(Ne) ítélj, hogy (ne) ítéltess!

  

Textus: 2 Sám 12,1-15a

Mi a különbség Isten ítéletének hirdetése és az ítélkezés között?

Nagyon fontos különbséget  tennünk, mert míg a második dolog, az ítélkezés határozottan tilos a keresztény embernek, addig az első, Isten ítéletének hirdetése akár még kötelesség is lehet – persze nem mindig, nem mindenhol és nem mindenki számára.

Az ítélkezés egy emberi gyarlóság, egyfajta ösztönös védekezés, amellyel önmagamat igazolom, önmagamat a másik ember fölé helyezem: ő bűnös, én nem. Ő vétkezett, én ártatlan vagyok. Ő romlott, én tiszta vagyok. Az ítélkezésben azt nézem, hogy mi az, ami az én szememben, emberileg nem helyes, nekem mi az, ami nem tetszik, és ezt a viselkedést ítélem el a másikban. Az ítélkezés nagyon gyakran nem nyílt kommunikációban történik, hanem először magamban ítélem el a másikat, majd ehhez az ítélkezéshez keresek társakat is, akik megerősítik az ítélkezésemet, és együtt fröcsögünk a másik ember ellen – akár az illető háta mögött. Az ítélkezés tehát egy mindenestől emberi dolog. Soha nem társul a megbocsátás és a kegyelem hirdetésével.  Fontos, hogy Jézus ezt kifejezetten megtiltja a tanítványai számára: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1)

Van olyan ritka eset, amikor valaki az emberi jogszolgáltatásban dolgozik, pl. bíró, és akkor neki hivatásbeli kötelessége bizonyos nagyon szigorúan meghatározott körülmények között ítéletet mondani, de ha keresztény , akkor a magánéletben, az emberi kapcsolataiban az ő számára is tilos az ítélkezés. Egyébként érdekes, hogy a bíróságokon a nyári szabadságolások idejét úgy hívják, hogy „ítélkezési szünet”. Vajon mi, keresztények, tartottunk-e legalább egy rövid kis ítélkezési szünetet a nyáron, vagy szünet nélkül ítélkeztünk a szívünkben?

Amikor viszont Isten ítéletét kell kihirdetni, az nagyon speciális eset. Jézus előtt ez a prófétai szolgálat egy klasszikus feladata volt. És nagyon fontos azt látni a prófétáknál, hogy ők nem a szegény népet ítélték el, nem azokon köszörülték a nyelvüket, akik a legkiszolgáltatottabbak voltak, és akiknek a legkevesebb sanszuk volt betartani a törvényt, hanem a nép vezetőit. A királyokat, a papokat, a hamis prófétákat, a nép elöljáróit. Akik a ranglétra tetején álltak, a próféták általában őket veszik célba Isten ítélő szavával. Ebben a történetben például Nátán próféta a királyhoz megy be, aki akár ki is végeztethetné – ez az ókorban nem volt ritka, hogy ha egy próféta valami olyat mondott, ami a királynak nem volt ínyére, akkor egyszerűen likvidálta. Nátán mégis bemegy hozzá, hogy hirdesse neki Isten ítéletét.

Christene Jackman feldolgozása az 51. zsoltárra

Nem a szegény pásztorfiúhoz szól, hanem ahhoz az emberhez, aki egész Izrael királya, akinek őrködnie kellene a törvény betartása felett, akinek példát kellene mutatnia, hogy hogyan is kell „Isten szíve szerinti férfiként” élni. Bizony, Dávid, aki a legjobb Izrael királyai közül, ő is elbukik. Nem is jelentéktelen a bűne, házasságtörés, amit még gyilkossággal is tetéz, miközben próbálja a törvényesség látszatát fenntartani. De Isten mindent lát. Ő látja nemcsak azt, amit Dávid tett, de azt is, hogy milyen szívvel tette, és azt is, hogy ez a bűn milyen tragikus eseménysorozatot indít be, amely tönkreteszi az egész királyi családot.

Ezt hirdeti Nátán által, aki nagyon érdekes módon egy példatörténet segítségével vezeti rá Dávidot, hogy milyen súlyos a vétke. Így, hogy nem közvetlenül róla van szó, hanem valaki másról, Dávidban is könnyen beindul az ítélkezési ösztön: „halál fia az az ember”. Milyen könnyű így kimondani, nem igaz? És azt hallani, hogy „Te vagy az az ember?” Milyen lehetett? Kijózanító? Megszégyenítő? Megrendítő? Az biztos, hogy Dávidban bűnbánat ébred, és nem akarja önmagát igazolni többé, hanem elfogadja Isten ítéletét. Egyes zsidó liturgiákban ezt a bibliai szöveget megszakítják, és betoldják az 51.zsoltárt, ami a hagyomány szerint Dávidnak éppen erre a bűnbánati helyzetre írt zsoltára. Ha elolvassuk, megláthatjuk, hogy milyen mély és őszinte lehet az önmagunk, saját tetteink súlya miatti megrendülés.

Van még egy nagyon súlyos kérdés, ami nem hagyja nyugodni azokat, akik ezzel a történettel foglalkoznak. Miért engedi Isten, hangzik a kérdés, hogy egy ártatlan gyermek szenvedjen az apa bűne miatt? Hiszen azt olvassuk, hogy Dávid fiának meg kell halnia.

Ezzel kapcsolatban szeretnék egy félreértést elolszlatni. Nem Isten gondolta ki, és nem ő szervezte meg, hogy az ártatlanok szenvedjenek a bűn miatt. Egyszerűen ilyen a bűn természete. Ezt nem minden vallás és világnézet gondolja így, pl. a hindu gondolkodásban mindenki csak a maga bűneiért szenvedhet, így ha ártatlannak látszó valakit látunk szenvedni, nem szükséges vele együtt éreznünk, mert ő csak a korábbi életében elkövetett bűnei miatt szenved. A keresztény, biblikus gondolkodás tudja, hogy bár senki sem teljesen ártatlan, mégis sokszor azok szenvednek a leginkább egy-egy bűn következtében, akik a legkevésbé tehetnek arról, hogy az úgy alakult. Ezt hívjuk a pszichológiában transzgenerációs hatásnak, amikor nemzedékekkel később is hat valamilyen negatív esemény. A bűn következményei sajnos akkor is hatnak, ha egy bűnt megbántunk, ha legszívesebben már visszacsinálnánk.

Visszaforgatni az idő kerekét nem lehet, de lehet Isten kegyelméből újat kezdeni. Ezt teszi Dávid is. Ha tovább olvassuk Sámuel második könyvét, akkor látni fogjuk, hogy Dávid családja katasztrofális módon összeomlik, négy fiút veszít el végül ebben a tragikus eseménysorban, mégis az egyik fia, Salamon lesz halála után a király, és az ő leszármazottja lesz majd az a Jézus Krisztus, akiben – mint ártatlan bárányban – Isten önmagára veszi az egész emberiség bűnét. Mert ki lenne ártatlanabb, mint Isten Fia, aki mindig Atyja akaratát keresi? Mégis hagyta, hogy a bűnösök közé számítsák, két gonosztevő között végezték ki. Bizony, Dávid és Betsabé végül Jézus családfájában kötnek ki – nem azért, mert annyira igazak voltak, hanem mert Isten megkönyörült rajtuk, és szerepet szánt nekik a tervében.

Mi a helyzet velünk? Mondunk-e ítéletet ezen a nyári vasárnapon – önmagunkra, másokra? Hirdetjük-e Isten ítéletét ÉS kegyelmét önmagunk számára és mások számára is? Megbocsátunk-e önmagunknak és másoknak, ahogyan Isten már megbocsátott nekünk Krisztusban? Akarunk-e Jézussal, Dávid fiával újat kezdeni, akarjuk-e hogy könyörüljön rajtunk is? Vállaljuk-e a felelősséget a bűneinkért? Vagy ki akarunk bújni a következmények alól? Magamnak is mondom ezeket, mert bennem is működik ösztönösen mindez. Isten nem azt akarja, hogy egy életen át marcangoljuk magunkat egy elkövetett hibáért, de szeretné, ha józanul látnánk önmagunkat, nem úgy mint a farizeus, hanem inkább úgy mint a vámszedő. Ítéljük meg tehát önmagunkat Isten igéjének erejével, és akkor nem kell félnünk a végső ítélettől. Isten ítélete nem önmagában áll, hanem a kegyelemhez vezet el bennünket. Mert akinek joga lenne végleg elítélni, az ugyanaz, aki meghalt értünk. Ő jogosan kérhetné a halálos ítéletet, de mégis kegyelemért folyamodik számunkra. Őbenne, Jézusban bízzunk, engedjük, hogy ő vizsgáljon meg minket Lelke által, és engedjük, hogy megtisztítson minket irgalma és szeretete. Ámen