neme után tudakozódva. Persze ma sem minden magzat mutatja meg magát ebből a szempontból, és van, ahol a szülők tudatosan titkolják a születendő gyermek nemét, hiszen ma már mindegy, fiú születik-e vagy lány. Amikor Jézus született, akkor nem volt mindegy, neki, ahhoz, hogy az ő kora őt királyként fogadja el, fiúként kellett megszületnie.

A hangsúly azonban itt nem azon van, hogy a megszületett baba egy fiúgyermek a sok közül. Itt a csupa nagybetűs FIÚ-ról van szó, akit az ATYA Isten a fiának nevez. Ő az egyetlen fiú. Hogy is énekli Pintér Béla a Gyere el a jászolhoz című dalában? „Találkoznod kell Isten szeme fényével”. Jézus nem csak egy gyermek a sok közül, hanem Ő Isten egyetlen Fia, az ő szeme fénye, akiben kezdettől fogva gyönyörködik. Nem csak egy teremtmény. Még az angyalok fölött is Ő áll. Ezért látjuk sokszor festményeken a jászol előtt térdelő angyalfigurákat.

Például idősebb Lukas Cranach festményén is

„Próféták által szólt rígen néked az Isten, 
Az kit ígírt imé vigre meg adta fiát.” (Sylvester János: Az magyar nípnek) Sylversternek az első magyar nyelven nyomtatott Újszövetség fordítójának ajánló verssorai a Zsidókhoz írt levél első sorainak parafrázisa. Csaknem 500 éve már, hogy magyar nyelven is olvashatunk a Fiúról, akiben Isten kijelenti önmagát.

A magyar nyelvtan szabályai szerint a kijelentés és az állítás szinte rokon fogalmak. Isten állít magáról valamit. Én magam jobban kedvelem a kinyilatkoztatás szót, de mivel ez is kissé nehézkes, mondjuk azt, hogy Isten Jézus Krisztusban feltárja önmagát. Kicsivé, gyermekké, sebezhetővé lesz, hogy mi megértsük azt, amit mondani akar nekünk. Hogyan kommunikál egy újszülött? Eleinte szinte kizárólag sírással. A szülők meg kapkodják a fejüket, hogy megpróbálják megérteni, milyen szükségletet próbál kifejezni éppen a gyermek. Amikor Isten újszülötté lett, ő is a sírás nyelvét választotta, hogy érezzük, együtt sír velünk. Ő nem a magasból néz ránk lefelé, hanem egy szintre kerül velünk.

Hogyan szól Isten? Ugyanazon a nyelven, amit mi is megértünk. Sír a sírókkal, örül az örülőkkel. Egy növekvő gyermekben mutatja meg szeretetének mélységét. Egy olyan gyermekben, aki felnőve testvéreivé tesz minket, életét adja értünk, és feltámadása után elfoglalja méltó helyét az Atya jobbján, ahogyan hitvallásainkban mondjuk. Jézus világrajövetele után semmi sem maradt már ugyanolyan. Az emberek mindenütt megismerhetik Isten szeretetének mélységét. Mi pedig ünnepeljük és imádjuk ezt a Szeretetet, ezt a legnagyobb Ajándékot! Ámen

Imádkozzunk!

Szerető Mennyei Atyánk! Hálás a szívünk, amiért elküldted szeretett Fiadat, a te szemed fényét, hogy a világot megmentse. Kérünk, adj a mi szívünkbe is bőségesen a Te szeretetedből, hogy adni tudjunk belőle mindenkinek, aki rászorul. Ámen

Még mindig az örömhírről

 Kegyelem és békesség…

„Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!  Hallgasd csak! Őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az Úr a Sionra.  Vígan ujjongjatok mindnyájan, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet!   Kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára; meglátják majd mindenütt a földön Istenünk szabadítását.” (Ézs 52,7-10)

Kedves Testvérek!

Múlt héten azzal zártam az igehirdetést, hogy unalmas leszek, mert mindig az örömhírről fogok beszélni. Talán a mai alapigénket hallva mindenki tudatosította, hogy valóban így lesz. Az öröm és az ujjongás az a központi jelenség, amely áthatja a mai igeszakaszunkat.

A prófétai képben egy hírnököt látunk szaladni. Az ókori világban még nem volt email vagy Messenger vagy mobiltelefon, de még posta sem. Az emberek többsége nem tudott írni. Nem kaphattunk levelet, se képeslapot. A leggyorsabb üzenetküldési lehetőség a hírnök volt. Fontos katonai híreket az ókori nagybirodalmakban gyakran lovas futárok szállítottak. A magánjellegű leveleket és üzeneteket pedig gyalogos hírnökök vitték.  Az eredeti szövegben nincs benne, hogy milyen hírt hoz a hírnök, de abból, hogy a szöveg szó szerint szép lábúnak nevezi, már utal arra, hogy a hír, amit hoz, örömteli tartalmú. Honnan tudták Jeruzsálem őrei, hogy örömhírt hoz a hírnök? Úgy rohant, ahogy csak tudott. Akármilyen messziről jött is. A hír, amit hoz, fontos, halaszthatatlan és pozitív tartalmú. Azután a prófécia kifejti az üzenet tartalmát, amit az őrállók ismételnek és megerősítenek: békesség, öröm, szabadulás. A szabadulásra használt szó rendkívül izgalmas, Jeshuah, ami nem más, mint Jézus neve héberül.

Ézsaiás próféciájának alkalmazása egy messiáshívő zsidó dicsőítő dalban

Az eredeti címzettek a babiloni fogság hivatalos végét ünnepelhették, azt, hogy az elhurcolt júdaiak végre visszatérhetnek Jeruzsálembe, de őket megelőzi maga az ÚR, aki előttük halad, visszatér a szent helyre. Ez a szabadítás olyan hatalmas, hogy minden nép számára látható lesz, egy olyan csoda, amely mintegy bizonyíték Isten hatalma mellett. A mai igeszakaszunk több ponton is párhuzamot mutat a múlt hetivel, érdemes őket egymás mellé tenni és úgy olvasni: a Biblia nyelve gyakran alkalmaz ilyen előre- és visszautalásokat.

Ézsaiás prófétát úgy is szoktuk emlegetni, hogy ő az Ószövetség evangélistája. Az egész prófétai könyv hemzseg a messiási próféciáktól és utalásoktól. Az Újszövetségben ezt a könyvet idézik leggyakrabban a szentírók. Ezt a mai igeszakaszunkat is. Már maga az evangélium kifejezés is, amely Jézus Krisztusról szól, alighanem innen eredhet.

Kivel kezdődik az evangélium? Nagyon érdekes, hogy nem Jézussal. Bizonyos értelemben Keresztelő Jánossal, aki gyakori szereplője az adventi evangéliumi részleteknek. Márk evangélista például mindjárt evangéliuma második mondatában szerepelteti Keresztelő Jánost, de Lukács is először János születését beszéli el és állítja párhuzamba Jézuséval. János evangélista pedig úgy beszél a Keresztelőről mint az első tanúról, aki a kritikus pillanatban megvallja – mit is? Hogy NEM ő a Messiás. Milyen izgalmas, nem? Isten először egy követet küld, egy hírnököt, egy útkészítőt, aki MÉG NEM az Eljövendő. Mielőtt elhangzana Isten szájából az a bizonyos nagy IGEN és nagy ÁMEN minden korábbi ígéretének beteljesedése a Fiúban, még utoljára küld egy szolgát, hogy aztán a Fiút is elküldje szolgai formában. János és Jézus között csupán fél év a korkülönbség. Ez az igeszakasz szokott Mária és Erzsébet találkozásának ünnepének igéje is lenni, amelyet néhány evangélikus gyülekezet is ünnepel a világ több pontján, de a Vizitáció jelenetét mindannyian jól ismerjük a magyar és nemzetközi egyházművészet jeles alkotásai révén. Erzsébet azt kérdi Máriától, hogyan lehetséges, hogy Urának anyja látogatja meg őt? S ez a kérdés feszíti később magát Jánost is Máté evangéliumában: Te jössz hozzám? – kérdi Jézustól.

Jánossal együtt mi is kérdezhetnénk Jézust: „Uram, te jössz hozzám?” Isten jön az emberhez? A szent jön a bűnöshöz? A méltó a méltatlanhoz? Hogyan lehetséges ez?

Azért kell az evangéliumnak egy ilyen fantasztikus emberrel kezdődnie, mint Keresztelő János, hogy még inkább egyértelmű legyen, még egy ilyen kiválóság sem lehetett maga a Felkent. A legkiválóbb ember is megbotlik. Neki magának is a bűnbánat keresztségére van szüksége. Viszont János válik az örömhír első hirdetőjévé is. Ha tovább olvassuk a mai evangéliumi igeszakaszt, látjuk magunk előtt, amit János látott, és halljuk, amit mondott: Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét. (A bárány az arámi nyelvben egyaránt jelent fiúgyermeket is)

Isten Báránya, az Isten Fia volt az egyedül méltó arra, hogy Krisztusként, Messiásként a világba lépjen. Azért jött, hogy a bűnöket elvegye. A legsúlyosabb, leggyalázatosabb bűnöket is. Magára vegye. Milyen izgalmas, hogy ugyanehhez az üzenethez jutunk, ha Ézsaiás próféta könyvét tovább olvassuk a mai perikópa után, az 52.fejezet végétől ugyanis elkezdődik az Úr szolgájáról szóló 4. ének, amelyben a szolga szenvedéseiről olvashatunk. Valaki, aki ártatlan szenvedése által szabadítja meg a bűnösöket. Otthon nyugodtan tegye ki-ki egymás mellé a két fejezetet. Vajon nem ez a Krisztus? – kérdezi a samáriai asszony, és mi is így kezdünk el hinni, ilyen kicsit bizonytalankodva, de már sok mindent megtapasztalva. A samáriai asszony is futott vissza a városba, hogy azoknak vigye az örömhírt, akik őt korábban kirekesztették. Az emmausi tanítványok azt kérdezik: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” És amikor a saját kérdésükre igen a válasz, rohannak vissza Jeruzsálembe hanyatt homlok, mert az örömhírnek gyors lábúnak kell lennie.

Mondják történészek, hogy Jézus egy nagyon szerencsés időpontban jött a világra 2000 évvel ezelőtt. Éppen Augustus császár került hatalomra, megszilárdítva ezzel a Pax Romana-t, a viszonylagos béke és jólét államát. A Földközi-tenger medencéjét behálózták a római katonák által épített köves utak, ami lehetővé tette, hogy az apostolok az örömhírrel elképesztő sebességgel tudjanak közlekedni. Az apostoli levelek pikk pakk odaértek – persze a kor viszonyai között értve – a címzettekhez. A Jézus Krisztusban kapott szabadulás örömhíre néhány évtized leforgása alatt meghódította az akkor ismert világot.

Ma egy nagyon hasonló technikai forradalomban élünk. A hírközlés elképesztő mértékben felgyorsult. Nyomtatás, rádió, TV, internet, okostelefon. Ma már a nap bármely percében online lehetünk, híreket fogyaszthatunk a földgolyó bármely pontjáról. És ennek van egy csomó hátulütője. Ezek persze főleg rossz hírek, mert annak van hírértéke. Gyakran manipulált hírek, vagy a saját szokásaink, előzetes várakozásaink torzítják az információt. Meghalljuk-e a jó hírt, amit Isten ma is hirdettet önmagáról? Azt, hogy Ő uralkodik, nem erőszakkal, nem önkényes hatalommal, hanem szeretettel. Sőt, mi több, leszünk-e mi magunk is hírnökei, hordozói ennek az örömhírnek?

Pénteken a Kis Bálint iskola karácsonyi műsorán hallottam először a Carol of the Bells című angolszász karácsonyi ének magyar változatát. Csak pár sort idéznék a magyar szövegből: „Hírnöke most bárki lehet, kisgyerekek és öregek, Szent üzenet, zengje harang, szóljon a hír, szálljon a hang!”

A Glory dicsőítő zenekar magyar nyelvű feldolgozása a Carol of the Bells-re

BÁRKI lehet a hírnöke. Te is, én is. Legyünk örömhír-vivők. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, aki a rólad szóló örömhírt viszi, annak magának is hinnie kell. Kérünk, gyógyítsd kishitűségünk, erősítsd meg derekunkat, lábainkat és szívünket, hogy a gyermek lelkesedésével és a felnőtt felelősségével legyünk a Te hírvivőid, hiszen te az evangéliumot ránk bíztad. Ámen

Örömhír a fogságban

 Lekció: Mt 11,2-10

Textus: Ézs 40,1-11

Kedves Testvérek!

Mit jelent az, hogy evangélikus? Mit jelent nekünk az, hogy evangélikusok vagyunk? Ezt már sokszor és sokféleképpen próbálták meghatározni.

Már a 3. osztályos hittankönyvünkben le van írva, hogy az evangélikus szó az evangélium = jó hír, örömhír szóból származik. De mi az örömhír? Amikor a MEKDSZ-ben voltam diák-bibliakör vezető, akkor találkoztam először azzal a paradoxonnal, hogy a világ szemében – de sokszor a magunk szemében is- a jó hír valójában egy rossz hírt feltételez, vagy egy rossz hírrel kezdődik. Ezt a paradoxont a „Van egy jó hírem: bűnös vagy.” mondattal próbáltuk összefoglalni, jelezve, hogy milyen nehéznek tartjuk ezt, hogy a fogyasztói társadalom kellős közepén a diáktársainknak megpróbáljuk „eladni” Jézus Krisztus evangéliumát.

Ki az evangélikus? Andorka Eszter és aMEVISZ Bárka egy megfogalmazása nekem nagyon tetszik: "Evangélikus = akinek egy örömhír (görögül evangélium) határozza meg az életét. Ez az örömhír arról szól, hogy Istennek én személyesen fontos vagyok, Õ nem hagy reménytelenül belebonyolódva az engem körülvevő rosszba, gonoszságba, hanem megment, megvált, újjáteremt felelős emberként. Így hát felelős vagyok ügyéért, szeretettel és Őróla szóló tanúságtétellel tartozom a világ minden emberének. Sőt saját magamnak is újra meg újra meg kell fogalmaznom, meg kell értenem, ki az a Jézus, akit követni próbálok. Nem felejthetem el azonban: az, hogy Istenben bízni tudok, az Ő ajándéka, az pedig, amit hitemből szavakba öntök, mindig kevesebb, mint a nekem felkínált ajándék teljessége."

Na, de mi akkor az örömhír? Kezdjük talán azzal, hogy mi nem az.

Az örömhír nem az, hogy Isten megoldja minden problémádat.

Az örömhír nem az, hogy "ti, akik eddig nem voltatok vallásgyakorlók, most legyetek vallásgyakorlók".(Ez Szikszai Szabolcs gondolata a MEKDSZ Grund táborából 2016)

Az örömhír nem az, hogy bűnös vagy.

A mai prófétai igénk szerint az örömhír mindig egy olyan helyzetben hangzik el, ami emberileg reménytelen. Olyan rabságban, amiből emberileg nem tudjuk elképzelni a szabadulást. Olyan körülmények között, ami egyáltalán nem látszik dicsőségesnek. Egy olyan próféta szájából, aki nem tartja magát az örömhír hirdetésére alkalmasnak. Mégis megszólítja az ÚR.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” – ez az első felszólítás. A vigasztalás feltételezi, hogy valaki egy nehéz helyzetben van, szomorú, csalódott, elkeseredett vagy gyászol. Az öröm nem pusztán a jó helyzet vagy az ajándékok miatti hála, hanem valami olyasmi, ami mintegy felülről tör be a cseppet sem kellemes valóságunkba. Ezért nem lehet az evangélium soha egy fogyasztói üzenet. Nem szólhat arról, hogy fogyassz még többet és akkor majd boldog leszel. Az öröm nem puszta vidámság vagy toxikus pozitivitás, hanem Isten örömében való osztozás. Isten öröme pedig leginkább az elveszett ember újra megtalálásában ragadható meg(lásd az elveszettség példázatokat Lukács evangéliuma 15. fejezetében). Isten örül nekem, amikor hozzá fordulok. Mindig. Nem tudok olyat tenni, nem tudok Tőle annyira eltávolodni, hogy amikor hozzá visszatérek, akkor neki ne az öröm legyen az első reakciója. Ez az öröm lehet a miénk is, amikor látjuk, hogy akár a legkisebb is, vagy a legbűnösebb, Istenhez fordul.

Lehet, hogy sok rosszat tettünk életünkben. Biztosan hoztunk egy csomó olyan döntést, amit ma már szégyellünk, de az evangélikus ember nem engedheti, hogy a szégyen megbénítsa és megakadályozza az Istenhez fordulásban. Az evangélikus öröm feltételezi a bűnbánatot, és a bűnbánat mindig feltételezi az örömöt. Mert az evangélikus bűnbánat nem önmarcangolás vagy önostorozás, hiszen akkor azt gondolnám, hogy az én töredelmem nagysága vagy látható jelei eszközlik számomra a bűnbocsánatot. De nem! A bűnbocsánat mindig Istenből fakad, Istentől jön. Isten önmagáért bocsát meg. Isten önmagáért kegyelmez. Egyénként és közösségként is.

Egy kicsit megtévesztő a 140-es adventi énekünkben az, hogy egy picit mintha azt lehetne kiolvasni belőle, hogy Isten akkor jön el, és hozza el a dicsőséges beteljesedést, amikor mi, emberek sikeresen elhordtuk a halmokat és feltöltöttük a völgyeket. De Ő nem a mi készenlétünk miatt jön el, hanem azért készülünk, mert hisszük, hogy eljön.

Mi van velünk, mezőtúri és gyomai evangélikusokkal? Vagyunk még? Elégnek vagy kevésnek érezzük magunkat? Ha kevésnek érezzük magunkat, akkor igazunk van. De nem azért vagyunk kevesek, mert számszakilag kevesen vagyunk. Bár ez is igaz lehet. Azért vagyunk kevesek, mert minden emberi erőforrás kevés arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük. Ezt, ha 200-an járnának templomba, és több milliós tartalékunk lenne anyagilag, akkor is kevesek lennénk hozzá. Ezért nekünk nem az emberi vagy a pénzügyi erőforrások a kincseink. Hálásak lehetünk az Istennek, hogy engedte, hogy ezek megcsappanjanak, mert így teljesen világossá vált, hogy a mi kincsünk semmi más, csakis és kizárólag az evangélium (ezt Luther már a 95 tételben "leszögezte").

Úgyhogy a kérdésem az, hogy megvan-e nekünk, mezőtúri illetve gyomai evangélikusoknak az evangélium? Tudjuk-e, hogy mi az? Tudjuk-e, hogy az evangélium nem jogosít fel az embertársaink megítélésére, hanem inkább tanúságtételre szólít? Tudjuk-e, hogy az evangélium azért örömhír, mert Isten örül nekünk, amikor hozzá térünk, amikor hozzá tér egy eltévedt lélek, és mi ebben az örömben osztozunk? Az evangélium nem azt jelenti, hogy mostantól minden heppi, vagy hogy mostantól minden könnyű. De azt jelenti, hogy mostantól már tudhatod, hogy soha nem vagy egyedül. Isten Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra melléd állt. Kiállt melletted a sötétség és gonoszság erőivel szemben. Jézus Krisztus Úr lett az életed fölött, és ez azt jelenti, hogy senki más rabszolgája nem vagy. Sem ördög, sem földi ember, sem evilági sem túlvilági hatalmak nem kényszeríthetnek téged engedelmességre, mert Jézus Krisztusban te szabad vagy.

Ha viszont ez a kincsünk megvan, ha tudjuk, hogy egy aranyteléren ülünk, akkor ne szégyenkezzünk. Adjuk tovább! Ez nem az a fajta kincs, amit őrizgetni kéne, nehogy ellopja valaki. Nem kell elrejteni vagy titkolni, hogy hol tartjuk. Ezt a kincsesládát ki kell nyitni, és nagyon nagyvonalúan adni belőle mindenkinek, akinek szüksége van rá. Minden nap szüksége van rá valakinek. A szomszédodnak, a családtagodnak, a barátaidnak, azoknak a félig-meddig ismert embereknek, akikkel találkozol. Ne félj tőle, hogy elfogy, mert nem fog. Az evangélium ugyanis, minél több emberrel osztjuk meg, annál inkább lesz a miénk is. Minél jobban engedem, hogy ez az örömhír átformálja az életem, annál többekre lesz hatással, és annál inkább visszahat rám is.

A prófétának a pusztában kellett elkezdeni kiabálni az örömhírt. Nekünk itt a templom, ahol vasárnapról vasárnapra hirdettetik az evangélium. Ez csoda. Ez ajándék. Ez az életünk alapja. Ez a legnagyobb kincsünk. Megígérhetem a gyülekezetnek, hogy maximálisan unalmas leszek, mert én mindig ezt fogom hirdetni. Amíg csak egy ember is eljön, nyitottan arra, hogy az örömhír formálja az életét, addig itt ez fog hangozni, amíg csak a Szentlélek adja az igét a számba.

Kérem a gyülekezet minden tagját, hogy imádkozzanak értem és velem együtt mindannyiunkért, városunkért!

Drága Úr Jézus Krisztus!

Te vagy az életünk alapja, te vagy az életünk Ura! Hálát adunk neked szabadításodért, hogy nem vagyunk már rabságban, nem kell a sötétségben ülnünk, mert te vagy a mi világosságunk! Kérünk, add hogy a Te örömhíred legyen valóban minden kincsünk, hadd formálja át az életünket, hogy egyre jobban hasonlítsunk rád! Add, hogy szereteted és bocsánatod új emberré tegyen bennünket, és hogy ebből a kincsből bátran és nagyvonalúan tudjunk másoknak is adni. Ámen

Fellebbezés Istenhez

 Szeretett Testvérek!

A Youtube-on nemrég kezdtem követni a Kritikán felüli nevezetű csatornát, ahol a csatornakészítő filmek elemzésével foglalkozik. De nemcsak konkrét filmek, hanem egész életművek illetve műfajok áttekintésére is vállalkozik. Van egy olyan videója, amelyben a Karácsonyi film műfajának történetét járja körül. Több érdekes megállapítása is van. Például, hogy a karácsonyi filmek alapvető paradoxona, hogy kritizálják a csak fogyasztásra épülő életmódot, miközben maguk is a fogyasztói kultúrának a csúcstermékei. Vagy: a karácsonyi filmek fő funkciója, hogy a nosztalgia és a megnyugvás érzésével szolgáljanak a megtekintés évről évre ismétlődő rítusa segítségével. De ami talán még ennél is érdekesebb, hogy a legsikeresebb karácsonyi filmeknek van egyfajta belső megváltástörténetük: a főhős megtér a közöny, az utálat vagy a kapzsiság bűnéből, hogy a család, a közösség értékei felé forduljon.

A Kritikán felüli csatorna Karácsonyi filmekkel foglalkozó videója. 

Akárhogy is van, a világ azt várja az advent és a karácsony időszakától, hogy valamiféle hangulatot teremtsen, amibe békésen bele lehet merülni. Ha mi is azt gondoljuk, hogy erre van szükségünk, akkor van egy rossz hírem: az Isten igéje nem ilyen. Az ige nem azért van, hogy kellemes pozitív hangulatot keltsen. Sőt, lehet, hogy kényelmetlen érzéseket kelt, mint talán a mai igeszakaszunk is. Mert ez egy panaszdal. A panaszdal a zsoltárköltészet egyik műfaja, amelynek jellegzetessége, hogy az imádkozó egyéni vagy Isten népének kollektív bajaival Istenhez fordul imádságban mint végső fórumhoz.

Panaszkodni Adventben? Milyen különös gondolat – mondhatnánk. Nemegy adventi naptárral, az ünnepre előkészítő gondolatsorral találkoztam, amely éppen az ellenkezőjére buzdít: hagyjunk fel az örökös panaszáradattal és inkább a hálaadást gyakoroljuk! Akkor most hogyan lesz pozitív az advent?

Nincs igazunk, ha azt gondoljuk, hogy Istenhez nem lehet fordulni a bajainkkal, a negatívumokkal. A mai ige és a Zsoltárok könyvében található többi panaszimának is az az első számú tanulsága, hogy bármilyen érzéssel fordulhatunk Istenhez. Harag, bánat, gyász, félelem, szorongás, még a bosszúvágyunkat is Isten kezébe tehetjük. Feltehetjük neki a kérdéseinket azzal a reménységgel, hogy Ő válaszolni fog rájuk így vagy úgy.

A mai igeszakaszunk Ézsaiás könyvének a harmadik nagy egységéből való. Vannak bibliatudósok, akik szerint itt már Ézsaiás próféta késői követőinek hangját halljuk, akik a babiloni fogságból való visszatérés után szólalnak meg egy mély csalódottság, kiábrándultság állapotából.  Círus perzsa király elrendelte a hazatérést, és a zsidók jelentős része haza is ment és nekikezdtek a templom és Jeruzsálem újjáépítésének. Csakhogy nem volt könnyű. Állandó összetűzésbe keveredtek a samaritánusokkal és más népekkel. Egyáltalán nem látszott meg rajtuk Isten dicsősége. Nem tűntek megváltott, megszabadított népnek. Hiába történt egy nagyon nagy dolog, hiába ért véget a fogság, valami még hiányzott. Ezért fellebbeznek Istenhez, ezért kérik a beavatkozását.

Két nagyon izgalmas kifejezést hoz elénk a mai ige: egyik a góél, megváltó szó. Ez a szó az Ószövetségben azt a rokont jelöli, akinek kötelessége megváltani a rokonai földjét az adósságból. Például Ruth könyve végén Boáz kerül ilyen góél-szerepbe. Jób könyvében is szerepel a szó a híres mondatban: „De én tudom, hogy az én megváltóm él…” Mai ézsaiási igénk Istent nevezi góél-nak, megváltónak. Arra hivatkozik, hogy a nép ősidőktől fogva magát Istent tekinti megváltónak. Érzik és tudják, hogy egyedül Isten  képes a népet újra önmagához fordítani, kiragadni a kísértésekből. A Miért? – kérdések és a Hol? kérdések merészen és provokatívan szólongatják Istent, de az imádkozó tudja, hogy Isten elég nagy ahhoz, hogy ne sértődjön meg ezen: sőt, örül, ha kérdéseinkkel, kétségeinkkel őhozzá menekülünk. Mert ki máshoz fordulnánk? Ki másban bízhatnánk? Isten a végső fórum, ahová a panaszainkkal, hiányainkkal fordulhatunk. Ő az, aki képes szétszakítani az eget, és leszállni, hogy beavatkozzon a világ menetébe.

Az EHÉ-n vendégünk volt tavasszal egy fiatal rabbi, aki a zsidók messiásvárásáról beszélt. Azt mondta, hogy a messiás a zsidó várakozások szerint egyértelműen egy emberi személy, aki korántsem csak politikai megváltást hoz Izraelnek, hanem egy nagyszabású spirituális megújulást is. A góél viszont, a megváltó, az nem lehet ember, csakis Isten lehet a zsidó logika szerint. Keresztényként hisszük, hogy Jézus Krisztusban az isteni és emberi természet egyesül, ezért hívhatjuk őt nemcsak messiásnak, krisztusnak, de megváltónak is. És miből vált meg, miből szabadít meg? Abból a rosszból, ami a legjobban fenyeget bennünket, a bennünk lévő rossztól szabadít meg: a bűn rabságából.

Isten valóban szétszakította ez eget és leszállt. De ez nem azon a rendkívüli, apokaliptikus módon történt, ahogyan a fogság után imádkozók várták, hogy a hegyek rögtön meginognak. Jézus gyerekként jött, egy szegény názáreti lány méhében lett egy kicsi embrió. Emberré lett. Túrmezei Erzsébet szavaival: emberré lettél, hogy ember legyek. Isten beavatkozása egyáltalán nem tűnik fel, sőt, a Fia tökéletes inkognitóban növekedett fel: még a saját szülei sem voltak 100%-ig képben, hogy ki is ő. Mi egy hirtelen, az ellenségek számára is nyilvánvaló, sőt, őket lehetőleg megalázó beavatkozásról fantáziálunk, Isten viszont szelíden és alázatosan jön, és paradox módon éppen ezáltal ragyog fel dicsősége.

A másik izgalmas kifejezés, amivel az Ószövetségben ritkán szokták Istent illetni, az az Atya szó. Az imádkozók megvallják, hogy önmagában az ősatyákra való emlékezés, az ő hagyományaik követése nem képes megtartani a népet. Minden generációnak meg kell találnia a saját útját Istenhez, nem lehet állandóan csak a múlton merengeni, nem lehet állandóan csak nosztalgiázni, mert a nagyapám és az apám hite vagy a nagyanyám és anyám hite nem lesz automatikusan az enyém, csak ha megküzdök érte. Ha én is elkezdem ostromolni az eget, ha én is elkezdem Atyámnak szólítani az Istent. Jézus ebben is radikálisan újat hozott: természetessé tette, hogy Istenre mint Atyára (mint apára és anyára) tekintsünk. És amikor Istent szólítjuk, akkor ő nem csak az én atyám, hanem mindig a mi Atyánk. Ez pedig rögtön feledhetetetlenné teszi, hogy mi pedig egymásnak testvérei vagyunk. Ha Jézus Krisztus atyja a mi Atyánk is, akkor mi Jézus Krisztus testvérei és egymás testvérei lettünk. A testvérek olykor konfliktusban vannak, néha versengenek, de nagyon fontos, hogy szolidaritást vállalnak egymással a bajban. Ezen a testvériségen áll vagy bukik az, hogy a világ az adventi zajban és fényáradatban meglátja-e rajtunk az Úr dicsőségét vagy sem. Ez a testvériség nem egy nagy csinadratta, apró figyelmességeken, Teréz anya szavaival élve, kis dolgoknak nagy szeretettel való megtételén múlik.

Ezért imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy te vagy a felkent király, akit Isten népe várt, és te vagy a góél, a megváltó, akit az egész emberiség sóvárogva várt. Add nekünk minden nap Szentlelkedet, hogy valósággá legyen köztünk az a testvériség, amelyet te hoztál el, és valamennyien bátran szólítsuk az Atyát Atyánknak, nekiszegezve kérdéseinket, nehéz érzéseinket és vele osztozva minden örömünkön. Ámen

 

Szentek és a Szent Írások - Igehirdetés Bibliavasárnapon

 

Ap.csel 7,22-28

Jól emlékszem, amikor az első felnőtt Bibliámat kaptam. A mai napig megvan a kötet, csak a borító már lefoszlott róla. 12 éves voltam, és azon a nyáron Szarvason voltam egy szlovák-magyar kétnyelvű evangélikus hittantáborban, amit Novík Erzsébet nyugdíjas lelkésznő szervezett. Amikor a táborba indultam, akkor kaptam a sötétkék borítós, új fordítású Szentírást édesapámtól. Még ott a táborban esténként mohón olvasni kezdtem, de aztán többször elakadtam vele. Valahogy mindig beleütköztem egy-egy olyan történetbe, tanításba, igeszakaszba, amit nem értettem, nem tudtam megfejteni az üzenetét. Sokan, akiket ismerek, hasonló módon akadtak el a Biblia olvasásával. Aztán később, amikor az egyetemen a MEKDSZ bibliakörében közösségben tanulmányozhattam a Szentírást, és magam is személyes hitre jutottam a Szentlélek által, egy csodálatosan gazdag világ tárult ki előttem.

A Biblia ugyanis nem egy könyv, csak mi, Gutenberg csodálatos találmányának köszönhetően már hozzászoktunk, hogy egyetlen kötetként emelhetjük le a polcunkról. A Biblia több könyv. Még a neve is erre utal: könyvek vagy könyvecskék. 66 könyv a gyűjteményben. Van benne 3500 éves szöveg, van olyan történet, amely még akkor keletkezett, amikor az emberiség még szájhagyomány útján örökítette tovább a közösség számára legfontosabb szövegeket. És ez a hatvanhat könyv állandó kapcsolatban van egymással. A szövegek párbeszédet folytatnak egymással és a mindenkori olvasóval. Olyan az egész, mint egy összegabalyodott fonalgombolyag, tudatosan is követhetünk egy-egy szálat, hogy kibomoljon előttünk az üzenet. Ha kinyitjuk a könyvet a lap alján lévő apparátus eligazít minket, hogy az adott igevers mely más igehelyekkel áll összefüggésében: utal rájuk, vagy hasonló mondanivalót fogalmaz meg.

Ezek a szövegek már ősidők óta őrzik az Istennel együtt járó emberek tapasztalatait, beszélgetéseit, imádságait, tanításait és próféciáit. A felolvasott igeszakaszunkban Mózesről van szó, de ez a szöveg nem a mózesi könyvekből való, ahogyan várhatnánk, hanem az Apostolok cselekedeteiről írott könyvből. István diakónus védőbeszédéből, amelyet közvetlenül azelőtt mond el, hogy a feldühített csőcselék hamis vád alapján megkövezi. Bűne, hogy Jézust Krisztusnak hirdette, és a görögül beszélő zsidók zsinagógájában tanított. Megvádolják, hogy Mózes és a templom ellen beszél. Erre belekezd a védőbeszédbe, amelyben egyáltalán nem önmagát védi, nem magyarázza a bizonyítványát. Tulajdonképpen még Jézus Krisztus neve sem hangzik el a beszédben, mégis elejétől a végéig érezzük, hogy István róla tanúskodik, bizonyítva az Ószövetségi Szentírás alapján, amelyet a zsidók nagyra becsültek, hogy egyáltalán nem Jézus volt az első, akit Isten küldött, és akit a nép elutasított. Itt van példának okáért Mózes, akit nem értettek meg a testvérei, nem akartak vele együtt a rabszolgasorból felszabadulni. Akik hallgatják Istvánt, tudják, hogy miről beszél, hiszen ők is ismerik ezeket a történeteket. Mégis hiányzik valami, hogy felismerjék, Jézus a Krisztus, róla tanúskodnak az Írások.

Hiányzik a Szentlélek. De nem azért hiányzik, mert ne volna jelen, hiszen már pünkösd után vagyunk, Isten már elküldte a Lelkét az apostolokra. De ezekből az igehallgató emberekből, bár a Szentírásból vett történeteket hallgatnak, bár igei ihletésű prédikáció fültanúi, hiányzik a Szentlélek, elvakultak, hitetlenek maradnak. Bezárják a szívüket az előtt, amit István mond.

Tudjuk a történet folytatását, rárontanak, megkövezik, jogos ítélet nélkül. A felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lábai elé teszik le. Vigyázat! Spoiler következik: ő lesz majd a későbbi Pál apostol, a nagy misszionárius és gyülekezetalapító. István lett az első vértanú, az első mártír. De nem az utolsó! István nem csak úgy olvasgatta a szent iratokat, hanem meggyőződött általuk arról, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, a Kiválasztott, akit a nép oly régóta várt. És ezért a hitéért hajlandó volt az életét is áldozni. Érdekesség, hogy később a diakónusok, akik az egyházban hasonló tisztséget töltöttek be, mint István, gyakran az életük kockáztatásával vitték el az úrvacsorai jegyeket a betegeknek, akik nem tudtak az oltárhoz eljönni. Ezért van a diakónusok ruháján a mai napig a katolikus és ortodox egyházban is egy vállukon átvetett textil-öv: abba rejtették ugyanis az  úrvacsorát. Ha a keresztényüldözések alatt valakit ezzel elkaptak, az bizony akár azonnali halált is jelenthetett.

István tehát jól ismeri a Szentírást, és ezt a tudását igyekszik a testvérei érdekében használni. Nem értik meg sajnos őt sem, ahogyan Mózest és a többi ószövetségi szentet, sőt, magát Jézust sem értették az emberek.

Nem tudom, a testvérek emlékeznek-e, hogy mikor fogták életükben először a kezükbe a Szentírást vagy mikor olvastak bele először. Luther Márton emlékezett, hogy Erfurtban az egyetemi könyvtárban bukkant rá a latin nyelvű Bibliára (stílszerűen le volt láncolva), és elolvasta az első történetet, ahol kinyílt: Annának, Sámuel próféta édesanyjának a történetét Sámuel első könyvének elejéről. Ez a történet arról szól, hogy Anna, akit a férje nagyon szeret, de sajnos nem lehet gyereke, nagyon vágyik arra, hogy szülhessen. Annyira kétségbeesetten imádkozik Istenhez, hogy végül fogadalmat tesz: ha fia születik, az Úr szolgája lesz. Ennek a szegény meddő asszonynak a meghallgatott imádsága megérinti az ifjú Luther Márton lelkét.

Talán már látják a testvérek, hogy így kommunikál velünk a Biblia. A szentek, akik régen éltek, akiknek a történetei, a szavai lejegyzésre kerültek, Isten népe hosszú időn át hagyományozta, szájról szájra, majd írásba foglalva kézzel másolva egészen 500 évvel ezelőttig, amikor a nyomtatásnak köszönhetően már gyorsabban lehetett sokszorosítani. És a reformáció egyik legfontosabb vívmánya, hogy az Isten szavát ki-ki anyanyelvén hallgathassa és olvashassa, a bibliafordítás. A fordítók is sokszor életük kockáztatásával, rengeteg tanulással és imádsággal dolgoztak a szövegeken. Messzi korból érkeznek a szövegek, de nem csak a papok olvashatják, mint a Védákat, nem csak arabul lehet elolvasni mint a Koránt. Ki-ki a kezébe veheti és imádsággal, a Szentlélekhez könyörögve, hogy magyarázza meg, világítsa meg azt, ami kevésbé érthető, olvashatja.

Honnan tudjuk, hogy a Szentlélek segít bennünket, magyarázza nekünk az Írásokat? A Szentlélek mindig Jézus Krisztushoz vezet, Őrá mutat. Minden szövegben azt keressük, vajon hogyan olvassa ezt Jézus? Például a Zsoltárokat, amelyeket ő is naponta imádkozott. Hogyan mutat ez Jézusra? Hogyan ismerhetem meg belőle a Megváltómat?

Természetesen ezzel párhuzamosan megismerem belőle önmagamat is: és ez lehet, hogy nem fog mindig tetszeni. Mert az ige tükör is, például a tízparancsolatból gyakran felismerem, hogy elbotlottam ebben és ebben. De az ige mindig szól a bocsánat és a kegyelem nyelvén is. Ha mindig csak egyféle hangot hallok a Szentírásból, lehet hogy érdemes a saját készülékemet felülvizsgálni. Mert Isten szól hozzám, meg akar szólítani engem személy szerint. Hogyan reagálok? Bezárom a szívemet, mint az Istvánt megkövező tömeg? Vagy kinyitom, mint Saul, aki végül eljut a hitre? Bezárom a szívemet Isten szabadító ígérete előtt, mint a héberek Egyiptomban? Vagy felismerem, hogy az égő csipkebokorból maga Isten beszél hozzám, mint Mózes? Vég nélkül lehetne sorolni a példákat.

Vegyük bátran kézbe, olvassuk! Érdemes lehet egy evangéliummal kezdeni: Márkkal vagy Jánossal. Mindenkit szeretettel várunk bibliaórára, ahol bátran föl lehet tenni a kérdéseinket. Ha a gyülekezet nyitott rá, szívesen tartunk sorozatokat is, ahol egy-egy kevésbé ismert bibliai könyvet végigmagyarázunk folyamatos olvasással, például böjtben. Kierkegaard azt mondja, a Szentírás Isten szerelmes levele az emberhez. Talán van erről élményünk, hogy kaptunk már szerelmes levelet életünkben: én kaptam, és volt, hogy olyan sokszor elolvastam, hogy a végén már fejből tudtam. By heart – szívből tudtam, ahogy az angol mondja. Azért imádkozom, hogy a mezőtúri és gyomai gyülekezetek minden tagja így, szívből tudja a Szentírást, legyen a részünkké ez a csodálatos szövedék, szólítson meg bennünket, erősítsen, bátorítson és adja mindig azt, amire szükségünk van! Ámen

Imádkozzunk!

Urunk, szentjeid akarunk lenni, meg akarunk ismerni Téged, hogy mindennél jobban szerethessünk. Mutasd meg magadat igédben, és add, hogy felismerjünk Téged a testté lett Igében Jézus Krisztusban a Szentlélek által! Így áldj meg minket, amikor a Biblia szavait olvassuk, hallgatjuk, szóljuk! Ámen

 

 

Mag-ÁTÓL

 Szószékfoglaló igehirdetés: Mk 4,26-29 

„Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje.”

Gyermekkoromban egy nyáron két hetet töltöttünk el a Békés megyei Csorváson, nagyapám testvérének, Pali bácsinak a házában. Három kisebb testvéremmel nagyon élveztük a természetközeli, földműveléssel és állattartással foglalkozó Pali bácsi közelségét, sokat játszottunk az udvarban. Egy alkalommal a lemorzsolt kukorica közé vetettük magunkat, és – ahogyan a TV-ben láttuk a Kacsamesékből, ahol Dagobert bácsi az aranypénzzel teli kamrájában fürdött – mi is a magasba dobáltuk a kukoricaszemeket marokszámra és azt kiabáltuk vidáman: „Arany, arany!”

Édesanyám emlékezete így őrizte meg ezt a kis epizódot. Pedig akkor még alig volt tudásunk arról, hogyan működnek a magok: milyen hasznosak a gabonafélék az emberiség alapvető táplálékaként, és hogy vetőmagként egy csodálatos programot rejtenek magukban. 

De mi is a mag? Jézus az Isten Országát nagyon sokszor példázatokban ábrázolja a hallgatóságnak, és rendkívül gyakoriak ezek között a földművelési példázatok. Jézus hallgatósága általában egyszerű emberekből, földművelőkből, állattenyésztőkből, kézművesekből, halászokból állt. De megérthették őt a vámszedők és a vallási vezetők is. Képei egyszerűek és zseniálisak. Mi is könnyen magunk elé tudjuk képzelni az aprócska magvakat, amelyeket a földbe ültetünk, akár egy magaságyásba, és várjuk, hogy kicsírázzon, kinőjön, és megkezdődjön az élet születése, amely titokzatos módon, a föld mélyén, a termőtalajban, emberi szem elől elrejtve történik. Magától terem a föld- a görög szöveg itt az automaté szót használja. Régebb óta fiatalok emlékezhetnek, milyen volt az élet, amikor még nem létezett automata mosógép vagy mosogatógép; a férfiak is automobil nélkül, lovon vagy lovaskocsin közlekedtek. Nekünk a gépesítés jut eszünkbe az automata szóról, pedig a szó eredeti értelmében ezek az eszközök nem működnek automatikusan, hiszen az ember hatalmas mennyiségű energia felhasználásával működteti ezeket, emberi kontroll nélkül nem működnének, vagy nem megfelelően. Az automaté, „magától” szó Jézus példázatában azt jelenti, hogy az ember közvetlen beavatkozása nélkül, számára elrejtett módon, az emberi kontrollon kívül történik valami.

Az Isten Országa a mi emberi kontrollunkon kívül történik. Ez nekünk ritkán tetszik, mert mi, emberek hajlamosak vagyunk „control freak”-ek lenni, vagyis az élet minden területén igyekszünk irányítani és a saját akaratunkat érvényesíteni. Csakhogy az Isten Országában Isten akarata, az Ő uralma érvényesül.  Ahogyan megölnénk a kis növényi életet, ha erőszakkal kirángatnánk a termőtalajból az éppen csak csírázó növényt, úgy nem erőszakoskodhatunk az Isten Országával sem.

Mit jelentsen akkor ez a példázat? Ne tegyünk semmit, mert az Isten Országa amúgy is eljön, a mi tetteink és kérésünk nélkül is, ahogyan Luther magyarázza a Kis Kátéban a Miatyánk vonatkozó kérését? Hiszem, hogy evangélikusnak lenni nem azt jelenti, hogy tiltom a cselekvést vagy a jó cselekedeteket a magam vagy mások számára. Természetesen tegyük a jót, amikor csak lehetőségünk van rá. Csakhogy nem mindegy, hogy kiben vagy miben bízom, miközben cselekszem. Ha vetés közben abban bízom, hogy én milyen ügyesen vetem a magot, és elfelejtem, hogy mennyi minden van még az én apró mozdulatomon kívül, ami a terméshez vezet, akkor ok nélkül felfuvalkodom, ahelyett, hogy hálás lennék. Ha tisztában vagyok vele, hogy a vetésből Isten kegyelme által lesz sokszoros termés, aki mind a mag genetikájában mind a külső körülményekben Gondviselőnkként ajándékoz, akkor az hálát szül. Arcom verítéke helyett a Teremtőre, az ő ígéretére és hűségére hagyatkozom.

Ha szeretném, hogy Isten Országa az én számomra is eljöjjön, akkor el kell vetnem a magot (az elvetés ugye a kezemből való kiengedés is), vagyis meg kell tennem azt a keveset, amit tehetek, de el kell engednem a kontrollt, vagyis nem önmagamban kell hinnem. Nem szabad a saját cselekedeteimben bizakodnom. Szikszai Szabolcs református lelkész barátom, az Újragondoló brand szerzője egyhelyütt azt írja, hogy a hívőnek nem azért lehetséges minden, mert ő olyan ügyes, mert neki olyan erős a hite, hanem mert abban az Istenben hisz, Akinek minden lehetséges.

Lelkészként óriási a kísértés, hogy nagy szerepet tulajdonítsak a saját cselekvésemnek: én hirdetem az igét, én szervezem a közösséget, én intézkedem, én pályázok, én újítom fel a templomot. Pedig az igazság az, hogy ahogyan a templom épülete körül állványok állnak, miközben újítják fel, úgy az egyház is csak egy állvány, amely lebontásra kerül, ha Jézus teljessé teszi közöttünk az Isten Országát. Minden egyházépítő tevékenység olyan, mintha ezt az állványt szerelném. Szükséges. De a végén lebontásra kerül. A végén csak az marad ott, amit az Isten kegyelméből, hit által építettünk. A folyamat közben azonban még nem látszik az Isten Országa teljes pompájában. El van rejtve az emberi szemek elől. Nem látszik, de mégis itt van közöttünk. Olykor tapintható.

Az apostolok tudták ezt, ezért is írja Pál a korinthusi gyülekezetnek, hogy lehet, hogy ő plántálta a közösséget, lehet, hogy egy másik misszionárius, Apollós öntözte, de a növekedést Isten adta. A Zsoltárok könyve pedig azt írja, hogy akit az Isten szeret, annak álmában is ad eleget. Jézus azt mondja ebben a példázatban, hogy az ember alszik és fölkel, éjjel és nappal, a föld pedig megadja a termést, mert az Isten nem alszik. Azt szoktuk mondani, hogy az ördög nem alszik, de igazából Isten az, aki nem alszik. Ő cselekszik. Nekünk nem szükséges éjt nappallá téve dolgoznunk. Lehet éjszakánk és nappalunk, mert aki mindkettőt alkotta, az van fölöttünk.

Azért vagyok itt, azért fogadtam el a társult gyülekezet meghívását,  mert hiszem, hogy Isten cselekszik. Még akkor is, ha mi botor módon nem ismerjük Őt fel, és véletlennek, vakszerencsének vagy sorsnak hívjuk. Isten cselekedett akkor is, amikor Jézus Krisztust értünk elvetette, aki meghalt, ahogyan a búzaszem, a földbe hullott, eltemették, de az Atya Isten új életre sarjasztotta. És sokszoros termést hozott az áldozata. Érett szemek a kalászban – ezek mi vagyunk, Isten vetése és aratása. Jézus követői szerte a világon. Nem pusztítja el a kereszténységet az üldözés, sőt, a keresztények vére csak újabb magvetéssé válik, ahogyan Tertullianus mondja.

Jöjjön el a Te országod! – imádkozzuk a Miatyánkban, Jézustól tanult imádságunkban. Ez azt is jelenti, hogy nem az én országom, nem az én akaratom, nem az én dicsőségem, nem az én nevem számít. A jó minőségű mag, ha a földbe kerül, Isten gondoskodik róla, hogy abból legyen valami. Ezért is örülök, hogy a mezőtúri és gyomai szolgálatom megkezdésének emlékére egy fát ültetünk – ez emlékezteti majd az utódokat, akik az elültetett ige-magvakból lesznek, hogy a növekedés Istentől jön. Ámen

(Az igehirdetésben Anne-Marie Kool és Járay Márton /állvány/ gondolataira is utalok, amelyeket meghallgatshatsz pl.

ebben a videóban.)

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te biztatsz bennünket arra, hogy kérjünk a Te nevedben. Add, hogy megértsük, hogyan működik Isten kegyelme, ez a bizonyos „magától”. Könyörgünk, segíts elengedni az emberi kontrollt, erőfeszítést, add, hogy ne önmagunkban, a magunk tetteiben bizakodjunk. Segíts elfogadni hit által Istent szerető mennyei Atyánkként, áraszd ki szívünkbe Szentlelkedet, hogy téged Megváltónkként ismerjünk fel és el, egymást pedig testvéri szeretettel szeressük, hogy az egész világ felismerje, tanítványaid vagyunk! 

Legelső érzésem legyen a hála

(Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap)

Textus: 1Kor 1,4-9; Lekció: Mt 22, 34-46 

„Legelső érzésem legyen ma reggel is a hála” – énekeltük kezdő énekünkben. Nos, Pál apostolnak ez nem csupán egy szófordulat volt: valóban hálaadással kezdi minden levelét. Azokat is, amelyeket börtönből írt. Azokat is, amelyeket valamilyen súlyos nehézség vagy üldöztetés közepette fogalmazott. És – mint a két Korinthusba szóló levelet – azokat is, amelyeket valamilyen konfliktushelyzet kapcsán kellett megírnia. A korinthusi gyülekezetről gyakran mondom, hogy kicsit olyanok mint az a bizonyos állatorvosi ló: ami baj, bűn, probléma előfordulhatott az ókorban keresztény közösségben, az úgy tűnik, hogy mind előfordult náluk. Mégsem kritikával, intéssel vagy helyreigazítással kezdi az apostol, hanem hálaadással.

Pál először is azt veszi sorra, hogy mi mindenért ad hálát Istennek a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban. Így, amikor rájuk gondol, tudatosítja, hogy testvéreinek ír, akikkel egy szövetség köti össze Jézus Krisztusban. Noha a korinthusi testvéreket éppen a pártoskodás, a „mi és ők” felosztás fekete-fehér látásmódja, a széthúzás jellemezte. Pál hangsúlyozza, hogy nincsenek mi és ők, csak mi vagyunk Krisztusban. Lényegtelen, hogy ki hogyan tért meg, kinek a szolgálata nyomán, és az illető vajon mennyire apostol egy tízes skálán. Mi mindannyian Krisztusban vagyunk testvérek, összetartozunk.

Adódik a kérdés: vajon mi, mai keresztények tudunk-e így kezdeni egy konfliktusrendezést? Nem arra gondolok, hogy szőnyeg alá kéne söpörnünk a problémákat, sőt, az ige arra biztat minket, hogy mondjuk ki őszintén, ha valami baj van, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük ezt. Tudok-e én így nekikezdeni egy konfliktusrendezésnek, amelynek során óhatatlanul nehéz érzések is előjönnek: Miért vagyok hálás Istennek veled kapcsolatban? Mi jót látok benned? Mielőtt rátérnék arra, hogy mi bajom van veled, vagy mi nem tetszik abban, amit csinálsz. Tudok-e úgy nézni a másikra, mint aki Krisztusban van? Mármint mindkettőnket: őt is és magamat is úgy látni, ezen a Krisztus-szemüvegen keresztül? Krisztusban lenni ugyanis azt is jelenti, hogy megváltozik a látásunk. Mintha valóban egy szemüveget tennénk föl, egy Krisztus-színű vagy Krisztus-mintájú szemüveget, és mindent és mindenkit ezen keresztül nézhetünk. (Nekem nagyon rossz a szemem, én a szemüvegem nélkül rendkívül homályosan látok, úgyhogy pontosan tudom miről beszélek.) Sőt, Írországi Szent Patrik a reggeli imájában azt kéri Krisztustól, hogy segítsen neki Őt (mármint Krisztust) meglátni mindenkiben, akivel aznap találkozik, legyen az barát vagy idegen. Segítsen neki Krisztus szavát meghallani mások ajkáról, legyen az barát vagy idegen.

A Sínai-hegyi Szent Katalin monostor Pantokrátor Krisztusa jó példája az Istenember ábrázolásoknak: a néző bal keze felől egy szenvtelen "isteni", a jobb keze felől egy szenvedő, betegséget hordozó "emberi" arcfél látható 

A mai oltár előtti evangélium is a segítségünkre siet: hallottuk belőle egyrészt a jól ismert kettős szeretetparancsot: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből… és felebarátodat mint magadat. Másrészt ezt a titokzatos részt, ahol Jézus arról vitatkozik a farizeusokkal, hogy miképpen lehet a Krisztus egyszerre fia, azaz utóda, leszármazottja a nagy Dávid királynak, és hogyan lehet ugyanakkor, hogy a zsoltáros király urának is szólítja őt? Sehogy máshogy, mint hogy a Messiásnak, a Krisztusnak egyszerre kell Istennek és embernek is lennie. Jézus Krisztus személye az, aki 100% Isten és 100% ember. Benne a két természet elválaszthatatlanul összetartozik, elegyedés nélkül. Tehát őbenne tudjuk betölteni a kettős szeretetparancsolatot. Ha Jézust szeretem, akkor benne Istent és embertársamat is szeretem. Sőt: önmagamat is szerethetem végre, felhagyhatok az öngyűlölettel, önostorozással és önmagam szabotálásával, mert Jézus azonosult velem is, amikor emberré lett. Felvette sorsomat, életemet és halálomat. Szoktuk mondani Ézsaiás próféta 53. fejezete meg Keresztelő János mondata alapján, hogy Jézus magára vette a mi bűneinket – és velük együtt mindent, ami terhel. Ha viszont minden rosszat átvett Jézus, akkor nekem nincs többé miért utálnom magam. Krisztusban én is szerethető vagyok, és Isten is szerethetővé válik számomra. Nem utolsó sorban pedig szerethetővé válik számomra az embertársam.

Pál hálát ad azért, mert a korinthusi gyülekezet meggazdagodott kegyelmi ajándékokban – noha éppen a karizmák körüli viták, felfuvalkodottság és méricskélések okoztak sok bajt a közösségben. Pál hálaadása viszont egy fókuszváltást is jelent: az ajándékok helyett az Ajándékozóra irányítják a figyelmet. Pál példát mutat abban, hogy ha Istentől kaptunk valamit, akkor neki köszönjük meg, és ne önmagunknak tulajdonítsuk. Így gőg és felfuvalkodottság helyett a hálás szív lesz a második természetünk.

Az apostol felhívja a figyelmet arra is, hogy a reménységünk Isten hűségén alapszik, nem azon, amit mi teszünk vagy nem teszünk. 2Tim 2,11-13-ban is azt mondja: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.”

Mezőberényben évekkel ezelőtt a 9-es tanítványaimmal a tékozló fiú története kapcsán felírtam a táblára egy mondatot, és azt mondtam nekik, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatra fognak emlékezni, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet jönni. Ő nem osztogat „atyai” pofonokat, nem tesz szemrehányást, hogy „hol voltál eddig?”. Ahogyan Pekka Simojoki dalában, az Atyám, két kezedben címűben énekeljük: „hűtlenségem nem hánytorgatod”. A kegyelem azt is jelenti, hogy minden előzetes teljesítmény és érdem nélkül fogad be és halmoz el ajándékaival a Mindenható. Hűsége pedig sziklaszilárd, és életünk minden napján vár ránk, hogy visszatérjünk Őhozzá. Ha pedig ezt megértjük, hogy nem azon múlik az életünk, amit mi kiizzadunk magunkból, akkor felszabadulunk arra, hogy hálás gyermekekként éljünk: mindenért és mindenkiért hálát adjunk még mielőtt a kritikára rátérnénk.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk, te Jézus Krisztusban magadhoz öleltél minket, hogy végre megszeressük magunkat és egymást. Hogy megszeressünk mindenekelőtt Téged, és Tebenned önmagunkat és egymást! Kérünk, hadd vegyük észre minden nap, hogy a Te kegyelmedből élhetünk, hogy minden jó ajándék tőled származik, és hálás szívvel éljünk! Ámen

Isten szíve szerint

  Szentháromság ünnepe utáni 16. hálaadó vasárnap

Lekció: Lk 7,11-17

Textus: JerSir 3,22-33

A héten olvastam egy brit eredetű kezdeményezésről, az XCC-ről a Parókia Portálon. A rövidítés mögött az Extreme Character Challenge (vagyis szélsőséges jellemformáló kihívás) kifejezés rejtőzik. Az XCC-t különböző korú férfiak közössége hozza létre, ahol a résztvevők maguk sem tudják előre, pontosan hol, milyen körülmények között, kell majd teljesíteniük három napot a szabadban. A nehezen járható terep, az időjárási körülmények és a teljesítendő feladatok, amelyeket a vezetők adnak mind mind kihívás elé állítja a férfijellemet: szembesülnek a férfiak önmagukkal, felfedezik erejüket és gyengeségüket, megtanulnak önmagukon felülemelkedni és segítséget kérni, elfogadni és adni egymástól és egymásnak. A résztvevőknek gyakran radikálisan megváltozik a viszonyuk önmagukhoz, férfitársaikhoz, a nőkhöz, a gyerekekhez és nem utolsó sorban Istenhez.

 Ez a példa van előttem nagyon erősen, amikor Jeremiás Siralmainak szerzőjét magam elé képzelem. Ez a rövid, mindössze 5 fejezetből álló költői könyv a Biblia közepén, a ritkábban idézett szentírási részek közé tartozik. Lényegében egy alfabetikus költeményről van szó, amelyben a legfontosabb költői eszköz, hogy a sorok hármasával állnak, és mindegyik ilyen kis „versszakban” a sorok azonos betűvel kezdődnek, és versszakonként váltanak a héber ABC következő betűjére. Először alef, majd bét, majd gimel és így tovább. A 3. fejezet elején újrakezdődik az ABC, és a sorok egyenletesebb hosszúságba rendeződnek, ezzel ritmikusabb hatást keltve. Ez is egy tudatos költői eszköz, ugyanis a 3. fejezetben alapvetően megváltozik a könyv hangulata: míg az első két fejezetben a női alakként megszemélyesített Jeruzsálem siratóénekét halljuk saját sora felett, amelyben számos, Istennek címzett vád hangzik el, addig a 3. fejezetben egy férfi – talán maga a költő vagy egy lírai én – veszi át a szót, és egy sokkal reménytelibb, alázatosabb hangot üt meg. (A könyv feliratában egyébként eredetileg nem szerepel Jeremiás próféta neve, de a könyv témája: Jeruzsálem pusztulása a babiloniak ostroma után, és a könyv hangvétele az ő prófétai hangvételét idézi.)

Előttünk van tehát egy férfi, aki az ostrom utáni állapot szenvedései közepette is a remény hangján képes megszólalni. Azt mondja: „Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz”. A nehézségekben, fájdalmakban nem azt látja, hogy Isten magára hagyta őt, hanem inkább azt, hogy Isten felnőttnek tekinti és tiszteli őt. Képesnek tartja arra, hogy szembenézzen saját felelősségével. És népe felelősségével. És hívja őket önmagával együtt a megtérésre. Az egész babiloni fogság nemcsak egy történelmi büntetés, hanem egy óriási lehetőség, hogy a nép újra Istenhez forduljon, hogy betölthesse küldetését.

A költő mondatait át- meg áthatja Isten szeretete felől egy sziklaszilárd meggyőződés. Számára a sok rossz, ami a néppel történik nem Isten létezése vagy gondviselése vagy ereje elleni bizonyíték, hanem épp ellenkezőleg, a megmaradás és az élet újrakezdésének lehetősége az, ami minden egyes reggelen bizonyítja Isten kegyelmét, szeretetét és hűségét. Ahogyan az apa nem szíve szerint okoz szomorúságot vagy frusztrációt a gyermekének, ugyanúgy vagy még inkább az Úr is csak azért engedi a szomorú és nehéz dolgokat, hogy neveljen, elvezessen egy még mélyebb közösségre önmagaddal, Vele és embertársaiddal.

Hogy engedheti meg ezt Isten, ha szeret? – ez egy nagyon gyakori kérdésünk, mert a szeretetet összetévesztjük a rajongással. A szeretetben viszont van határhúzás (Eddig, és ne tovább!) van felelősségre hívás (Mit tettél?), a szeretetben benne van, hogy engedem, hogy megtapasztald a saját határaidat és egyúttal ki is tágítsd azokat. Kihívás nélkül nincsen férfijellem, de azt gondolom, női jellem sem. Mi nem egy olyan Istenben hiszünk, aki minden nehézséget, akadályt automatikusan eltávolít az utunkból még mielőtt szembe kellene néznünk vele, hanem olyanban, aki a hit által átvezet bennünket a szenvedéseken , nehézségeken és akadályokon. Aki erőt ad, bölcsességet, leleményességet és társakat, akikkel segíthetjük egymást.

A magyarokban van egy nagyon erős ösztön a túlélésre. Mi a történelmünket is ilyen túlélési történetként szoktuk elmesélni olykor. Ennek viszont az a nehézsége, hogy óhatatlanul is azt tanítjuk meg a gyerekeinknek, hogy a túlélés a legfőbb jó, sőt önmagában véve érték. Aztán csodálkozunk, ha azt látjuk rajtuk, hogy mindig túlélő üzemmódban vannak és nem tudják MEGÉLNI az életet. Pedig az élet nem a túlélésről szól, nem szólhat mindig csak a túlélésről. Az életet nem élhetjük meg összeszorított fogakkal. Az élet ott kezdődik, amikor kinyílik a szemünk arra, hogy Isten szeretete és hűsége minden reggelre megújul. Amikor felébredve hálát tudunk adni mindazért, amit kaptunk, és nem azt számolgatjuk, hogy mi hiányzik.

A mai vasárnap hálaadó vasárnap, sok gyülekezetben ilyenkor pazarul feldíszítik az oltárt vagy a keresztelőkutat a betakarított termésekkel, gyümölcsökkel. Ilyenkor végiggondoljuk, mi mindent köszönhetünk Istennek, hogy ebben az évben is megtapasztaltuk megtartó szeretetét abban is, ahogy a föld megadta termését. De nemcsak a testi, földi életünkért vagyunk ilyenkor hálásak. Hálásak vagyunk elsősorban és mindenekfelett azért, hogy Jézus Krisztusban örök életet ajándékozott nekünk. A halál, legnagyobb ellenségünk, aki véget vet minden földi jónak, nem kacaghat többé rajtunk és nem gúnyolhat minket. Nem árthat többé nekünk, mert Krisztusban miénk az örök élet. Amikor októberben sokunk kimegy a temetőkbe, és szeretteink sírját rendezgetjük, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen reménnyel tesszük ezt. Azt gondoljuk, hogy a sír a végállomás, vagy reménykedünk, hogy az örök életben mind együtt leszünk? Ahogyan az elhangzott evangéliumban az özvegyasszony visszakapta elveszített fiát, nekünk is az a reménységünk, hogy a feltámadásban visszakapjuk szeretteinket.

A szeretet összeköt, és ezen még a halál sem változtathat. A szeretet Istentől jön, mert Isten szívének közepe és lényege a szeretet. Azt olvastuk, hogy Isten nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket. Ő nem olyan mint egy kiképző őrmester a katonaságnál, akinek kedve telik az újoncok megalázásában. Isten szíve nyitva áll előttünk, és Jézusban pontosan láthatjuk, hogy Ő milyen.

Vegyük észre a mai napon is az Ő szeretetének megannyi apró jelét, és emlékezzünk meg az egészen nagy ajándékokról is. Vegyük a nehézségeinket is ajándékoknak, vagy legalábbis kihívásoknak, amelyeken keresztül Isten a jellemünket edzi. Kérjük Őt, hogy adjon meg nekünk mindent ami szükséges ahhoz, hogy ne csak túléljünk, de éljük is ezt az életet, amelynek végső horizontja az örök élet.

Imádkozzunk!

Drága mennyei Atyánk! Szeretnénk megismerni téged, a te szívedet minél mélyebben. Kérünk, add, hogy minden reggel és minden este belemerüljünk a te szeretetedbe, hogy hálát tudjunk adni mindazért, amit adtál és még azokért a dolgokért is, amelyek most nehezek vagy fájnak. Add, hogy tudatosítsuk, semmi nem választhat el a te szeretetedtől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi urunkban! Ámen

Hálacédulák megírása és összegyűjtése

Ember a kertben!

Textus: 1Móz 2,4b-15

A kert harmóniája

Első hallásra a mai igeszakaszunk egy megbonthatatlan idillt ábrázol. „Hol lennétek ti, férfiak, ha mi nők nem lennénk?” – kérdezi a zsidóviccben Kohnné a férjét. Mire a férj: „Hogyhogy hol? Hát még mindig a paradicsomban!” Gyakran a mi képünk is ez az Édenről: volt valaha valamikor nagyon régen, az ősidőkben egy aranykor, egy idilli, harmonikus állapot, ahol mindenünk megvolt, ahol boldogok lennénk, és ez most nincs. És ki miatt nincs? Hát erre igen könnyen találunk bűnbakot: a férjem, feleségem, anyám, apám, anyósom, apósom, gyerekem, a szomszédom, vagy akár maga az Isten. Erci Berne még egy saját nevet is adott ennek az emberi játszámának, annyira gyakori: ez a „Ha te nem lennél…” játszma.

Ez a mai igénk nemcsak arról szól, hogy egykor régen volt egy nagyon szép kert, amit ősszüleink elherdáltak, és most okkal haragszunk rájuk. Ez az ige arról szól elsősorban, ami a jelenben történik itt és most. Ahogyan két hete Káin és Ábel történetében láttuk, hogy mennyire aktuális, ugyanúgy a mai történetünkben is lássuk meg, hogy ez az ige itt és most szól, nekünk és rólunk.

Jankovich Marcell Az ember tragédiája c. animációs filmjének kísértés-részlete. Figyelemreméltó különbségek vannak a bibliai szöveghez képest: pl. itt két fa tiltott, nem pedig csak 1 mint a Szenírásban

Ő alkotott minket, az övéi vagyunk

„Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt…” – valljuk Luther Kis Kátéja alapján az Apostoli Hitvallás első hitágazatához fűzött magyarázatban. Isten nemcsak az egykori ősszülőket alkotta, hanem ma is ő a Teremtő Isten. A történet úgy ábrázolja Istent, mint aki a föld anyagából hozza létre az embert. A héber szöveg játszik is ezzel a két szóval: adamah (föld) és adam (ember). Itt még nem az ember férfi és női neme a hangsúlyos, hanem az általános, egész emberiséget képviselő ember. Isten ebben a történetben gondoskodik is az emberről: létrehozza számára a növényeket, beülteti a kertet, megöntözi a folyókkal, megalkotja az állatokat, hogy társai legyenek az embernek. De nemcsak megteremti, hanem be is vonja a feladatba: művelje és őrizze a kertet.

Milyen csodálatos ez a feladat! Aki kertészkedett már, tudja, hogy mennyire be tudja az embert szippantani a földdel és a növényekkel való foglalatoskodás. Vagy az állatokkal töltött idő. Ilyenkor a természettel való egységünket éljük meg. A héber szót nemcsak művelésként, hanem szolgálatként, akár istenszolgálatként és istentiszteletként is lehet fordítani. Tehát a földdel való munka nem lehet alantas sem az ember, sem az Isten szemében. A paraszti ősök még sokkal egyszerűbben, természetközelibb módon éltek, az emberi biológiának megfelelőbb életritmusban. Nekünk ez már nehéz, alig találjuk az utat vissza a gyökerekhez, az éltető vízhez, földhöz. És érdekes módon minél jobban elszakadunk a természettől, annál kevésbé találjuk a kapcsolatot a Teremtővel. Azzal, aki alkotott minket minden más teremtménnyel együtt, és aki gondunkat viseli.

A kertben van egy kijárat. Érdekes módon nem a szélén, hanem a közepén. Van egy fa, az élet fája, amelyről éppúgy nem tilos enni, ahogyan a többi fáról sem. Mellette viszont áll egy fa, amely a jó és a rossz tudásának fája. Nem egyszerűen a tudásé, hanem az erkölcsi ítéletalkotás és döntés fája. A tiltott fa az Isten iránti bizalom próbájának szimbóluma: rábízzuk-e Istenre, hogy ő tudja, mi a jó nekünk, vagy a magunk kezébe vesszük a sorsunkat. Istentől kapott mandátumunknak akarunk-e megfelelni, vagy eldobva a felelősséget, magunk akarunk isteni rangra emelkedni, hogy ne kelljen felelősnek lennünk senkiért és semmiért? A felolvasott igeszakasznak ez már nem része, de tudjuk, hogy az ember kilépett ezen a kijáraton.

A teremtés nem pusztult el azonnal, de kifordult önmagából. Mintha a visszájáról néznénk mindent. A harmonikus kert fenyegetővé válik, a természetes meztelen emberi test szégyenletessé, Isten közelsége riasztóvá. Érzékletesen ábrázolja ez a kép a mi látásmódunkat.

Halálfából az élet fája

A fa különösen erős szimbólum ebben a történetben. A fák és a gyümölcseik az egész Szentírásban gyakran a tetteket és annak következményeit jelenítik meg.  Ha elfordulunk Isten gondviselésétől, akkor könnyen egyedül találjuk magunkat. Viszont Isten nélkül nem tudjuk az életünket megtartani, pláne nem meghosszabbítani. Nincs az az egészségmegőrzési trükk, amivel örök életet szerezhetnénk magunknak.

Isten viszont ígér egy másik fát. A Jelenések könyve utolsó fejezetében, az új Jeruzsálemben újra találkozunk az ágakra szakadó folyóval és a két ág között az élet fájával. Azzal az életfával, amelynek levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Itt már nemcsak egy emberről van szó, hanem az egész elveszett emberiségről. Új élet, gyógyulás és az Istennel és egymással megbékélt harmónia lehetőségéről.

Ki teszi ezt lehetővé? Paradox módon egy halálfa. A kivégzés keresztfája, amelyen Jézus Krisztus az életét adta értünk. Az ókorban gyakran ábrázolták úgy a keresztfát, mint amelyből növények sarjadnak, úgy, ahogyan egykor az Éden kertjében. „Krisztus halála a halált elnyelte, megcsúfolta” -énekeljük a 215-ös énekünkben. Érvényes ez ránk? Természetesen. A kereszténység 1700 éves hitvallása, a niceai hitvallás hangsúlyozza, hogy a teremtő, a megváltó és a megszentelő/újjáteremtő Isten egy és ugyanaz. Nem kell a félelmetes istenségtől a szerető istenséghez menekülnünk. Aki a kertbe helyez minket minden nap, aki gondoskodik rólunk, aki feladattal lát el, aki annyira szeret, hogy a legdrágábbat adta, és akivel újat lehet kezdeni minden egyes napon, akkor is, ha ez már az utolsó nap, az ugyanaz az Isten.

Itt és most

Ha pedig így van, akkor minden egyes napunk már az új, örök életünkhöz tartozik. Ne a pusztítás és kihasználás vezessen bennünket, amikor teremtménytársainkhoz viszonyulunk – legyenek emberek, állatok vagy növények, hanem a gondoskodás, őrzés vágya. Kérjünk hozzá erőt és bölcsességet Istentől minden nap. Az Édenkert valósága itt van velünk, ha Isten akaratával összhangban élünk, ha a bizalom, a szeretet és a kölcsönös gondviselés határozza meg a viselkedésünket.

Imádkozzunk!

Urunk, bocsásd meg, hogy pusztítjuk a kertedet, bántjuk azokat a teremtményeket, amelyeket te alkottál! Bocsásd meg azt is, amikor önmagunkat bántjuk, mert minket is te alkottál! Adj erőt, bizalmat, szeretetet és felelősségérzetet, hogy a teremtett világ javaival hálásan, mértékletesen, megelégedéssel és kölcsönös osztozással, gondviseléssel éljünk! Köszönjük, hogy te halálból életet hozol elő, és minket is bevonsz a világ újjáteremtéséről szóló tervedbe! Ámen

Közelebb Istenhez

Textus: 1Móz 28, 10-22

Nagyon személyes ez a történet számomra. A blogom címe, a veledleszek.blogspot.com egy utalás Jákob történetére, azon belül is az álomra, és különösen Istennek az álomban adott ígéretére. Az elhangzó főénekünk nem különben sok személyes emléket idéz. Azok közé tartozom, akik fiatalon elvesztették a szüleiket, és 41 éves koromra én már elég sok temetésen énekeltem ezt a jellemzően búcsúztatásokon énekelt éneket, az 521-es, Hadd menjek, Istenem címűt. Talán csodálkoztak is a testvérek, hogy hogyan kerül ide most ez az ének, de ha jól megnézzük a szövegét, tulajdonképpen egy zseniális parafrázis Jákób álmára. Sarah Adams legismertebb hívő éneke, a Nearer, my God, to Thee (Szó szerint: Közelebb hozzád, Istenem) művészi fordítása.

Honnan is jön ez a Jákób? A neve csalót jelent, és valóban csalóvá is vált. A történet előzménye, hogy Jákób alattomos módon becsapja édesapját és bátyját, hogy kicsalja az elsőszülött fiúnak járó apai áldást – másodszülöttként. Igaz ugyan, hogy anyja biztatására cselekszik, de mégis övé az erkölcsi felelősség. Ábrahám unokájaként az ábrahámi áldáshoz és ígérethez csak hazugság és ármány árán juthat. Nem csoda, hogy a becsapott testvér, Ézsau bosszút esküszik az öccse ellen, és csak apjuk halálára vár, hogy ezt beteljesítse. Ebben a helyzetben jön a mentőötlet az anya, Rebeka részéről: meneküljön el Jákób Háránba, az anyai rokonokhoz Ézsau bosszúszomja elől és onnan hozzon magának feleséget. Ez a családalapítás azonban egy rendkívüli mélységből indul: Jákóbnak a családjától, törzsétől és annak Istenétől elszakadva, eltávolodva, teljesen egyedül, üres zsebekkel kell 1200 kilométert gyalogolnia. A helyzete teljesen reménytelen és kétségbeesett.

Teljesen egyedül, kiszolgáltatottan, védelem nélkül – így éri őt az éjszaka. És álmot lát. Egy rendkívül meglepő álmot. A kánaáni területeken az emberek vallásosak voltak, minden településnek megvolt a maga kis helyi istensége – ezeket nevezi a Biblia Baal-oknak – a többes szám indokolt, mert a kánaániak valóban úgy érzékelték, ez volt az istenfelfogásuk: az egyik területről kiérve kikerülök az adott istenség felségterülete alól is. Ábrahám és családja már egy másik istenkoncepciót képviselt: az istenszobor és szentély nélküli Isten együtt vándorol a nomádokkal. Viszont az a gondolat, ami nekünk talán már olyan természetes és magától értetődő, mi szerint Isten mindenütt jelen van – ezt a gondolatot Jákób nem ismerte. Meg sem fordult a fejében, amikor a puszta közepén egy kőre hajtotta a fejét, hogy itt a semmi közepén jelen lehet az Isten. Azt hitte, hogy amikor eljött a családjától, akkor Isten ott maradt Izsákkal, Rebekával és Ézsauval. Amikor Isten ígéretet tesz neki, hogy el fogja kísérni az útján, és vissza is hozza erre a földre, akkor egy olyan dolgot ígér, ami akkor ott Jákóbnak egy vadiúj és alig hihető gondolat volt.

A bételi álom egy paradigmaváltás Jákób Istenről alkotott képében. Eddig nem ismerte személyesen. Eddig a nagyapja és az apja istene volt az Úr. Részt vett az áldozatbemutatásban, elmondta a kötelező imákat. De nem hallotta a hangját. Most, amikor a legmélyebben van, amikor senkije sincs, az Úr elköteleződik mellette ezzel az ígérettel. Pedig Jákób nem egy jó ember, éppen most menekül a testvére jogos haragja elől. Az álomban azt látja, hogy az eget és a földet létra vagy lépcső köti össze. Ezen nem az ember mászik fel, hanem a mennyei küldöttek, az angyalok járnak rajta. Odafönt pedig az ÚR állt. A héber kifejezést úgy is lehet fordítani: mellette állt. Istenre nemcsak az igaz, hogy elképzelhetetlenül magasabban van, mint mi, hanem az is, hogy nem tudunk olyan mélyre zuhanni, hogy Ő ne lenne egyúttal ott is jelen.

Kisebbik fiammal, Benedekkel beszélgettünk arról, hogy hol van Isten? Mondtam neki ezt a leegyszerűsített magyarázatot, hogy Isten az égben van. Mire ő: Ő egy angyal? Mondtam neki, hogy még az angyaloknál is nagyobb. De Isten nemcsak odafönt van, hanem itt is mivelünk. Ezt legjobban Jézusban láthatjuk meg, akiben az Isten emberré lett.

Van ez a mondás: Légy közel a barátaidhoz, és még közelebb az ellenségeidhez. Hát ezt Isten szó szerint vette, mert makacsul hitte, hogy az ember ellenségből a barátja lehet. Jézus pontosan ezt tette: az Istennel ellenségeskedő embereket kereste, hívta, békítette. Jézusban 100%-ban megvalósult az, hogy „velünk az Isten”.

Amikor tehát azt énekeljük, hogy „közelebb hozzád, Istenem”, amikor arra vágyunk, hogy megtapasztaljuk Isten jelenlétét, akkor olyan dolog után vágyakozunk, ami már a miénk. Istennek nem számít, honnan jöttél, nem számít, mit tettél. Nem számít, mennyi mindent bánsz vagy mennyi minden miatt szégyenkezel. Ő lejött azon a bizonyos – eget és földet összekötő – lépcsőn és melléd állt egyszer és mindenkorra. És ő mindenütt jelen van. Kicsi tanyákon és nagyvárosok magányos garzonlakásaiban, a favellákban és a dobozvárosokban. Kórházakban, idősotthonokban, a haldoklók ágyai mellett és a szülőszobákban is.  Nemcsak gyönyörűen felújított gótikus katedrálisokban lakik, hanem Szentlelke az emberi testet választotta templomául. Gondoltál már erre, testvérem, hogy ha valami történne itt a települési templomokkal, az Isten jelenléte nem tűnne el, mert Ő benned és bennem lakik? Általunk van jelen a betegek, a szenvedők mellett, rajtunk keresztül keresi azokat, akik egyedül, elveszve gyalogolnak a pusztaságban.

Itt és most is jelen van az Isten, és bárhol, ahol vagyunk. Ennek megtapasztalásáért, tudatosulásáért imádkozzunk!

Istenünk! Te valóban mindenütt jelen vagy, pedig mi nem is tudtuk. Nem is gondoltuk. Azt hittük, kizárhatunk téged a lágerbarakkokból, az iskolákból, néha még a templomokból és a gyülekezeti házakból is ki akarunk zárni téged, hogy ott a magunk terveit valósítsuk meg. De te nem adod fel. Nem távozol el tőlünk, és nem hagyod, hogy belesüppedjünk az élethazugságainkba. Ott vagy, amikor krumplit hámozunk, amikor egymást öleljük vagy éppen kínozzuk. Velünk vagy akkor is, amikor az emberek elhagytak minket. Vagy mi hagytuk el őket. Köszönjük, hogy Jézusban eljöttél értünk, hogy csalókból, imposztorokból embereket faragj, akik veled küzdenek. Köszönjük, hogy küzdesz értünk és nem adod fel. Add, hogy mi is egymás emberei lehessünk, hogy általunk minél többen megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust! Ámen