Közelebb Istenhez

Textus: 1Móz 28, 10-22

Nagyon személyes ez a történet számomra. A blogom címe, a veledleszek.blogspot.com egy utalás Jákob történetére, azon belül is az álomra, és különösen Istennek az álomban adott ígéretére. Az elhangzó főénekünk nem különben sok személyes emléket idéz. Azok közé tartozom, akik fiatalon elvesztették a szüleiket, és 41 éves koromra én már elég sok temetésen énekeltem ezt a jellemzően búcsúztatásokon énekelt éneket, az 521-es, Hadd menjek, Istenem címűt. Talán csodálkoztak is a testvérek, hogy hogyan kerül ide most ez az ének, de ha jól megnézzük a szövegét, tulajdonképpen egy zseniális parafrázis Jákób álmára. Sarah Adams legismertebb hívő éneke, a Nearer, my God, to Thee (Szó szerint: Közelebb hozzád, Istenem) művészi fordítása.

Honnan is jön ez a Jákób? A neve csalót jelent, és valóban csalóvá is vált. A történet előzménye, hogy Jákób alattomos módon becsapja édesapját és bátyját, hogy kicsalja az elsőszülött fiúnak járó apai áldást – másodszülöttként. Igaz ugyan, hogy anyja biztatására cselekszik, de mégis övé az erkölcsi felelősség. Ábrahám unokájaként az ábrahámi áldáshoz és ígérethez csak hazugság és ármány árán juthat. Nem csoda, hogy a becsapott testvér, Ézsau bosszút esküszik az öccse ellen, és csak apjuk halálára vár, hogy ezt beteljesítse. Ebben a helyzetben jön a mentőötlet az anya, Rebeka részéről: meneküljön el Jákób Háránba, az anyai rokonokhoz Ézsau bosszúszomja elől és onnan hozzon magának feleséget. Ez a családalapítás azonban egy rendkívüli mélységből indul: Jákóbnak a családjától, törzsétől és annak Istenétől elszakadva, eltávolodva, teljesen egyedül, üres zsebekkel kell 1200 kilométert gyalogolnia. A helyzete teljesen reménytelen és kétségbeesett.

Teljesen egyedül, kiszolgáltatottan, védelem nélkül – így éri őt az éjszaka. És álmot lát. Egy rendkívül meglepő álmot. A kánaáni területeken az emberek vallásosak voltak, minden településnek megvolt a maga kis helyi istensége – ezeket nevezi a Biblia Baal-oknak – a többes szám indokolt, mert a kánaániak valóban úgy érzékelték, ez volt az istenfelfogásuk: az egyik területről kiérve kikerülök az adott istenség felségterülete alól is. Ábrahám és családja már egy másik istenkoncepciót képviselt: az istenszobor és szentély nélküli Isten együtt vándorol a nomádokkal. Viszont az a gondolat, ami nekünk talán már olyan természetes és magától értetődő, mi szerint Isten mindenütt jelen van – ezt a gondolatot Jákób nem ismerte. Meg sem fordult a fejében, amikor a puszta közepén egy kőre hajtotta a fejét, hogy itt a semmi közepén jelen lehet az Isten. Azt hitte, hogy amikor eljött a családjától, akkor Isten ott maradt Izsákkal, Rebekával és Ézsauval. Amikor Isten ígéretet tesz neki, hogy el fogja kísérni az útján, és vissza is hozza erre a földre, akkor egy olyan dolgot ígér, ami akkor ott Jákóbnak egy vadiúj és alig hihető gondolat volt.

A bételi álom egy paradigmaváltás Jákób Istenről alkotott képében. Eddig nem ismerte személyesen. Eddig a nagyapja és az apja istene volt az Úr. Részt vett az áldozatbemutatásban, elmondta a kötelező imákat. De nem hallotta a hangját. Most, amikor a legmélyebben van, amikor senkije sincs, az Úr elköteleződik mellette ezzel az ígérettel. Pedig Jákób nem egy jó ember, éppen most menekül a testvére jogos haragja elől. Az álomban azt látja, hogy az eget és a földet létra vagy lépcső köti össze. Ezen nem az ember mászik fel, hanem a mennyei küldöttek, az angyalok járnak rajta. Odafönt pedig az ÚR állt. A héber kifejezést úgy is lehet fordítani: mellette állt. Istenre nemcsak az igaz, hogy elképzelhetetlenül magasabban van, mint mi, hanem az is, hogy nem tudunk olyan mélyre zuhanni, hogy Ő ne lenne egyúttal ott is jelen.

Kisebbik fiammal, Benedekkel beszélgettünk arról, hogy hol van Isten? Mondtam neki ezt a leegyszerűsített magyarázatot, hogy Isten az égben van. Mire ő: Ő egy angyal? Mondtam neki, hogy még az angyaloknál is nagyobb. De Isten nemcsak odafönt van, hanem itt is mivelünk. Ezt legjobban Jézusban láthatjuk meg, akiben az Isten emberré lett.

Van ez a mondás: Légy közel a barátaidhoz, és még közelebb az ellenségeidhez. Hát ezt Isten szó szerint vette, mert makacsul hitte, hogy az ember ellenségből a barátja lehet. Jézus pontosan ezt tette: az Istennel ellenségeskedő embereket kereste, hívta, békítette. Jézusban 100%-ban megvalósult az, hogy „velünk az Isten”.

Amikor tehát azt énekeljük, hogy „közelebb hozzád, Istenem”, amikor arra vágyunk, hogy megtapasztaljuk Isten jelenlétét, akkor olyan dolog után vágyakozunk, ami már a miénk. Istennek nem számít, honnan jöttél, nem számít, mit tettél. Nem számít, mennyi mindent bánsz vagy mennyi minden miatt szégyenkezel. Ő lejött azon a bizonyos – eget és földet összekötő – lépcsőn és melléd állt egyszer és mindenkorra. És ő mindenütt jelen van. Kicsi tanyákon és nagyvárosok magányos garzonlakásaiban, a favellákban és a dobozvárosokban. Kórházakban, idősotthonokban, a haldoklók ágyai mellett és a szülőszobákban is.  Nemcsak gyönyörűen felújított gótikus katedrálisokban lakik, hanem Szentlelke az emberi testet választotta templomául. Gondoltál már erre, testvérem, hogy ha valami történne itt a települési templomokkal, az Isten jelenléte nem tűnne el, mert Ő benned és bennem lakik? Általunk van jelen a betegek, a szenvedők mellett, rajtunk keresztül keresi azokat, akik egyedül, elveszve gyalogolnak a pusztaságban.

Itt és most is jelen van az Isten, és bárhol, ahol vagyunk. Ennek megtapasztalásáért, tudatosulásáért imádkozzunk!

Istenünk! Te valóban mindenütt jelen vagy, pedig mi nem is tudtuk. Nem is gondoltuk. Azt hittük, kizárhatunk téged a lágerbarakkokból, az iskolákból, néha még a templomokból és a gyülekezeti házakból is ki akarunk zárni téged, hogy ott a magunk terveit valósítsuk meg. De te nem adod fel. Nem távozol el tőlünk, és nem hagyod, hogy belesüppedjünk az élethazugságainkba. Ott vagy, amikor krumplit hámozunk, amikor egymást öleljük vagy éppen kínozzuk. Velünk vagy akkor is, amikor az emberek elhagytak minket. Vagy mi hagytuk el őket. Köszönjük, hogy Jézusban eljöttél értünk, hogy csalókból, imposztorokból embereket faragj, akik veled küzdenek. Köszönjük, hogy küzdesz értünk és nem adod fel. Add, hogy mi is egymás emberei lehessünk, hogy általunk minél többen megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust! Ámen

 

(Ne) ítélj, hogy (ne) ítéltess!

  

Textus: 2 Sám 12,1-15a

Mi a különbség Isten ítéletének hirdetése és az ítélkezés között?

Nagyon fontos különbséget  tennünk, mert míg a második dolog, az ítélkezés határozottan tilos a keresztény embernek, addig az első, Isten ítéletének hirdetése akár még kötelesség is lehet – persze nem mindig, nem mindenhol és nem mindenki számára.

Az ítélkezés egy emberi gyarlóság, egyfajta ösztönös védekezés, amellyel önmagamat igazolom, önmagamat a másik ember fölé helyezem: ő bűnös, én nem. Ő vétkezett, én ártatlan vagyok. Ő romlott, én tiszta vagyok. Az ítélkezésben azt nézem, hogy mi az, ami az én szememben, emberileg nem helyes, nekem mi az, ami nem tetszik, és ezt a viselkedést ítélem el a másikban. Az ítélkezés nagyon gyakran nem nyílt kommunikációban történik, hanem először magamban ítélem el a másikat, majd ehhez az ítélkezéshez keresek társakat is, akik megerősítik az ítélkezésemet, és együtt fröcsögünk a másik ember ellen – akár az illető háta mögött. Az ítélkezés tehát egy mindenestől emberi dolog. Soha nem társul a megbocsátás és a kegyelem hirdetésével.  Fontos, hogy Jézus ezt kifejezetten megtiltja a tanítványai számára: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1)

Van olyan ritka eset, amikor valaki az emberi jogszolgáltatásban dolgozik, pl. bíró, és akkor neki hivatásbeli kötelessége bizonyos nagyon szigorúan meghatározott körülmények között ítéletet mondani, de ha keresztény , akkor a magánéletben, az emberi kapcsolataiban az ő számára is tilos az ítélkezés. Egyébként érdekes, hogy a bíróságokon a nyári szabadságolások idejét úgy hívják, hogy „ítélkezési szünet”. Vajon mi, keresztények, tartottunk-e legalább egy rövid kis ítélkezési szünetet a nyáron, vagy szünet nélkül ítélkeztünk a szívünkben?

Amikor viszont Isten ítéletét kell kihirdetni, az nagyon speciális eset. Jézus előtt ez a prófétai szolgálat egy klasszikus feladata volt. És nagyon fontos azt látni a prófétáknál, hogy ők nem a szegény népet ítélték el, nem azokon köszörülték a nyelvüket, akik a legkiszolgáltatottabbak voltak, és akiknek a legkevesebb sanszuk volt betartani a törvényt, hanem a nép vezetőit. A királyokat, a papokat, a hamis prófétákat, a nép elöljáróit. Akik a ranglétra tetején álltak, a próféták általában őket veszik célba Isten ítélő szavával. Ebben a történetben például Nátán próféta a királyhoz megy be, aki akár ki is végeztethetné – ez az ókorban nem volt ritka, hogy ha egy próféta valami olyat mondott, ami a királynak nem volt ínyére, akkor egyszerűen likvidálta. Nátán mégis bemegy hozzá, hogy hirdesse neki Isten ítéletét.

Christene Jackman feldolgozása az 51. zsoltárra

Nem a szegény pásztorfiúhoz szól, hanem ahhoz az emberhez, aki egész Izrael királya, akinek őrködnie kellene a törvény betartása felett, akinek példát kellene mutatnia, hogy hogyan is kell „Isten szíve szerinti férfiként” élni. Bizony, Dávid, aki a legjobb Izrael királyai közül, ő is elbukik. Nem is jelentéktelen a bűne, házasságtörés, amit még gyilkossággal is tetéz, miközben próbálja a törvényesség látszatát fenntartani. De Isten mindent lát. Ő látja nemcsak azt, amit Dávid tett, de azt is, hogy milyen szívvel tette, és azt is, hogy ez a bűn milyen tragikus eseménysorozatot indít be, amely tönkreteszi az egész királyi családot.

Ezt hirdeti Nátán által, aki nagyon érdekes módon egy példatörténet segítségével vezeti rá Dávidot, hogy milyen súlyos a vétke. Így, hogy nem közvetlenül róla van szó, hanem valaki másról, Dávidban is könnyen beindul az ítélkezési ösztön: „halál fia az az ember”. Milyen könnyű így kimondani, nem igaz? És azt hallani, hogy „Te vagy az az ember?” Milyen lehetett? Kijózanító? Megszégyenítő? Megrendítő? Az biztos, hogy Dávidban bűnbánat ébred, és nem akarja önmagát igazolni többé, hanem elfogadja Isten ítéletét. Egyes zsidó liturgiákban ezt a bibliai szöveget megszakítják, és betoldják az 51.zsoltárt, ami a hagyomány szerint Dávidnak éppen erre a bűnbánati helyzetre írt zsoltára. Ha elolvassuk, megláthatjuk, hogy milyen mély és őszinte lehet az önmagunk, saját tetteink súlya miatti megrendülés.

Van még egy nagyon súlyos kérdés, ami nem hagyja nyugodni azokat, akik ezzel a történettel foglalkoznak. Miért engedi Isten, hangzik a kérdés, hogy egy ártatlan gyermek szenvedjen az apa bűne miatt? Hiszen azt olvassuk, hogy Dávid fiának meg kell halnia.

Ezzel kapcsolatban szeretnék egy félreértést elolszlatni. Nem Isten gondolta ki, és nem ő szervezte meg, hogy az ártatlanok szenvedjenek a bűn miatt. Egyszerűen ilyen a bűn természete. Ezt nem minden vallás és világnézet gondolja így, pl. a hindu gondolkodásban mindenki csak a maga bűneiért szenvedhet, így ha ártatlannak látszó valakit látunk szenvedni, nem szükséges vele együtt éreznünk, mert ő csak a korábbi életében elkövetett bűnei miatt szenved. A keresztény, biblikus gondolkodás tudja, hogy bár senki sem teljesen ártatlan, mégis sokszor azok szenvednek a leginkább egy-egy bűn következtében, akik a legkevésbé tehetnek arról, hogy az úgy alakult. Ezt hívjuk a pszichológiában transzgenerációs hatásnak, amikor nemzedékekkel később is hat valamilyen negatív esemény. A bűn következményei sajnos akkor is hatnak, ha egy bűnt megbántunk, ha legszívesebben már visszacsinálnánk.

Visszaforgatni az idő kerekét nem lehet, de lehet Isten kegyelméből újat kezdeni. Ezt teszi Dávid is. Ha tovább olvassuk Sámuel második könyvét, akkor látni fogjuk, hogy Dávid családja katasztrofális módon összeomlik, négy fiút veszít el végül ebben a tragikus eseménysorban, mégis az egyik fia, Salamon lesz halála után a király, és az ő leszármazottja lesz majd az a Jézus Krisztus, akiben – mint ártatlan bárányban – Isten önmagára veszi az egész emberiség bűnét. Mert ki lenne ártatlanabb, mint Isten Fia, aki mindig Atyja akaratát keresi? Mégis hagyta, hogy a bűnösök közé számítsák, két gonosztevő között végezték ki. Bizony, Dávid és Betsabé végül Jézus családfájában kötnek ki – nem azért, mert annyira igazak voltak, hanem mert Isten megkönyörült rajtuk, és szerepet szánt nekik a tervében.

Mi a helyzet velünk? Mondunk-e ítéletet ezen a nyári vasárnapon – önmagunkra, másokra? Hirdetjük-e Isten ítéletét ÉS kegyelmét önmagunk számára és mások számára is? Megbocsátunk-e önmagunknak és másoknak, ahogyan Isten már megbocsátott nekünk Krisztusban? Akarunk-e Jézussal, Dávid fiával újat kezdeni, akarjuk-e hogy könyörüljön rajtunk is? Vállaljuk-e a felelősséget a bűneinkért? Vagy ki akarunk bújni a következmények alól? Magamnak is mondom ezeket, mert bennem is működik ösztönösen mindez. Isten nem azt akarja, hogy egy életen át marcangoljuk magunkat egy elkövetett hibáért, de szeretné, ha józanul látnánk önmagunkat, nem úgy mint a farizeus, hanem inkább úgy mint a vámszedő. Ítéljük meg tehát önmagunkat Isten igéjének erejével, és akkor nem kell félnünk a végső ítélettől. Isten ítélete nem önmagában áll, hanem a kegyelemhez vezet el bennünket. Mert akinek joga lenne végleg elítélni, az ugyanaz, aki meghalt értünk. Ő jogosan kérhetné a halálos ítéletet, de mégis kegyelemért folyamodik számunkra. Őbenne, Jézusban bízzunk, engedjük, hogy ő vizsgáljon meg minket Lelke által, és engedjük, hogy megtisztítson minket irgalma és szeretete. Ámen

Báránybőr vagy gyümölcs?

 Igehirdetés Gyomán és Mezőtúron 2025.08.10-én 

Lekció: Róm 8,12-17

Textus: Mt 7,15-21

Kedves testvérek!

Jézus óvatosságra int bennünket ebben az igében. Talán nem is olyan kellemes hallgatni, mert arra figyelmeztet, hogy a Krisztus-követés útja nem mindig teljesen sima. Óvatosságra és alapos emberismeretre van szüksége annak, aki Jézust akarja követni. Mert lesznek olyanok, akik csak kívülről öltik magukra a kereszténység látszatát, belsőleg azonban nem változnak meg, eszük ágában sincs megváltozni, sőt, az erőszakos természet bújik elő belőlük. Ezt ábrázolja Jézus a báránybőrbe bújt farkas képével. Kívülről a szelídség, kedvesség, udvariasság, sőt akár látszatszerénység és alázatoskodás álcája látszik, azonban ahogy telik múlik az idő, ezekből az emberekből előbb vagy utóbb előbújik a valódi természetük. Ahogyan a farkas sem tudja levetkőzni ragadozó voltát, ugyanúgy egy ember sem változik meg pusztán attól, hogy felvesz bizonyos vallási szokásokat, őriz bizonyos hagyományokat. Még az is lehet, hogy valaki akár kifejezetten hangosan hirdeti, hogy ő aztán mindig is, meg így meg úgy hitvalló, sőt, lehet, hogy magát tekinti igaznak, míg másokat kirekeszt. Előbb vagy utóbb azonban kibújik a szög a zsákből. Előbb vagy utóbb kibújik a farkas a báránybőrből.

Mert az embereket ideig óráig meg lehet téveszteni, de az Istent nem lehet becsapni. Hazudozhat az ember akár egy életen át másoknak még önmagának is. De Istennek nem lehet hazudni. Ő átlát rajtunk. Néha ez kicsit ijesztő is. A szívünkbe, a vesénkbe lát.

Férjem, Varga Máté szilvafa ültetés közben

A következő képe Jézusnak talán egy kicsit még közelebb visz minket ehhez a problémához. A gyümölcstermő fának a képe. Jézus azt mondja, hogy minden fa a természetének megfelelő gyümölcsöt hozza. Ha ezt a képet a Krisztus-követésre alkalmazzuk, akkor két dolgot biztosan állíthatunk:

1.      Ha valaki valóban hisz Krisztusban, annak az élete előbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb mértékben, de jó gyümölcsöt terem. Mit jelent ez? Az Újszövetség számos alkalommal a gyümölcs képével ábrázolja a jó cselekedeteket. A mai egyik útmutatói heti igénk is ez: „A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.” (Ef 5,8-9) Vagyis, aki hisz, az jót cselekszik, vagy talán még pontosabb azt mondani, hogy jól cselekszik. Vagyis: Isten akaratának megfelelő módon cselekszik. Nem a maga feje után megy. Nem az emberek elvárásai rángatják. Nem pusztán szokásokhoz, vélt vagy valós emberi igényekhez igazodik. Isten akaratát követi. Hogy mi az Isten akarata az persze nem mindig ilyen egyszerű, erre még mindjárt visszatérünk.

2.      A másik dolog, amit elmondhatunk, hogy ha egyszer egy fa jó fa lett az Isten kegyelméből, akkor nem önmagától termi a gyümölcsöt. Furcsa lenne, ha egy szilvafa azzal hivalkodna: „Nézzétek, szilvát teremtem.” Hiszen szilvafa. Bele van kódolva a termés. Nem kell pedáloznia érte, nem kell erőlködnie rajta. Ugyanígy a hívő ember cselekedetei sem a maga erejéből, hanem Istentől származnak. Ő adja nekünk a hitünket és annak gyümölcseiként a jó cselekedeteket is, tehát nekünk nincs mivel büszkélkednünk, sem Isten, sem önmagunk, sem mások előtt. Ha jót teszünk, az nem érdem, nem extra, hanem abból az új természetből fakad, amelyet Isten Lelke által kapunk.

A jó fával szembeállítja Jézus a tövist és tüskét „termő” növényeket. Ezek a növények a Bibliában gyakran az Isten akaratával ellenkező életmódnak a jelképei. A sivatagi népek ezeket a szúrós növényeket, amelyek termése nem volt hasznos vagy ehető, egyetlen dologra használták: tüzelésre. Ez a kárhozatnak, a semmit érő életnek a metaforája. Milyen érdekes, hogy Jézus szenvedéstörténetében is valamilyen szúrós, tövises növényből készült el az a töviskorona, amelynek segítségével a katonák kigyúnyolták Jézust. Mintha a tövisek a mi bűneinket, Isten akaratával ellenkező tetteinket, szavainkat és gondolatainkat jelképeznék, ahogyan erre a passiói hagyomány gyakran utal is.

No, de még mielőtt nagyon elkeserednénk, és elkezdenénk magunkat vizsgálgatni, hogy vajon jó gyümölcsöt termünk-e, gondoljunk vissza arra, amit Luther mond a jó cselekedetekről. A gyümölcs képe ugyanis azt is jelenti, hogy a jó nem előzménye, hanem következménye a hitnek. „Hitből jön a cselekedet” – énekeltük a főénekünkben. Vagyis nem az a lényeg, hogy amit teszünk, ahogy viselkedünk, az az emberek szemében milyennek tűnik. Gyakran szoktunk ettől félni: „Vajon mit fog ehhez szólni az anyám/anyósom, a főnököm, a szomszédom…?” Az igazi kérdés az, hogy vajon mit szól Jézus? Ezt fogjuk megtudni azon a bizonyos napon. Végül senki sem szólhat hozzá az életünkhöz, csak Ő. A hívő azért nem fél, mert pontosan tudja, hogy ugyanaz fogja megítélni, aki megmentette. Aki a vérét adta értem, az miért ítélne el? A hívő ember életében is van botlás, van hibázás, tévedés, még tévelygés is. A hívő embernek is lehetnek hosszabb-rövidebb szakaszok az életében, amikor terméketlennek tűnik. De óriási különbség, hogy hogyan áll hozzá és mit kezd a tövisekkel és a gyümölcsökkel. A tövist felajánlhatjuk Jézusnak. Abból áll az Ő királyi koronája. Nem aranyból, nem ezüstből. Nincs kirakva drágakövekkel. Bizony, a mi vétkeink, szégyenletes tetteink, gyűlölködő mondataink díszítik, de Ő ezt vette magára. A díszes palástot, az aranykoronát pedig mi kaptuk meg. A bűnös természetet igazra cseréltük. Most már teremhetjük az igaz élet gyümölcseit, az igaz tetteket, egyenes, tiszta, józan szavakat, bölcs és megfontolt gondolatokat, amelyek az Isten Igéjéből és imádságból táplálkoznak.

Mert ahhoz, hogy ne csak a szánkkal valljuk, hogy Jézus Úr, hanem engedelmeskedjünk is neki, az kell, hogy ráhangolódjunk az Atya akaratára. Ehhez pedig imádságos lelkületre van szükségünk. Nem könnyű imádkozni. A bencések azt mondják: „Imádkozzál és dolgozzál!” Luther pedig így vall: „Ma sok a dolgom, ezért többet kell imádkoznom.” Az imádság ugyanis nemcsak annyi, hogy átadunk Istennek egy kívánságlistát, hogy mi mindent szeretnénk, az ima azt is jelenti, hogy Istent ismerjük meg egyre mélyebben, és engedjük, hogy Ő is megismerjen minket- Engedjük, hogy átjárjon minket az Ő természete az imádás által. Ehhez idő kell, ehhez összeszedettség kell. Annyi minden próbál ma elvonni minket ettől. Jézustól viszont tanulhatjuk ezt is. Neki mindig sok dolga volt, Őt mindig sokan keresték. Ő viszont számtalanszor visszavonult, hogy imádságban együtt legyen az Atyával. Kérjük mi is ezt a lelkületet, hogy az Atya akaratát egyre jobban megismerhessük és felismerhessük, és át tudjuk engedni magunkat annak az igaz természetnek, amely megtermi a jó gyümölcsöket. Olyan gyümölcsöket, amelyek sokakat táplálnak, felüdítenek. Ámen

Isten tágas világából érkezzen hozzád ma is áldás!
Jöjjön közel hozzád a szeretet egy erőt adó mondatban, egy biztató mosolyban,
egy simogatásban, a szabadság örömében.
Maradj nyitott a csodákra minden találkozásban,
és Isten tárja ki szívedet együttérzésre és irgalomra!
A Magasságos legyen mindig melletted, formáljon téged jóságával!
Adjon neked bátorságot, fantáziát, bizalmat és reményt,
hogy ma is hálával végezd minden dolgodat!
Ámen. (Varga Gyöngyi)

Ajánlom olvasásra Fráter Erzsébet A Biblia növényei c. könyvét, melyből sok gondolatot merítettem. 

A sok, a kevés és az elég

 Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2025. 08.03-án

Kegyelem és békesség nektek, testvéreim, Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól. Ámen

Textus: Mk 8,1-9 Lekció: Róm 6,19-23

Kedves testvérek!

Három szót szeretnék körbejárni a mai igehirdetésben: a sok, a kevés és az elég.

Mi a sok? Miből van sok? Sok a gondunk, sok a problémánk. Sok a dolgunk, néha ki sem látszunk belőle. Sok a kérdésünk és a kétségeink. Sok mindentől félünk. Sok bennünk a harag. Annyi minden lehet sok. Szoktuk használni ezt a szófordulatot is: besokaltam.

Ebben a történetben emberből volt sok. Olyan emberből, akik az Isten szavát akarták hallgatni, és ezért Jézushoz sereglettek. Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus körül gyakran tolong sokaság. Gyülekezeti lelkészként bennem is lehet ilyen vágy, tkp. van is, hogy bárcsak sokan lennének, akik az Isten beszédét akarják hallgatni, és arra építeni az életüket. De ahol sok ember van – ebből a történetből is látjuk – ott a szükségletek is megszaporodnak. Egyre több éhes szájat kell megtölteni. Az embereknek vannak fizikai szükségeleik is. Megéheznek, elfáradnak. Három napi tanítás után már teljesen kifogyott a magukkal hozott élelmiszer. Jézus pedig törődik, nemcsak a lelki de a testi, a fizikai szükségletekkel is. Jézus nem nézi le a testet. Hiszen Isten formájában volt, de testté lett, emberré lett. Van egy kis énekünk is: „Te hívsz meg minket a lakomára, az együttlétért Tied a hála, mert úgy szerettél, emberré lettél, kenyeret adtál, velünk is ettél.” Jézus szeretné betölteni a fizikai szükségleteinket is, számára ez éppoly fontos, mint a spirituális szükségletek.

Jézusnak nem probléma, hogy a sokaságról kell gondoskodni, ő erre az eshetőségre is fel van készülve. Nem esik kétségbe, hogy mit kezdjünk a nyolcmilliárd emberrel a Földön, ő biztos benne, hogy mindenkinek jut majd kenyér. Egyszerűen csak hálát ad azért, ami van, ami adatott, megtöri, a tanítványoknak adja, ők pedig szétosztják. 4000 férfi, valamint a hozzájuk tartozó nők és gyermekek laktak jól ezen az alkalmon. Ez akár tízezernél is több személy lehetett. Milyen jó volna, ha ebben a városban is lenne négyezer ember, aki hallgatni akarja az igét, és milyen jó volna, ha jóllakathatnánk őket. A bibliatudósok egy része szerint a négyezer  megvendégelésének történetében Jézus pogány területen jár, és az a jelentősége annak, hogy a kenyérszaporítás csodája megismétlődik, hogy innen látjuk: a nem zsidó népek számára is elérhetővé tette Isten az evangéliumot. Az az imádságom, hogy itt, Mezőtúron/Gyomán is legyen sok Isten igéjére éhes ember, akit jóllakathatunk.

A második szavunk: a kevés. Miből van kevés? Kevés a pénz. Kevés időnk van. Kevés energiánk van. Kevés a hitünk. Kevés bennünk a szeretet, a jóindulat, a türelem. Lehet, hogy kevés van már hátra az életünkből. Kevés a jó szó, amit kapunk és amit adunk.

Ebben a történetben miből volt kevés? Az ételből. Hét kenyér, és néhány kis hal. Kevés étel-sok éhes száj, nem túl jó párosítás. Jézusnak ez mégsem probléma. Kéri azt a keveset, amit a tanítványok össze tudnak adni. És megáldja a keveset. Jézusnak nem lenne akadály az sem, ha a semmiből kellene ételt teremtenie, hiszen Isten. Egyszer már megteremtette általa az Atya a világot. Nem lenne akadály a semmiből létrehozni valamit. Ő mégis úgy dönt, hogy elkéri tőlünk azt a keveset, amit mi tudunk adni. Miért? Mert szeretné növelni és megerősíteni a hitünket. Azt szeretné, ha nemcsak a kenyér szaporodna meg, hanem a hitünk is, azáltal, hogy átéljük: ha mi lemondunk a kevésről, ha mi átadjuk és az ő kezébe tesszük azt a keveset, ami számunkra is szűkösen volna elég, hát még a sokaságnak, akkor ő azt megáldja és képes megtenni, hogy elég legyen, hogy a sok éhes száj, a több ezer ember mind jóllakjon.

Ha te, kedves testvérem, átadod Jézusnak azt, ami a te szemedben talán nevetségesen kevésnek tűnik, ha szinte szégyenkezel miatta, hogy ilyen keveset tudsz adni, Jézus meg tudja tenni, hogy az elég legyen. Emlékszem arra, amikor húsz évesen átadtam az életemet Jézusnak. Hát, éppen nem ért valami sokat, nem egy sikeres, vonzó élet volt, számomra sem volt már értéke. Olyan kevésnek, szégyenletesen kevésnek tűntem önmagam szemében. Kevés voltam, mint mackósajtban a brummogás. Mégis, amikor Jézusnak átadtam önmagam, Ő meg tudta tenni kegyelme által, hogy elég legyek.

És ezzel meg is érkeztünk az eléghez. Mi az elég? Elég az, amivel megelégszünk. És ez fontos is, hogy ne ragadjon magával minket a mohóság, legyünk elégedettek azzal, amit Isten ad. Mert ha leszokunk a háláról és a megelégedésről, akkor a bűn felé sodródunk. Ha hálával fogadjuk azt, ami adatik, az mindig összeköt minket Istennel, aki az Ajándékozó, és akkor az Ajándékozót fogjuk szeretni, Őrajta fog csüngeni a szívünk, nem pedig az ajándékain. Nem véletlen, hogy a Példabeszédekben is azt olvassuk: „se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem”, mert a bölcs ember tudja, hogy mindkettő eltávolíthat Istentől. Az is, ha állandóan a pénz miatt aggodalmaskodunk, és az is, ha túl sok van az anyagi javakból.

Ebben a történetben elég volt a hét kenyér és a néhány darab kis hal, hogy jóllakjon a sokaság. Amikor egy embert megkeresztelünk, elég néhány csepp víz, hogy Isten gyermekévé legyen. Úrvacsora vételkor elég, ha egy kis darab ostyát és egy pici korty bort magunkhoz veszünk. Megkapjuk általa Isten kegyelmét, a kegyelem pedig mindenre elég. Elég arra, hogy elviseljük a megpróbáltatásokat, elég arra, hogy legyőzzük a félelmeinket és a kétségeinket. „Elég neked az én kegyelmem” – mondja az Úr Pál apostolnak.

Mi az elég? Mivel elégednénk meg? Vajon te, kedves testvérem, elégnek érzed magad? Istennek már elég jó vagy, mert ő már eleget tett érted Jézus Krisztus által. Az ő kegyelme téged is megelégíthet. Ezért biztatok mindenkit, aki esetleg úgy jött el ma, hogy nem tervezett úrvacsorát venni, hogy felejtsük el azt, hogy majd akkor, ha eleget tettem, ha elég erős lesz a bűnbánatom, ha majd elég erős lesz a hitem. Krisztusban maga Isten tett eleget értünk. Nem mi teszünk vele jót, Ő tesz jót mivelünk, méghozzá a kevés által, vagy az emberi mérték szerint kevésnek tűnő által. Egyszülött Fiát adta értünk, aki, amikor keresztre feszítették, nem tűnt túl értékesnek az élete, nem tűnt túl értékesnek a vére. Mégis, azt mondjuk rá, hogy drága, mert Istennek a legdrágább volt. Mert Isten ezen a drága áron vásárolt meg minket magának. Bizony, lehet, hogy más egy fabatkát se adna az én életemért, lehet, hogy még én magam se, Isten mégis a legdrágábbat adta. És ez az értünk átadott élet, ez az értünk kiomló vér mindenre elég. Minden bűnünkre, erőtlenségünkre, betegségünkre, minden félelmünkre és aggodalmunkra. Legyen mindenkor elég számunkra is. Imádkozzunk!

Drága Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy nálad egészen másképp működik a sok és a kevés. Köszönjük, hogy látod a mi szükségleteinket, és fontos neked, hogy megelégíts bennünket. Köszönjük, hogy kezedbe veszed és megáldod azt a keveset, amit mi tudunk adni, és meg tudod tenni, hogy az elég legyen. Add, hogy legyen mindig annyi hitünk, bizalmunk feléd, hogy oda tudjuk adni, ami kévésnek tűnik a szemünkben, és add meg, hogy emlékezzünk rá, hogy te már annyiszor gondoskodtál rólunk csodálatos módon! Add, hogy emlékezzünk rá, hogy te a legdrágábbat, testedet és véredet adtad értünk, kérünk, erősítsd hitünket, oszlasd félelmeinket! Ámen