2026. április 3., péntek

Azon az éjszakán…

 Igehirdetés nagycsütörtökön Jn 13,1-15 alapján

Majdnem két évtizeddel ezelőtt pécsi egyetemistaként a MEKDSz diákkörével egy olyan böjti alkalmat tartottunk, ahol az ún. „láthatatlan színház” technikát alkalmazva játszottuk el azt a jelenetet, amelynek során Jézus megmossa a tanítványai lábát. János evangéliumát ugyanis a Mekdsz kiadta egy olyan fiataloknak szóló, dizájnos változatban, ahol a borító, az illusztrációk és a kérdések az evangélium központi üzeneteire akarták irányítani a figyelmet. A kiadvány népszerűsítésére programokat is szerveztünk, ebbe a sorozatba illeszkedett a lábmosós láthatatlan színház is. Történetesen én alakítottam Jézust ebben a jelenetben. Megrázó volt látni a folyosón várakozó embereket, akik a részeseivé akartak válni a 3D passióélménynek. Kikészítettünk egy lavór vizet, benne fertőtlenítő hatású illóolajokkal, ahogyan valósíznűleg az ókorban is zajlott egy lábmosás. Persze akkor Jézus nem cipőből és zokniból, hanem saruból hámozta ki a tanítványok koszos, poros lábát. A résztvevők között volt egy mozgássérült lány, aki, bár kerekesszékben ült, és nem tudta mozgatni a lábát, érezni érzett vele. Az ő lábát is megmostam, ahogyan azét a fiúét is, akinek valami ekcémaszerű bőrbetegség csúfította a lábfejét. A lábmosás jelenet után úgy éreztem magam, mint aki teljesen kipurcant, halálosan fáradt voltam fizikailag és mentálisan is.

Jézus számára a lábmosás élete leghosszabb éjszakájának a bevezetője volt csupán. Ez egy olyan dráma, ahol a bevezetés is már a szíved mélyéig hatol. A lábmosás ugyanis nemcsak egy kötelező higiéniai elem. Ez a rabszolgák feladata volt. Nem véletlenül mondja Keresztelő János, amikor az eljövendő Messiással hasonlítja össze magát: „arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam”, vagyis még arra a rabszolgáknak való feladatra sem tartja méltónak magát, hogy megmossa az igazi Messiás lábát. És most itt áll előttünk Jézus Krisztus, Jeshua haMassiah. És mit csinál? Megoldja a tanítványai sarujának a szíját, hogy megmossa a lábukat. Leveti felsőruháját, hosszasan előkészül az eseményre.


Te melyik tanítvány lennél? 

Kivel azonosulunk ebben a jelenetben? Melyik tanítvány bőrébe bújnánk szívesen? Péter? Júdás? János? Az EHÉ-n az önismeret kurzus keretében minden ősszel választanak a hallgatók ebből a készletből. Melyik tanítvány lennél? Mit gondolsz Jézusról, ha csak annyi információd van róla, amennyi a tanítványoknak volt nagycsütörtök éjszakáján?

Azonosulsz-e Jézussal, amikor látod magad előtt ezt a jelenetet? Ez azért nagyon fontos, mert ő azt mondja, hogy példa akar lenni számunkra. Urunk és Mesterünk szolgál, méghozzá a legalantasabb szolgálat sem derogál neki. A római pápa hagyományosan minden nagycsütörtökön szimbolikusan megismétli a lábmosást, de Jézus itt valószínűleg nem egy szertartást akart alapítani. Ellentétben a keresztséggel és az úrvacsorával, amelyek szentségek, azaz olyan rítusok, amelyek a megváltás titkába avatnak be bennünket. A lábmosás nem egy rítus, amit ismételni kell Jézusra emlékezve, hanem nagyon egyszerűen, nekünk is ÍGY kell szeretnünk és szolgálnunk egymást. Lehet, hogy ez fizikailag nem a lábmosás formáját fogja ölteni. Persze adódhat olyan, hogy idős, beteg, mozgáskorlátozott embereknek higiéniai szolgálatokat is teszünk. De minden ide tartozik, ami egy lenézett szolgálat. Amit nem fizetnek meg, amit nem becsülnek meg, amiért nem jár presztízs.

Amikor a tanítványok vetélkednek, rivalizálnak, egymásra licitálnak, akkor Jézus a lábmosással válaszol. A szeretet ugyanis ilyen. Mélyre hajol. Ez csatlakozik ahhoz az igazsághoz, amit virágvasárnapon már említettem, hogy Jézus pontosan tudja, hogy ő kicsoda, hogy Istentől jött és Istenhez megy. És nem ennek ellenére, hanem mindezzel együtt teszi meg ezt a tanítványokkal. Az összes tanítványával, beleértve azt is, aki elárulja.

A teológusok között nincs teljes egyetértés abban, hogy vajon Júdás részesült-e abban a bizonyos első úrvacsorában, amikor Jézus körbeadta a kenyeret és a bort. A lábmosásnál azonban még 100%, hogy ott volt. Jézus nem zár ki senkit. Még Júdás lábát is megmossa. Egy németországi evangélikus templom oltárcsoportképén pedig egyenesen Júdás van a központi helyen, és Jézus adja neki azt a bizonyos falatot. Megrendítő lehet ennél az oltárnál térdelni. „Talán csak nem én vagyok?” Az emberi felelősség, hogy szembenézzünk a tetteinkkel és mulasztásainkkal, mindig ott van velünk, amikor Krisztus testéből és véréből részesülünk.

Jézus mégis arra hív minket, hogy vele azonosuljunk. De még mielőtt azonosulnánk vele, még mielőtt elindulna az Imitatio Christi, Krisztus követése, és elkezdenénk mi is szolgálni egymásnak, még egy nagyon fontos dolog elhangzik. A Péter és Jézus közti párbeszéd. Péter nem akarja engedni, hogy Jézus megmossa a lábát. Nem akarja hagyni, hogy Jézus ilyen alárendelt állapotban legyen. Ez is párhuzamos azzal a helyzettel, amikor Keresztelő János nem akarta engedni, hogy Jézus megkeresztelkedjen általa. Jézus azonban mindkét alkalommal határozott az álláspontjában. Jánosnak és Péternek is engednie kell, mert Jézus nem egy rabszolga, akit erre a megalázó munkára kényszerítenek, hanem Ő az Úr. És Úrként viselkedik. Úr marad akkor is, amikor szolgál. Ilyen Urunk van nekünk. Azért kell szolgálnia nekünk, mert nekünk van erre szükségünk, még akkor is, ha nem vagyunk tudatában.

Kedves Testvéreim! Ez a péteri hozzáállás nagyobb veszély, mint Júdásé. Amikor azt hiszem, hogy nekem nincs szükségem Jézusra. Nincs szükségem a szolgálatára, a bűnbocsánatára, a gyógyítására. Súlyos tévedés. „Ha nem moslak meg, semmi közöd hozzám” – mondja Jézus. Amikor az életünk útján járunk-kelünk, a lábunk újra és újra bekoszolódik. Hiszen ebben a világban élünk. Keresztségünk révén már Isten Országának is az örökösei lettünk, de ha nem térünk vissza újra és újra, ha nem engedjük, hogy Jézus időről időre megmossa a lábunkat és megtisztítson, akkor elveszíthetjük a kapcsolatot vele. A bűnbocsánat Jézusnál jár a legnagyobb bűnösnek is, aki a leggázabb dolgokat követte is el, de ha nem kéred, akkor Jézus nem tudja odaadni. Ezért örülök, hogy a mai Nagycsütörtök ünnepen a lábmosás és az úrvacsora egymás mellé kerülnek. Engedd, hogy Jézus szolgáljon neked a bocsánatával, testével és vérével, engedd, hogy az életed az Övé legyen!

Csak utána következhet az, hogy egymásnak is szolgáljunk. Mert ha úgy akarunk kereszténynek tűnő szolgálatot adni egymásnak vagy a világnak, hogy magunk ezt nem fogadjuk el Jézustól, akkor ki fog üresedni a szolgálatunk. A diakónusok az ókor óta először részt vettek a liturgiában, és az oltártól indultak el, hogy elvigyék az úrvacsorát, a lelkigondozást és a testi ápolás szolgálatát a betegeknek. Ugyanígy nekünk is, először el kell fogadnunk az ige és a szentségek szolgálatát, magától Jézustól – ebben a lelkész csupán közvetítő. Mert ez a legfontosabb. Minden más csak ebből indulhat ki.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy szükségünk van arra, hogy megmosd a lábunkat. Kérünk, jöjj el hozzánk ezekben a napokban, és add meg mindannyiunknak azt, amire a legnagyobb szükségünk van. Add, hogy szolgálatunk és szeretetünk a te szolgálatodból és szeretetedből induljon ki, és mindig arra mutasson! Ámen

Alázatos király


Igehirdetés virágvasárnapon Mt 21,1-9 alapján

Kedves Testvérek!

Van egy fogalom, amelyet gyakran értünk rosszul, és amely összeköti a mai istentiszteleten elhangzó két igénket. Az oltár előtti olvasmányban hallottuk a Krisztus-himnuszt, Pál apostolnak a filippibeli gyülekezethez írt leveléből, amely az egyik legrégebbi keresztény hitvallás, s amely Jézus Krisztus útját egy U alakú ívként ábrázolja. Jézus Krisztus, aki egyenlő Istennel, nem ragaszkodott ehhez az állapotához, hanem megalázta magát, szolgai formát vett fel, emberré lett. Élete legmélyebb pontján pedig kereszthalált szenvedett. Ezek után azonban Isten fölmagasztalta Őt mindenek fölé – nemcsak az emberek, hanem minden teremtmény, de még az ördögök is térdet hajtanak az Ő nevére. Úrból szolga, majd ismét Úr lett.

A jól ismert virágvasárnapi történetben pedig Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe, mint Dávid király méltó utóda, mint a Felkent, akire a nép várt. Ez a király azonban, Zakariás próféciájának megfelelően, alázatos.

De mit is jelent ez a szó, hogy alázatos? Ilyenkor egy meghunyászkodó, behódoló, az elvárásoknak mindenáron megfelelni próbáló, önbizalomhiányos embert szoktunk elképzelni. Vagy egy olyan embert, aki mindig lekicsinyli önmagát, bagatellizálja az eredményeit vagy a jó tulajdonságait. Az ilyen ember azonban nem alázatos, hanem álszerény vagy alázatoskodó.

Jézust azonban egyáltalán nem ilyennek ismertük meg. Jézus nem hunyászkodik meg a tekintélyes emberek előtt, éppen ellenkezőleg, a farizeusok és írástudók szemében kifejezetten úgy tűnhetett, mintha nagyzolna. Jézus nem fogadta el az emberi tekintélyt, hanem közvetlenül az Atya alá helyezte magát. Éppen ezért került szembe azokkal az emberekkel, akik önmagukat mások fölébe akarták pozicionálni.

Jézus alázata azt jelenti, hogy Ő tökéletesen tisztában van vele, hogy kicsoda ő, 100%-ig biztos az identitásában. Tudta, hogy honnan jött és hogy hová megy. Az Atyától jön és az Atyához megy. Jézus tisztában volt vele, hogy Ő a Fiú, és hogy senki sem ismeri úgy az Atyát mint ő. Tudta, hogy mi egyféleképpen ismerhetjük meg az Atyát, ha ő kijelenti nekünk, megismerteti őt velünk. Ő maga lett emberré, hogy az emberi élet nyelvén mondhassa el nekünk, hogy kicsoda az Isten. Isten szeretet. Isten Atya. Isten atyasága pedig nem merül ki abban, hogy Ő a Fiúnak, Jézus Krisztusnak az Atyja, hanem a mi Atyánk is akar lenni. És azt akarja, hogy mi is Atyánkként ismerjük őt meg, szeressük és éljünk úgy, mint az Ő szeretett gyermekei.

Jézus tehát nem emberek előtt alázza meg magát. Hanem olyan kicsivé válik, amilyen az ember Istenhez képest. Legyőzi a végtelennek tűnő Isten-ember távolságot. Közben azonban nem veszíti el az isteni identitását sem.

Amikor Jézust a szenvedéstörténete során megaláztatások érik, amikor a római katonák kigúnyolják, amikor töviskoronát nyomnak a fejébe, amikor a kereszt alatt ácsorgó bámészkodók cukkolják őt, akkor Jézus nem rendül meg ezekre a megaláztatásokra. Miért? Mert őt már nem lehet megalázni. Ő magától, önként lépett be a mélységbe. Aki megalázta önmagát, azt már nem lehet kívülről, erőszakkal megalázni. Jézus az egész szenvedéstörténet alatt valóságosan átéli a kínokat, de közben mégsem törik meg, mert végig pontosan tudja, hogy kicsoda.

Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, akkor a tömeg királyként köszönti, sokan éljeneznek, Dávid Fiának, azaz Messiásnak nevezik. Dicsőítik. Tőle várnak segítséget, hogy mentse meg őket. Mindezt azonban nagyon emberi módon teszik. Emberi elképzelések vannak arról, hogy ők milyen királyt szeretnének. Jézus azonban nem embereknek akar megfelelni. Őt nem emberek teszik királlyá. Nem attól király, hogy az emberek közfelkiáltással megválasztják. Jézus attól király, hogy az Atya őt kiválasztotta, felkente erre a szerepre. Hogy a királyi trón számára a kereszt lett. Abszolúte de tökéletesen mindegy, hogy az emberek királynak tarják-e Jézust vagy hogy mit gondolnak arról, hogy milyennek kell lennie a királynak. Jézus az Atya akaratának megfelelően cselekszik. Ettől alázatos király ő.

Amikor Pál arra biztatja a filippibeli keresztényeket, hogy alázatosak legyenek, és Jézust állítja példaként, akkor nem arra gondol, hogy hunyászkodjunk meg, vagy csússzunk másszunk egymás előtt a porban. A keresztény alázat nem olyan mint egy angolna, hanem mint egy angol komornyik. A keresztény alázat nem választható el a keresztény ember méltóságától. Isten gyermekeinek méltóságától.



A katolikus testvérek a böjtöt a hamvaszkodás szertartásával kezdik (vannak evangélikus gyülekezetek is, amelyek gyakorolják). Ilyenkor az előző év virágvasárnapján megszentelt barkák elégetésével keletkezett hamuból keresztet rajzolnak a homlokukra ezzel az igével: „Ember, emlékezz, hogy porból lettél és porrá kell lenned.” Az alázat latin szava, a humilitas a humus-ból származik, ami a föld porát jelenti. Az ember vegye tudomásul, hogy a porból jött és a porba fog visszatérni. Csakhogy ezzel a porral, ezzel a hamuval mi egy keresztet kapunk a homlukunkra. Krisztus keresztjének jelével jelölnek meg minket. Az alázat egyrészt jelentse azt számunkra, hogy tudjuk és ismerjük saját korlátainkat, gyengeségeinket, sebezhetőségünket, tisztán látjuk mulasztásainkat. Ugyanakkor jelentse azt is számunkra, hogy az alázat útján magát Jézust, az alázat királyát követjük, aki azt is mondta: „aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. Ha Jézust nem félünk követni a mélységbe, az alázatba, akkor követni fogjuk őt a felemeltetésbe is. Ott leszünk, ahol ő van. Részeseivé leszünk az ő dicsőségének is. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te szolga lettél értünk, mi pedig nagyzolunk, urizálunk, mások fölébe akarunk kerekedni. Add nekünk a Te Lelkedet, hogy alázattal különbnek tartsuk egymást saját magunknál, és egyedül az Atyától várjuk a dicsőséget és felmagasztalást. Ámen 

2026. március 24., kedd

Hogyan találkozhatok Istennel?


Igehirdetés Böjt 5. (Judica) vasárnapján Zsid 9,11-15 alapján

Kedves Testvérek!

Kutatások szerint 9 különböző módja van annak, hogy egy ember az Istennel való kapcsolatát megélje. Ez a 9 ún. „istennyelv” vagy spirituális típus egy -egy sajátos útja annak, ahogyan valaki Istennel leginkább találkozni tud. Egy embernek általában egy vagy legfeljebb három jellemző istennyelve van. Ezek a típusok: aktivista, aszkéta, gondoskodó, lelkesedő, érzékelő, intellektuális, tradicionalista/hagyománykedvelő, természetkedvelő, szemlélődő. Nekem a három legfőbb csatornám az intellektus, a tradíció és a természet.

Az ember arra teremtetett, hogy Istennel kapcsolatban legyen. Ezért az Istenhez kapcsolódásnak a vágya és a képessége is teremtettségünknél, istenképűségünknél fogva bennünk van. Ez a vágy nem tűnt el akkor sem, amikor a bűn megtörte az Isten-ember kapcsolatot. Az ember továbbra is át akarta magát adni egy nálánál nagyobb hatalomnak. Így jöttek létre a vallások. Azok a kulturálisan meghatározott utak, amelyeken járva az ember évezredek óta keresi Istent, mert találkozni szeretne vele.

Igen ám, csakhogy a régi embert (és a mai embert is, csak kicsit másképp) ez a találkozás nemcsak vonzotta, de egyszersmind taszította is. Vágyakozom az Isten iránt, mégis érzek magamban valami akadályt, valami gátat, amely nem enged odamenni, ami miatt félek tőle. Gondoljunk Mózesre, aki eltakarta arcát az égő csipkebokornál, amikor meghallotta az Úr hangját! (2Móz 3) De így járt Ézsaiás próféta is, amikor meglátta, hogy az Úr palástjának a csücske teljesen betölti a hatalmas jeruzsálemi templomot. „Jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok!”-kiált fel. (Ézs 6) Emiatt a kettős érzés miatt az ember kezdettől fogva – már a Biblia első lapjain, Káin és Ábel történetében látjuk – igyekezett egy olyan kommunikációs formát találni, amely lehetővé teszi, hogy a gyarló, bűnös ember mégiscsak kifejezhesse hódolatát Isten iránt, és ez a kommunikációs forma volt az áldozat.

Áldozatot kezdetben szabadtéri oltároknál (pl. ősatyák idejében), majd a pusztai vándorlás alatt a szent sátorban mutattak be, a honfoglalás után különböző szentélyek léteztek, végül egyetlen helyre korlátozódott, a jeruzsálemi templomra. Mind a Szent Sátornak mind a későbbi templomnak három nagy része volt, a pogányok udvara, a szentély és a Szentek szentje – ez utóbbi volt a legszentebb hely, ahol a szövetség ládáját őrizték, és ahová a főpap is csak évente egyszer lépett be, az engesztelés napján, hogy az áldozati vérrel fejezze ki a nép bűnbánatát, Isten bocsánata iránti vágyát. A Szentek szentjét egy kárpit választotta el a szentély többi részétől – ez a kárpit hasadt ketté, amikor Jézus a kereszten kilehelte lelkét.

Biblia Projekt videója a jeruzsálemi templomról

Fontos megjegyezni, hogy bár Isten megengedte, hogy áldozatokat mutassanak be neki, de ezt soha nem követelte az emberektől. Neki nem volt szüksége rá. Nem lett a dicsősége sem kisebb, sem nagyobb az áldozatoktól. Sőt, a próféták gyakran bírálják is az üres, formálissá vált áldozati kultuszt, és inkább a megtérést, az őszinte istenkeresést bátorítják.

A Zsidókhoz írt levél szerzője is arról ír, hogy az ószövetségi áldozati rendelkezések már nem érvényesek azokra, akik Krisztusban hisznek, mert amit Jézus Krisztus értünk tett megváltó munkájában, az már egyszer s mindenkorra rendbe tette az Isten-ember kapcsolatot. Megnyílt az út Isten felé. Lehet vele találkozni. Nem szükséges előbb áldozati ajándékokat magunk előtt küldeni, mert Krisztus vére megtisztítja a lelkiismeretünket. Immár templom, oltár és áldozat nélkül, közvetlenül imádhatjuk az Atyát, Lélekben és igazságban.

Ha most úgy ülsz itt, kedves testvérem, hogy kínoz a lelkiismereted, hogy úgy érzed, nem vagy méltó arra, hogy találkozz Istennel, ha megrettensz attól, hogy ő annyival jobb mint te, akkor neked szól a bátorítás: ne félj, Isten már mindent elrendezett. Krisztus önként adta magát úgy mint egy áldozati ajándékot az Atyának. Teljesen átadta önmagát neki. És mindez nem emberkéz alkotta templomban történt. Krisztus feltámadása után a mennybe ment, vagyis a valódi szentélybe, amelyet nem emberkéz hozott létre, hanem az Isten teremtette. És ő nem áldozati állatok vérével, hanem a saját vérével ment be, és ezért a váltság, amit szerzett, örök, nem szükséges megismételni soha többé.

Most akkor nincsen szükség templomra? - kérdezhetnénk. Nos, az igazság az, hogy Istennek soha nem volt szüksége templomra. Mivel Ő mindenütt jelen van. Nem Istennek kellett a templom, hanem az embereknek. Ez a mi templomunk is, nem Istennek kell. A kereszténység első 300 évében nem voltak templomaink. Isten mégis temérdek embert hívott el. A templom lett a gyülekezetért, nem a gyülekezet a templomért. Azért jó, hogy van templom, mert ez a messziről látszó torony, a hívó harang, a benne hangzó gyülekezeti ének miatt egy jelzés lehet, hogy Isten mindenkit hív. Azután itt lehet találkozni Istennel az ige, a szentségek (a keresztség és az úrvacsora) és a közösség által. Bizony, fölismerjük Isten szavát, meghalljuk a hangját, ízleljük és látjuk jóságát az úrvacsorában, és nem utolsósorban fölismerhetjük az Ő képmását egymásban.

Szeretnél találkozni Istennel? Keresd Őt először is a szíved mélyén! Az emberi lélek is úgy épül fel, mint az egykori jeruzsálemi templom, van egy külső rész, egy belső rész, és egy legbensőbb, titkos rész, a Szentek szentje, a személyiségünk legmélyebb pontja. Carl Gustav Jung úgy nevezi: Selbst, magyarul pedig így fordítjuk: mély-én. A mély-én az a „szerv” a lelkünkben, ahol Istent érzékelhetjük, és ahol önmagunkat is igaz valónkban láthatjuk.

Szeretnél találkozni Istennel? Gyere el a templomba, és hallgasd az igét, élj az úrvacsora szentségével, és éld meg a közösséget, a szentek közösségét. Szeressük és hordozzuk egymást, ezt a kicsiny, tökéletlen emberekből álló kis nyájat, akikért a Pásztor az életét adta. Lehet, hogy emberileg nézve sok minden elválaszt, de egy valaki összeköt: Jézus Krisztus a mi megváltónk, aki valamennyiünkért adta a vérét, az élet jelét.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te mindnyájunkért, a legkisebbért és leggyengébbért is életedet adtad. Így mindenkinek szabad az útja az Atyához. Könyörgünk hozzád csendért, hogy meghalljuk hangodat a lelkünk mélyén, és őszintén tudjunk téged segítségül hívni! Könyörgünk hozzád azért, hogy megismerjünk és megszeressünk téged, és egymást is, mint testvérek. Ámen

2026. március 18., szerda

Igazság a három réteg alatt


Igehirdetés Böjt 4. vasárnapján (Laetare vasárnapon) Gal 4,21-31 alapján

Kedves Testvérek!

Péter második levelében van egy mondat, amit szerintem méltatlanul ritkán idézünk. Ez úgy hangzik, hogy – Pál apostol leveleire utalva – „Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak…” (2Pt 3,16). Amikor a mai alapigénket olvassuk, ez a mondat nagyon erősen belénk hasíthat. Talán nem vagyok azzal egyedül az igehallgatók között, hogy az a benyomásom támad erről a levélrészletről, hogy nehezen érthető.

A Magyarországi Evangélikus Egyház prédikációs gyakorlata az, hogy a lelkész nem szabadon választja az igeszakaszt, ami alapján az igét hirdeti, nem is egy egész bibliai könyvet magyaráz végig (ez a lectio continua gyakorlata, amely inkább a bibliaórákra jellemző). Ennek az ún. perikópa-rendszernek azonban van néhány hátulütője. Az egyik ilyen nehézség például, hogy nem minden perikópát lehet igazán jól elvágni, sőt, nekem meggyőződésem, hogy az apostoli levelekből származó igeszakaszokat szinte lehetetlen úgy kivágni, hogy helyesen tükrözze az egész levél mondanivalóját. Valójában itt egy egész gondolatmenetből kivágott kis részletről van szó, mint mostanában a videós tartalmakból készített kis shorts-ok. De ezek ugye nem olyanok, mint a Tik-tok videók, amelyek eleve 1 percnél rövidebbnek készülnek, hanem ez tényleg egy hagyományos hosszú levélnek az egyik kiragadott részlete. Viszont ez a mai perikópánk akkor is nehezen érthető marad, ha elolvassuk hozzá az egész levelet, és ez azért van, mert kulturálisan nekünk legalábbis furcsa az a mód, ahogyan Pál apostol bánik az ószövetségi Szentírás szövegeivel.

Ennek a szövegnek ugyanis legalább három rétege van, amelyet egyenként meg kell értenünk ahhoz, hogy eljussunk ahhoz a jelentéshez, ami feltételezhetően a szerző szándékában állt. Most ezt a három réteget igyekszem röviden és érthetően felfejteni, hogy lehetőség szerint ne legyen már ez a „mi ez a zűrzavar”-érzés bennünk a  végére.

Az első réteg az az ószövetségi történet, amelyet jó, ha felidézünk. Ábrahámnak azt az ígéretet tette Isten, hogy számtalan utódja lesz. Igen ám, csak ahogy teltek-múltak az évek, emberileg egyre kevesebb remény mutatkozott arra, hogy ez megvalósul, hiszen Sára, a felesége nem szült gyermeket, az idő előrehaladtával pedig erre egyre kevésbé számíthatott. Ezért Sára egy olyan megoldást javasolt Ábrahámnak, amelyre találunk referenciát az ókori babiloni uralkodó Hamurapi törvényeiben is. Eszerint, ha egy nő gyermektelen, rabszolganőjét ágyasul adhatja a férjének, s ő – mint afféle ókori „béranya”  - kihordva a gyermeket, az úrnő „térdén szülve” ezzel a fizikai és egyben jogi aktussal mégiscsak anyává teszi úrnőjét. Ha ez a cselekmény megtörtént, jogilag a gyermek az úr és az úrnő törvényes utódjának számított. A rabszolganőt nem lehetett ezek után elűzni a háztól vagy eladni, de ő nem próbálhatott meg az úrnő fölébe kerekedni. Márpedig Hágár a történetben éppen ebbe a hibába esik, fölényeskedni kezd Sárával, aki olyan rosszul bánik vele, hogy az megszökik. Ez az elűzéstörténet később megismétlődik, amikor már Izsák is megszületett, Sára fel akarja bontani a „szerződést” Hágárral, hiszen már nincs szüksége Izmaelre, mint utódra. Ezért mondja, amit itt Pál is idéz, „nem örökölhet együtt a rabszolganő fia az én fiammal” (v.ö.1Móz 21,10). Namármost, ha ez ellen a történet ellen berzenkedik az erkölcsi érzékünk, az azért van, mert mi már automatikusan a saját korunk morális mércéjét alkalmazzuk erre a történetre. Rabszolgaság? Erkölcstelen. Ágyasság? Fertő. Béranyaság? Iszonyatos etikai dilemmákat vet fel. De az is bánthatja a polgári, individualista értékrendünket, hogy Sára irgalom nélkül kidobna egy terhes nőt, illetve később a 13 éves Izmaelt és anyját, a pusztába, ahol a biztos halál vár rájuk. Pedig ókori és emberi mércével mérve Sárának igaza van. Hágár nem 100%-ig tartotta be a szerződést, és ezt használja ki Sára, hogy neki se kelljen betartania. Sára valójában egy istenítéletet kér Hágár és a saját vitájában, és ennek az istenítéletnek az az eredménye, hogy Hágárt és Izmaelt is megmenti, de Sárát sem ítéli el. Izsák nyomvonalán halad tovább Ábrahám áldása, de Izmael utódai is nagy néppé lesznek.

Namármost, hogyan kerül ez a történet a Galata levélbe, Pál apostol érvelésébe? Ugye a Galata-levél Pálnak egy korai levele, amelyet a Galáciában alapított gyülekezeteknek ír, ahol Pál missziója után olyan tévtanítók jelentek meg(valószínűleg nem sokkal utána), akik azt mondták a frissen megtért, pogányokból lett keresztényeknek, hogy mindenképpen körül kell metélkedniük, és az egész mózesi törvényt megtartaniuk ahhoz, hogy üdvözülhessenek. Ez a kereszténység korai szakasza, amikor ezek a kérdések még képlékenyek voltak, nem volt rájuk olyan egyértelmű a válasz. Pál éppen azért írja ezt a levelet, hogy elkülönítse a törvényt az evangéliumtól, hangsúlyozza azt, hogy nem a törvény cselekvése tesz minket Isten szemében elfogadhatóvá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Végig emellett érvel, és ez az ószövetségi történet egy szemléltető példa a mondanivalójának alátámasztására.

Most jön a második réteg: Pál ennek a történetnek a két asszonyát analógiás módszerrel azonosítja egy-egy földrajzi illetve szimbolikus helyszínnel. Hágárt megfelelteti a Sínai-hegynek, amely az Arab félszigeten a Mózesnek adott törvény, illetve a Mózes által az Úr és Izrael között szövetség szimbóluma, és aztán a Sínai-hegyet megfelelteti az akkori, földi értelemben vett Jeruzsálemnek. Sárát, akit csak „szabad asszony”-ként nevez meg pedig a mennyei Jeruzsálemnek felelteti meg, ami nem egy konkrét földrajzi hely, és etnikailag sem behatárolható, hanem ide sorolható minden népből az, aki Krisztust követi. A galáciabeli hívőket pedig Izsákkal, az ígéret gyermekével azonosítja, akik nem pusztán testi, hanem lelki értelemben is Ábrahám utódai.

(Zárójelben jegyzem meg, létezik egy olyan olvasat, hogy etnikailag és vallásilag az első csoport alighanem a zsidó népet jelenti, akik nem ismerik fel Jézusban a Krisztust, hanem a mózesi törvényben reménykednek, valamint hogy az egyházi olvasat évszázadokig ezen a vallási illetve etnikai azonosításon rugózott, és ezt az igeszakaszt arra citálta „bizonyítékul”, hogy lám-lám Isten az ószövetségi népét elvetette, és a keresztény egyházzal helyettesítette. Ez az ún. behelyettesítési teológia alapozta meg a zsidósággal szembeni atrocitásokat a keresztény Európában. Nos, ha valaki ezt a szöveget így akarja olvasni, annak ajánlom figyelmébe a második Péter levél fenti figyelmeztetését. Gondoljuk végig, hogy milyen következményei vannak a bibliamagyarázatunknak.)

Hogyan olvashatjuk ezt az igét, ha nem etnikailag értelmezzük? Szerintem az a kulcs, hogy helyezzük bele Pál eredeti gondolatmenetébe, amely a korábbi levélrészekben is használta a rabszolgaság és a szabadság képét. A törvényhez való szolgalelkű ragaszkodást állítja szembe az evangélium szabadságával. Ami miatt Hágár és Sára jó példának tűnik, az éppen ez a rabszolga-szabad státusz, amelyet megjelenítenek. És az, hogy bár mindketten gyermeket szültek, csak egyikük lett Ábrahám örököse. Pál kérdése nem az, hogy a rabszolga-csoporthoz vagy a szabad csoporthoz tartozol-e vallásilag vagy etnikailag, hanem az, hogy melyik lelkület lakik benned? Szabad vagy lelkedben vagy pedig rabszolga? És hogy ez valóban lelkület kérdése, azt éppen az a tény bizonyítja, hogy megszületett ez a levél. Pál újra figyelmezteti a galatákat arra az evangéliumra, amelyet már elfogadtak, és leszögezi, hogy nincsen más evangélium (Gal 1,6-9). Minden más, köztük a mózesi törvényre mint üdvútra való hivatkozás diszangélium, rossz hír nekik. Hiszen akkor újra rabszolgákká lesznek(Gal 4,8-11), ráadásul Krisztus keresztje fölöslegessé válik számukra(Gal 2,21). Persze kérdezhetné valaki: ha  a galaták már egyszer betértek a megfelelő vallásba, akkor nem mindegy, mit hisznek a törvényről és önmagukról? NEM-mondja Pál, nagyon nem mindegy.

Mai igénk arra figyelmeztet, hogy nem az a kérdés, megfelelő templomba járunk-e vagy a megfelelő napon járunk-e. Attól, hogy vasárnap ünnepeljük a szombatot, és keresztségünk van körülmetélkedés helyett még vígan lehet bennünk rabszolga-lelkület. Istennek pedig van rá hatalma, hogy bármely nemzetből és népből elhívja a maga népét. Nem hivatkozhatunk arra, hogy ez az ország már ezer éve keresztény vagy hogy ötszáz éve jelen van itt a reformáció, de nem hivatkozhatok arra sem, hogy az őseim mind evangélikusok voltak. Ugyanis Istent nem érdekli a családfám, vagy a templompadon a kis réztáblám, hanem Istent a szívem állapota érdekli. Hiszel abban az ajándékban, amit Isten Krisztusban ad neked, vagy önmagadra, a saját vélt és valós teljesítményedre akarsz alapozni? Ez utóbbi ugyanis mindannyiunk kísértése. Teljesítményalapú és teljesítményközpontú társadalomban élünk. Ahol állandóan attól kell rettegni, hogy nem leszek elég jó. Isten azonban azt mondja, hogy ingyen, kegyelemből, mert szeretlek, elfogadlak téged. Örök életet ajándékozok neked, és gyermekemként szeretlek. Szabad vagy.

Imádkozzunk!

Atyánk, olyan nehéz elhinnünk és elfogadnunk a te kegyelmedet. Annyi minden gátol, visszahúz, csábít, és szeretne minket a szolgájává tenni. Add meg nekünk a te gyermekeid szabadságát! Add, hogy ezt a szabadságot teljes valónkkal átéljük, és amikor valaki ezt meglátja rajtunk, kezdjen el ő is erre őszintén vágyni. Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen. 

„Amikor férfivá lettem…”

  Igehirdetés hitoktatói továbbképzésen, március 8-án, Böjt 3. vasárnapján

Talán többünk gyerekkorának vagy felnőttkorának volt filmélménye az Ötvös Csöpi (Bujtor István és Kern András főszereplésével készült) filmek világa. A Pogány Madonnában, a Hamis a babában és az Elvarázsolt dollárban is egy-egy (szinte kötelező) gyerekszereplő segít a főhősnek megoldani a bűnügyi rejtélyeket. Tudjuk jól, hogy a filmekben a gyerekek szerepeltetése gyakran eszközjellegű: a gyermek személyével ugyanis jobban eladhatóvá válik egy-egy termék, ez tulajdonképpen nem több mint egy marketingfogás.

A Pogány Madonna előzetese

Az Apostolok Cselekedeteiből talán egy kevésbé ismert igeszakasz a mai, ahol  elképesztően izgalmas, krimiszerű leírásban találkozhatunk a Pál apostol ellen szőtt összeesküvéssel és annak leleplezőjével, Pál unokaöccsével. Ahogyan néha a filmekben, úgy itt is egy fiatalember válik kulcsszereplőjévé a történetnek. Keveset tudunk erről az ifjúról. Lukács nem közli a nevét, azt sem tudjuk biztosan, vajon Jézus Krisztus követői közé tartozott-e vagy egyszerűen csak rokoni szálak fűzték Pálhoz. Az újszövetségi kéziratok még az életkori kategória kapcsán is picit bizonytalanok, egyes kéziratok a „neanian”, mások a „neaniszkosz” szavakat használják rá. Utóbbi ugye egy kicsinyítőképzős alak. Kiskamasznál talán nagyobb, de érett férfinál még fiatalabb emberről van szó. Valahol a gyermekkor és a férfikor között vezető úton. Egyszerre kicsi és nagy. A gyermek láthatatlansága és figyelme egyesül benne a felnőtt felelősségvállalásával.

Hiszen talán éppen a kicsinysége, jelentéktelensége tette lehetővé, hogy tudomást szerezzen arról az összeesküvésről, amelynek keretében több mint negyven zsidó férfi egy súlyos tettre szánja el magát. A legszigorúbb böjttel kötelezik és átokkal átkozzák meg önmagukat, amíg meg nem ölik Pált. A görög szöveg itt az anathema szót használja, amely gyakran felbukkan hitvallásainkban is azokkal az állításokkal kapcsolatban, amelyektől a hívő közösség elhatárolódik. Csakhogy itt nem valaki másra, nem is az általuk eretneknek vélt tanításra mondják ki az átkot. Ezek a férfiak önmagukat vonják átok alá, amennyiben nem sikerülne kiontaniuk egy ember vérét. Nemcsak az átok és a radikális böjt erejével készülnek erre a terrorcselekményre, hanem a főpapi tanácsot is bevonják. A legmagasabb szintű vallási vezetők is tudnak tehát a dologról, sőt, maguk is cinkossá válnak, hiszen az ezredesnek küldött üzenettel ők teszik lehetővé a merénylet végrehajtását. Micsoda összeesküvés! Micsoda előre megfontolt szándék, miközben Pál ellen valós ítélet nincsen, a nagytanács meg sem hallgatta őt.

„Ne vegyetek részt a sötétség […] cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.”(Ef 5,11) Mintha Pál unokaöccse ismerné az apostol tanítását. Leleplezi az összeesküvést először Pál előtt majd – minden bátorságát és határozottságát összeszedve – az ezredes előtt. Nemcsak megszerezte az információt, de azt is tudta, hogy mit kezdjen vele. Tudta, kinek fogja elmondani, és jól választ, hogy kinek mondja el. Nem fél attól, hogy a nagyhatalmú római katona elé kell állnia, és elismételnie azokat a bizonyos mondatokat. Vagy ha fél is, mert ki ne tartana egy ilyen helyzettől – hazugnak, rágalmazónak nevezhetik - , ő legyőzi ezt a félelmét. És emiatt a fiatalember miatt megváltozik a történet vége. Pált nem gyilkolhatják meg azok, akik az úton lesnek rá. Sőt, Cézáreába, a helytartó udvarába is lovas és katonai kísérettel utazhat, garantálva a biztonságát. A fiú ezzel a döntésével megmentette a nagybátyja életét. Micsoda kompetenciaélmény lehetett ez! Kicsiként, jelentéktelenként lépek bele egy szituációba, és hősként lépek ki belőle.

Mindannyian sokat dolgozunk gyerekekkel, fiatalokkal. Talán többen vannak köztük, akik a kamaszkorba lépve depresszióval, szorongásos zavarokkal küzdenek. Még többeknél jellemző az önbizalomhiány, céltalanság érzése. Talán ki is alakul bennük egy tanult tehetetlenség. Mintha mindegy volna, mit teszek, hogyan döntök. Úgy érzem, nincs befolyásom az eseményekre. Csak sodródom.

Ez a történet azért is nagyon bátorító számomra, mert azt mutatja meg, hogy egy fiatal is kerülhet bármikor olyan helyzetbe, amikor nemhogy számít a véleménye, a hite és a döntése, de kifejezetten élet-halál kérdéssé válik. Igenis van befolyásom az eseményekre. Igenis változtathatok. Igenis tanú lehetek. Igenis leleplezhetem a gonoszságot. Igenis megmenthetem a szeretteimet, de még azoknak is kiutat mutathatok, akik az átok kötelékeiben vergődnek, pedig arra hívja őket is Isten, hogy áldássá legyenek.

Ez a fiú, akárhány éves is volt, talán ebben a folyamatban vált férfivá. Vannak, akik sosem nőnek fel, sosem jutnak el odáig, hogy felelősséget vállaljanak önmagukért és másokért. Ez a fiú eljutott idáig.

Nem tudjuk azt sem biztosan, hogy keresztény volt-e. Lehet, hogy a jeruzsálemi keresztények nem ismerték őt jól, ezért nem írja le Lukács a nevét. Az viszont biztos, hogy itt Isten eszközévé válik Pál megmentésében.

 Sokáig nem értettem a szeretethimnusz végén azt a passzust, amikor Pál arról ír, hogy „amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, úgy értettem mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11). Mert ugye, hogy jön ide ez az egész felnövéstörténet, mi köze ennek a szeretethez, amiről eddig beszélt. Pál azt írja, a gyermekek egyszer felnőnek. Ahogyan a gyermekkor után természetes módon következik a felnőttkor, úgy következik a mostani életünk után az örök élet. Ami ugyanúgy a mi életünk lesz, mégis valahogyan más. Akkor úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Ami viszont összeköti a két szakaszt, az a szeretet. Az agapé, amelyet megismertünk Jézus Krisztusban, kitart a felnőttkorig. Nem az a férfiasság, nem az a felnőttség, hogy elhagyjuk a szeretetet, sőt, éppen ellenkezőleg, ez az, amiben növekednünk kell és lehet. Ez az, ami megerősödik bennünk. A gyermekségből sok mindent elhagyunk, de van, amit megőrzünk, ez pedig a szeretet.

Az Apcsel kamerája továbbra is Pált követi, a lovasokkal és a legionáriusokkal együtt Antpatriszba, majd pedig Cézáreába, végül kalandos hajóúton egészen Rómáig. A mi kameránk viszont kicsit még elidőzhet ezen a fiatalemberen. Felismerhetjük rajta a saját ifjúkori vonásainkat vagy a tanítványaink vonásait. Mit látunk rajta?

Imádkozzunk! 

Legyen Ön is szent!

 

Igehirdetés böjt 2. (Reminiscere) vasárnapján 1Thessz 4,1-8 alapján

„Már megint nem voltam elég jó. Kudarcot vallottam. Elrontottam. Csalódást okoztam – a szüleimnek, a tanáraimnak, a páromnak, a gyerekemnek, önmagamnak.” Valószínűleg sokunkban vannak néha hasonló hiedelmek. Olyan kultúrában élünk, amely előszeretettel táplálja ezeket a gondolatokat. A tanár piros színnel javítja a dolgozatot, hogy felhívja a tanuló figyelmét arra, hogy mit rontott el. Ha a gyerek valami oda nem illőt mond vagy tesz, a szülők akkor szólnak rá, de ritkán bátorítják. A főnök akkor teremti le a beosztottakat, amikor azok késve vagy nem megfelelő minőségben dolgoznak. A negatív kritikával ritkán maradunk adósok, de a dicséretet és az elismerést szűkmarkúan mérjük.

Vajon Isten is ilyen? A mai igénk alapján attól is tarthatnánk, hogy „na itt jön megint egy újabb leteremtés, hogy mit rontunk el”. De ez csak felszínes olvasatra van így. A mai igeszakaszunk egy figyelmeztetés, ami általában jellemző Pál apostolra, amikor levelet ír, hogy az elején van a bátorító, örömhír-hirdető, szenvedésben vigasztaló rész, a második részben pedig intéseket, figyelmeztetéseket fogalmaz meg (ez az első thesszalonikai levélben is így van, az első 3 fejezet a bátorítás, a 4-5. az intés). De minden intésben van vigasztalás és bátorítás is, hiszen a keresztény ember életében nincs olyan feladat vagy kihívás, amellyel egyedül kellene szembenéznünk.

Az igeszakasz kulcsszava a megszentelődés, amelynek az evangélikus tanításban kissé mostohagyerek-szerep jutott. Luther és reformátortársai ugyanis annyira fontosnak tartották a hitből való megigazulást, amikor ezt sikerült újra a teológia középpontjába állítani, hogy tanításukban kevésbé fejtegették a megszentelődést, vagyis azt a formálódási folyamatot, amelynek során a hívő egyre inkább Krisztus képére alakul át, hozzá válik hasonlóvá. És tulajdonképpen ma is csínyján bánunk ezzel a kifejezéssel. Egy dolgot mindenképpen le kell szögeznünk: a megszentelődés SOHA, semmilyen körülmények között nem lehet az oka vagy az előfeltétele annak, hogy Isten elfogadjon minket. Épp ellenkezőleg. A megszentelődés azért történhet meg velünk, mert Isten MÁR ELFOGADOTT minket. A megigazulás az alap, és a megszentelődés az épület, amely ráépül erre az alapra.  A megigazulás rajtunk kívül, Krisztusért, Isten ingyen kegyelméből történik, mi azt csak hit által elfogadhatjuk, de nem érdemelhetjük ki, nem is tehetünk érte semmit. A megszentelődés ezzel szemben egy folyamat, amely bennünk zajlik, Isten bennünk végzett munkája a Szentlélek által. Végső soron mindkettő Isten munkája, de azt már nem lehet mondani, hogy a megszentelődésben az embernek ne lenne valamiféle szerepe. Az Istennel való kapcsolatot mi is aktívan kereshetjük, haladhatunk előre ezen az úton a cél felé.

Eddie Murphynek van egy filmje A szentfazék címmel, amelyben Jeff Goldblummal játszik együtt (Jurassic Park), utóbbi egy munkamániás marketingest játszik, aki egy TV-shop csatornának dolgozik. Van egy mondása, amit önmagának mantrázik, és ezt többször is halljuk a filmben: „Ne nyugodj addig, míg a jó nem jobb, a jobb nem legjobb!” Amikor a film végén G, azaz a szent ember elbúcsúzik tőle, azt súgja  a fülébe: „a jó jobb, a jobb áldott”. Az emberi projekt azt diktálja, hogy a tökéletességre törekedjünk, ne nyugodjunk meg az elég jóban, a megszentelődés pedig azt, hogy egyre inkább Istenéi legyünk. A szent ugyanis, ahogy mondani szoktam, elsősorban nem minőség- hanem birtokosjelző. A szent nem pusztán a jónak a szinonimája. Azért vagyunk szentek, mert a szent Istenhez tartozunk.

A szentfazék c. film magyar szinkronos változatának egyik ikonikus jelenete

Amikor Pál arra biztatja a thesszalonikai keresztényeket, hogy haladjanak még előrébb a megszentelődés útján, akkor arra bátorítja őket, hogy legyenek jobbak, mint a környezetük, méghozzá Isten Lelkének, a megszentelő Szentléleknek az erejével.

Felmérések szerint a január elsején tett újévi fogadalmak 95%-a február végére teljesen befuccsol. Mi, emberek nagyon nehezen tudunk következesen kitartani a jóban, amit elhatároztunk. Aki a megszentelődés útján halad, az tudja ezt, ezért folyamatosan azért könyörög, hogy szoros kapcsolatban legyen a benne lakozó Szentlélekkel. A Szentlélek Isten bennünk és közöttünk. Ha nemet mondunk erre a folyamatra, a Lélek bennünk végzendő munkájára, Istenre mondunk nemet. Ha viszont átengedjük magunkat neki, akkor ebben a kapcsolatban formálódni fogunk, méghozzá annak a képére, akivel kapcsolatban vagyunk. Nem egy tökéletes állapotról van szó, hanem egy élethosszig tartó formálódási folyamatról.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Benned van a mi igazságunk, megváltásunk és megszentelődésünk. Kérünk, add nekünk Lelked erejét, hogy napról napra jobban hasonlítsunk rád! Hadd legyünk áldottaid, szentjeid egyenként és közösségként is! Ámen

2026. február 22., vasárnap

Védj meg minket a kísértésben!


Igehirdetés Böjt első vasárnapján Zsid4,14-16 alapján

 Lekció: Mt 4,1-11

Viktória húgomat gyerekkorában kínozta egy félreértés, pontosabban félrehallás. A Miatyánk jól ismert kérését: „ne vigy’ (azaz ne vigyél) minket a kísértésbe” ő úgy hallotta félre gyerekfüllel és gyermekfejjel, hogy „ne védj minket a kísértésben”. Nem is értette szegény, hogy miért mondunk le az Atya védelméről egy olyan helyzetben, amikor pedig arra a leginkább szükségünk volna.

Hiszen melyik helyzetben lennénk védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak, mint éppen a kísértésben, amikor az fenyeget minket, hogy még távolabbra sodródunk Istentől, amikor olyan tettekre csábítanak a kívánságaink, amellyel önmagunkat és emberi kapcsolatainkat is romboljuk?

Mai igénk (sőt igéink, mert az oltár előtti olvasmány is ehhez a témához tartozik szorosan) eloszlatják ezt a félreértést. Nem kell egyedül megállnunk a kísértésben. Segítségünk, védelmezőnk van. Nem is akárki, hanem maga Jézus Krisztus, Isten Fia.

A Zsidókhoz írt levél valószínűleg olyan keresztényeknek íródott, akik komoly üldöztetéseken mentek keresztül. A sok szenvedés, az, hogy látták a vezetőiket mártírhalált halni, az, hogy mindennapos volt a börtönnel és egyéb hátrányokkal való fenyegetés, kezdte őket megtörni. Ez a közösség kezdte elveszíteni a hitét, a reménységét. A cím onnan adódik, hogy a szerző (talán Apollós?) rengeteg ószövetségi idézetet és előképet használ, ebből pedig arra következtethetünk, hogy zsidó hátterű keresztények a címzettek. Kísértésben vagytok, rögzíti a szerző, de nem vagytok egyedül ebben a helyzetben. Jézus mindig veletek van, ahogyan ígérte. Ezt a bátorítást fejtegeti az egész levélben.


A mennyben fent, a trónusnál c. ének előadása a MEKDSZ egyik táborában (forrás: MEKDSZ ill. Vekker Adrás Youtube-csatornája)

Ennek az ószövetségi képeket használó bátorításnak az egyik legerősebb képe a FŐPAP. Talán azt jobban megszoktuk, hogy Jézusról mint áldozatról beszéljünk, de ez a levél kiegészíti és árnyalja ezt a képet. Jézus nem passzív áldozat, hanem főpap, vagyis olyan valaki, aki aktívan bemutatja az áldozatot. Ahogyan a zsidó főpap évente egyszer az engesztelési ünnepen bement a Szentek szentjébe, hogy az áldozati vérrel engesztelést szerezzen a nép (és nem mellesleg a saját) vétkeiért, úgy ment be Jézus is a VALÓDI Szentek szentjébe, vagyis a mennybe, az Atya jelenlétébe, és a saját vérét úgy mutatta be mint egyszeri és megismételhetetlen áldozatot. Örökre eltörölve ezzel bűneinket. Van azonban egy nagyon fontos különbség a klasszikus lévita főpap és Jézus főpapsága között (pontosabban több különbség van, de mai perikópánk csak egyet emel ki), nevezetesen az, hogy Jézus olyan főpap, aki kísértést szenvedett, de nem bukott el a kísértésben.

Amikor az első emberpár az Éden kertjében találkozott a kísértéssel, akkor el kellett dönteniük, hogy kinek hisznek: Istennek, a Teremtőjüknek vagy pedig a kísértőnek? Csak ez a két eset volt lehetséges. Vagy Isten hazudik vagy a kísértő, mivel kettejük szava áll szemben egymással. Ők pedig a kísértőt választják. Szívbeli bizalmuk megtörik Isten iránt, így beleesnek a kísértésbe. A jót és a rosszat felismerik, meg tudják különböztetni egymástól, mégsem szabad a lelkiismeretük, képtelenek a jót választani. A bukott ember továbbra is erkölcsi lény, gondolkodik a jóról és rosszról, de leválasztja ezeket a Teremtőről.

Mi történik, amikor Jézust elviszi a Lélek a pusztába, hogy elszenvedje a kísértést? Jézus olyan 40 napos böjtöt él át, amiről nekünk fogalmunk sincs. Az éhség felerősíti a szükségleteket és vágyakat. A kísértő pedig nemcsak a kenyérrel,  hanem a hírnévvel és a hatalommal próbálja csábítani. Jézus viszont nem bukik el. Ő pontosan tudja, hogy kicsoda. Nem fogja bizonygatni. És amikor Jézus a kereszten van, akkor az emberek a tömegből az ördöghöz nagyon is hasonló szavakkal cukkolják: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről” Jézus itt sem bukik el. Összhangban marad az Atya akaratával. (Nikosz Kazantzakis görög író regénye, a Krisztus utolsó megkísértése éppen azzal a gondolatkísérlettel foglalkozik, hogy mi lett volna, ha Jézus mégis leszállt volna a keresztről. Martin Scorsese pedig kitűnő filmet forgatott belőle.)

Ezért mondja itt a levél szerzője, hogy Jézus – hozzánk hasonlóan – kísértést szenvedett mindenben. Megtapasztalta az emberi élet minden mélységét, és ez alól a kísértés sem kivétel. Csakhogy egy fontos különbség: nem vétkezett.

Ha pedig Jézus már legyőzte a kísértőt, akkor ez azt is jelenti, hogy mi sem vagyunk a kísértésnek kiszolgáltatva. Felismerhetjük, hogy benne vagyunk. Kérhetjük a főpapunk és közbenjárónk segítségét. A tőle kapott erővel pedig meg is állhatunk benne. A szerző arra biztat minket, hogy kérjünk bátran, bizalommal segítséget. Irgalomra és kegyelemre számíthatunk, nemcsak akkor, amikor már vétkeztünk, hanem akkor is, amikor még előtte vagyunk.

Szerdán elkezdődött a 40 napos böjti út, amely számunkra is a mélyebb önismeret lehetőségét nyújtja. A lemondás, a szokott dopaminadagunktól való megfosztottság (ha nem nassolunk, nem iszunk alkoholt, nem vásárolunk stb.) felerősítheti a mély vágyainkat, amelyek végső soron Istenre mutatnak. Mi történik, ha nem némítom el azonnal valamilyen pótcselekvéssel azokat a hangokat, amelyek a lelkem mélyén kiáltanak? A böjt, ha komolyan csináljuk, a kísértést is mindig felerősíti, mert kifejezetten ellen akarunk állni neki, tehát erősebben kell támadnia. Megérezhetem ebben a böjti helyzetben, hogy mennyire esendő, mennyire kiszolgáltatott vagyok, ha nem áll rendelkezésemre a fogyasztás biztonsága. Ugyanakkor megérezhetem Isten kegyelmének az erejét is. A böjt nem öncél, és nem arra való a böjtölés, hogy egyes keresztények magasabb kasztba sorolhassák magukat mint a többiek. Az a cél, hogy Istenhez kerüljünk közelebb, felfedezzük, hogy végső soron az Igazságra éhezünk és szomjazunk.

A böjt teszi értelmessé az ünnepet. A húsvét nem lesz katartikus, ha a következő 6 hét is csak egy jól kitolt farsang számunkra. Persze lehet ezt is tenni, de akkor elvesztegettünk egy lehetőséget.  Azonosulunk-e Jézussal, aki azonosult velünk, és vállalta a böjti utat, az éhséget, szomjúságot, fájdalmat? Bízunk-e benne, elhisszük-e, hogy Ő győzött, és vele mi is győzhetünk? Kérjük-e tőle, hogy „védj meg minket a kísértésben”, amikor felismerjük, hogy miben vagyunk.

Az első kísértés az volt, hogy „olyanok lesztek, mint isten”. Fordítsuk ezt visszájára, és legyünk olyanok, mint az Isten-ember Jézus Krisztus. Aki teljesen emberré lett. Vállaljuk fel mi is az emberi lét mélységét, árnyékait, és hívjuk segítségül azt a Főpapot, aki hídépítő lett az Atya és az elveszett gyermekek között.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te igaz Főpapunk és közbenjárónk lettél. Mi istenné akartunk válni, de az ördög csapdájába estünk. Te szabad voltál, mégis megüresedtél és emberré lettél. Dicsőítünk téged azért, mert megálltál a kísértések között, és mindenben engedelmes voltál az Atyának. Tudjuk, urunk, hogy tudod, miben vagyunk. Ismered a helyzetünket, szenvedéseinket, szenvedélyeinket. Ismered mindazt, ami bennünket megkötöz. Szabadíts meg minket minden gonosztól! Ámen 

2026. február 17., kedd

Értelmes élet


Dialógus igehirdetés házasság hete alkalmából Ötvened vasárnapján Péld 9,10 alapján

„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.”

GLÓRI: Máté, neked milyen emlékeid vannak erről az igeversről?

MÁTÉ: Alapélményem az, hogy sokáig nem értettem ezt a verset, hogy mit is akar jelenteni. Harminc éves korom körül hallottam erről egy igehirdetést (már nem emlékszem, hogy mit mondott róla a lelkész), az autóban szüleimmel nagyszüleimhez menet kifakadtam, hogy „mi ez a hülyeség?”. Hogy lehet a félelem az alapja a bölcsességnek? Tudni kell rólam, hogy akkoriban kezdtem megszabadulni számos félelemtől, ami addig engem gyötört. Éppen azt éreztem, hogy végre semmitől és senkitől nem kell tovább félnem ebben az életben, és ettől felszabadultnak éreztem magam. Ezek a félelmek azonban a földi világhoz kötődtek, ami nem azonos az istenfélelemmel, sőt éppen abból fakadtak, hogy Isten az én életemben nem a középpontban volt.

Glóri, neked milyen kapcsolatod van ezzel az igével? Fel tudod oldani a benne lévő feszültséget?

GLÓRI: Kamaszként nekem is komoly gondot okozott ez az istenfélelem szó. Evangélikus iskolába jártam, ahol előszeretettel dobálóztak ezzel az igeverssel, és a felnőttek (tanárok) általában azt értették rajta, hogy fogadjunk szót az idősebbeknek, ne kérdőjelezzük meg a bölcsességüket, mert az az istenfélelem. Kicsit azt éreztem, hogy a felnőttek összekeverik önmagukat Istennel. Pedig az idősebb, okosabb, tapasztaltabb ember is ember marad. Tartsuk fenn magunknak a tévedés lehetőségét.

Már pszichológusként és teológusként fogalmaztam át magamnak, hogy az istenfélelem nem azt jelenti, hogy rettegünk Istentől (pl. attól, hogy megbüntethet vagy a pokolra küldhet), hanem azt, hogy Istent Istennek tartjuk, vagyis senkit és semmit nem tartunk nála nagyobbnak, jobbnak vagy fontosabbnak. Ha pedig Isten az Isten, akkor az ember ember maradhat és nem kell Isten székébe ülnie. Máté, a második tagmondat – amit kevesebbszer szoktunk idézni – hozzátesz valamit most a neked a mondat jelentéséhez?

MÁTÉ: Igen, a Szent szóra sokáig úgy gondoltam, mint ami megismerhetetlen, elérhetetlen, valami, ami nem én vagyok. Itt viszont pont arról van szó, hogy a Szent megismerhető. Mi ismerjük meg Őt, vagyis van közünk hozzá. Nem csak hogy megismerhető, de a megismerése értelmet is ad. Az én szeretetnyelvem a minőségi idő, vagyis szeretem a rendelkezésemre álló időt értelmes tevékenységekkel eltölteni. Ha a Bibliát olvasom vagy az igét hallgatom, akkor mindig úgy érzem, hogy ez nem kárba veszett idő. Mert Istenhez kapcsolódhatok általa. A munkámban is az értelmet keresem. Majdnem két évtizedet töltöttem el úgy, hogy különféle munkákat végeztem, amelyeket értelmetlennek éreztem. Tavaly augusztus óta azt élem meg, hogy egy nehéz, de legalább reményteljes hivatást gyakorlok. Ahogyan a tanítványaimmal igyekszem megismertetni Istent, úgy én is egyre jobban megismerem Őt.

Eljegyzésünkre kapott mézeskalács-szív (saját fotó)

Ugye most a házasság hetében vagyunk, és ezt a mai igehirdetést is részben ennek jegyében szerveztük. Te mit gondolsz, Glóri, könnyebb neked úgy félned Istent, hogy a férjed is istenfélő?

GLÓRI: Nekem egy sajátos teológiám van a házasságról. Szerintem a házasság olyan, mint a demokrácia. Nem tökéletes rendszer, de a legjobb, amit eddig kitaláltunk. Merthogy mi találtuk ki. Szerintem a házasság nem isteni, hanem emberi találmány, de egész jól is betöltheti a funkcióját, és Isten megáldja, ha kérjük. (Sőt, még a nem hívők házasságát is megáldhatja, mert az egyház nem birtokolja az Isten áldását, hanem közvetíti.) Viszont látok egy nagyon rossz tendenciát a kereszténységben, hogy sokszor a házasságot, a családot vagy ennek mintaszerű ideálját tesszük az Isten helyére. Például, amikor olyat mondunk egy lánynak, hogy Istennek csak az tetszik, ha te feleségként és anyaként teljesedsz ki, ezzel óhatatlanul a házasságra való vágy vagy a feleség és anyaszerep válhat az identitásunk alapjává. De ugyanígy a férfiaknak is kihívás lehet, hogy az, hogy én megfelelek ennek a társadalmi elvárásnak, hogy „van szép családom, karrierem, pénzem, autóm stb.”, akkor ebből merítem az önbecsülésemet, és már nem abból, amit Isten tett értem. Ez így ellentmond az istenfélelemnek. Szerintem a házasság akkor jó, ha nem cél, hanem eszköz. Ha együtt követjük Jézust, akkor épülhetünk egymás hite által, erőt meríthetünk az egymásért mondott imákból, a közös bibliatanulmányozásokból, és egy különleges érték lehet a kapcsolatunkban, hogy Jézus már minden bűnünket megbocsátotta. Ebből inspirálódhatunk, hogy mi is bocsássunk meg egymásnak.

Te mit gondolsz erről, Máté?

MÁTÉ: Azt gondolom, hogy Isten jól ismerte fel azt, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”. Én kamaszkorom óta vágytam egy társra, de az ezzel kapcsolatos próbálkozásaim nem voltak túl sikeresek. Végül éppen akkor sikerült megállapodnom melletted, amikor már ezt az egészet nem akartam annyira görcsösen. Amióta házasok vagyunk, közelebb kerültem Istenhez, de nem a házasság tényétől, mert Istenhez úgy is közel lehet kerülni, ha remete vagy a bakonybéli szentkútnál (mint Gellért püspök). Akkor tud segíteni a társad ebben, ha ő is közvetítőjévé válik Isten szeretetének, tehát kapcsolatban van Istennel is, meg veled is.

Sokáig nem értettem, hogy miért erőltetik az egyházban, hogy hívő párt kell találnunk magunknak (most sem szeretem, ha bárki bármit rám erőltet). Lehetsz te jó ember úgy is, hogy nem vagy hívő, élhetsz jó házasságban úgy is, hogy nem vagy hívő. Ha viszont mindketten hívők vagytok, akkor a földi házasságon túl még Isten örök életre vonatkozó ígérete is összekapcsol titeket. A házasság nem fog létezni már abban a formában, ahogyan most ismerjük, de nem is lesz rá szükség, mert az örök boldogságban leszünk együtt, függetlenül attól, hogy milyen életállapotban kaptuk az elhívást.

Szerinted Jézus hogyan van jelen a mi házasságunkban?

GLÓRI: Erről egy eléggé unortodox sztori jut eszembe a Bibliából. Merthogy kevés keresztény házaspárt ismerünk, és azokról is kevés az információ (például Priszka és Akvila, Pál munkatársai). Nem igazán van előttünk ebben jó, követendő példa, ahol leírnák, hogyan is kell ezt csinálni. Viszont van egy ellenpélda, Anániás és Szafira, akik azt hazudják a gyülekezetben, hogy az egész vagyonukról lemondtak azért, hogy a közösségnek adják, de valójában félretettek maguknak „öreg napjaikra”. Egyrészt nem bíztak Isten gondviselésében, másrészt jobbnak akarták mutatni magukat, mint amilyenek valójában voltak. Vagyis a képmutatás bűnébe estek.

Én azt szeretném, ha továbbra is azok lennénk, akik vagyunk. Megigazult bűnösök, akik Jézus vére által bűnbocsánatot és új életet nyertek. Jézus úgy van jelen az életünkben mint a hitünk és a megbocsátásunk forrása. Jézus, aki örök életre vezet minket, mi pedig együtt követjük Őt.  Te szívesen lennél a házasság hete reklámarca?

MÁTÉ: A hitemet nem a nagyvilág számára szeretném élni, hanem Isten felé. Távol áll tőlem a keresztény celebkultusz. Az ünnepek, kiemelt napok, hetek arra jók, hogy felhívjuk a figyelmet valamire, de ez nem azt jelenti, hogy azzal a dologgal nem kell foglalkozni az év hátralévő részében. Aki magyar, az az év minden napján magyar. Aki fontos neked, az nem csak a születésnapján vagy anyák napján vagy Valentin napkor fontos. Az ünnep jelzőfény. A házasság nem attól működik, és nem az a szeretet, hogy az év egy napján veszek egy csokor virágot. A szeretet napi döntések sorozata.

Imádkozzunk!

GLÓRI: Úr Jézus Krisztus, te a házasoknak, az egyedülállóknak, az elváltaknak, az özvegyeknek és mindenféle embernek megmutatod az istenfélelem útját, amely által értelmes életet élhetünk. Kérünk add, hogy identitásunk Benned gyökerezzen, tőled nyerjük a türelmet, hűséget és megbocsátást, amire szükségünk van. Ámen

 

2026. február 8., vasárnap

Hóval és esővel táplálva

 

Igehirdetés Hatvanad vasárnapjára Ézs 55,6-11 alapján

„Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani. Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.  Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.  Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek,  ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”

 

„Te megtaláltad már Jézust, Gump?” „Nem is tudtam, Uram, hogy keresnem kellett volna.” Talán többeknek ismerős ez a rövid kis párbeszéd-foszlány a Forrest Gump című amerikai filmből. Nem is tudtam, hogy keresnem kellett volna, mondja az enyhén értelmi fogyatékos Forrest egykori parancsnokának, Dan hadnagynak, aki éppen hitbeli és egzisztenciális válságban szenved. Dan hadnagynak nem csupán az a baja, hogy a vietnami háborúban szerzett sérülése miatt amputálni kellett a lábát, hanem az is, hogy nem találja az élete értelmét. Családjában generációkon át az volt a hagyomány, hogy a férfiak hősi halált haljanak valamelyik éppen aktuális amerikai háborúban. Dan meg van győződve róla, hogy neki is ezt a sorsot szánta az ég, ott kellett volna pusztulnia a vietnami dzsungelben. Forrest azonban több más bajtársához hasonlóan Dan hadnagy életét is megmenti, aki ezek után viszont nem találja a helyét. Hogyan értelmezzem újra az életemet, miután túléltem egy rendkívül traumatikus eseményt? Mihez kezdjek az életemmel? Mi az értelme? Ebben a tépelődésben bukkan fel a hadnagy életében Jézus és a hit kérdése. Vajon lehetséges-e újrakezdeni, lehetséges-e békét kötni Istennel?

A Forrest Gump ezen jelenete angol nyelven

Mai igénk arra bíztat minket is, hogy keressük Istent. Hívjuk Őt segítségül. Már a Biblia első lapjain felbukkan ez a kifejezés: „segítségül hívni az Úr nevét”. (Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét. 1Móz 4,26) Izgalmas belegondolni, hogy már az Ádám utáni második generáció, Sét idejében elkezdik az Úr nevének segítségül hívása. Bár jelen van a bűn romboló hatása, de ezzel párhuzamosan egy másik vonal is él, az Istent kereső, benne bízni próbáló vonal. Ez azt mutatja, hogy az emberben maradt valami, egy pislákoló vágy arra, hogy visszataláljon Istenhez. De azt is látjuk a Szentírás lapjain, hogy ebbe az embereknek milyen könnyen beletört a bicskájuk.

Valójában azért tudjuk keresni Istent, mert ő megtalálhatóvá tette magát. Azért hívhatjuk segítségül, mert Ő közel jött hozzánk. Ez a megtalálhatóság és közelség már az ószövetségi kijelentésben is tetten érhető, a leginkább kézzelfogható mégis Jézusban lett. Jézusban Isten egészen közel jött, és egészen könnyű volt megtalálni. Jézus mennybemenetele óta Jézus mindenütt jelen van: őt ITT és MOST, valójában bárhol és bármikor megtalálhatjuk.

Cseh Tamás mondja el önéletírásában, hogy 30 éves korában egyszer csak betért Budapesten egy katolikus templomba. Beült a padba, és imádkozni kezdett, ami tulajdonképpen egyfajta bűnvallás volt. Beismerte élete kudarcát – pedig ekkor már sikeres előadóművész volt. Belül azonban üresnek élte meg magát. Valami ilyesmi a megtérés.

A megtérést az Ószövetség leggyakrabban a SÚV = visszafordulni igével adja vissza. Mint amikor ráébredsz, hogy nem jó irányba mész, a valódi célod éppen az ellenkező irányban található, és megfordulsz 180 fokkal. Elhagyod azt az utat, amelyet addig követtél, amelyet lehet, hogy előtted az őseid is követtek, és amelyen talán az összes ismerősöd jár. Mindezt egy járatlan útért. Ez az út, Jézus szerint keskeny. Talán rögös is, kényelmetlen is. Mégis tudod róla, hogy a jó út, mert Istenhez visz egyre közelebb.

Az újszövetség szava a megtérésre a metanoia, azaz a gondolatok radikális megváltozása – lám, ez is szerepel itt, Ézsaiásnál. Az apostolok hangsúlyozzák, hogy a megtérés nem csupán, sőt nem is elsődlegesen a külső viselkedés megváltozása, hanem a belső világunk, a gondolatok, hiedelmek, értékek megváltozása, ezeken keresztül pedig az akarat megújult irányba fordulása.

Miért kell megváltoznia az útjainknak és a gondolatainknak? Nem feltétlenül azért, mert ezek az utak vagy ezek a gondolatok látványosan rosszak volnának. Akár még erkölcsösek is lehetnek a földi, emberek közötti mércével mérve. Csakhogy nem azonosak az Úr útjaival és az Úr gondolataival. Ahhoz, hogy őfelé közelítsünk, el kell hagynunk azt, ami régi, ami ellenkezik vele. Amikor viszont ez a pálfordulást megtesszük, akkor nem légüres térbe jutunk, hanem egyenesen Isten karjaiba sétálunk. Ő ugyanis irgalmaz, és készséges a megbocsátásra. Nála a kegyelem már készen áll. Teológiailag azt is mondhatjuk, hogy a kegyelem megelőz minket, elénk jön, ahogyan az apa tékozló fia elé.

A bűn legalább háromféle módon tud rombolni az életünkben. Először is ott vannak az ellenünk elkövetett bűnök, azután azok, amelyeket mi követünk el mások ellen. Végül pedig, ezek hajlamosak összekeveredni a fejünkben. Bűntudatot érzünk olyasvalami miatt, ami nem is a mi hibánk. Viszont le akarjuk rázni a felelősséget magunkról, miközben valamiben nagyon is hibásak vagyunk. A megtérés, a gondolkodás megváltoztatása azért is nagyon fontos, hogy a fejünkben végre rend legyen. Oké, álljunk meg egy pillanatra: Mi az, ami engem terhel, amit tényleg meg kell bánnom? Mi az, amiért más felel, amit inkább meg kell bocsátanom? Ez a folyamat önreflexió nélkül nem fog végbemenni. Ehhez pedig időt és teret kell hagynunk magunknak.

Mai szakaszunk beszél még az Isten igéjének az erejéről és hatásáról is. Egy nagyon izgalmas metaforában. Ez pedig a csapadék metaforája. A csapadék – tudja mindenki, aki termőfölddel foglalkozik – felbecsülhetetlen érték. Nemcsak az eső, hanem itt, érdekes módon a hó is meg van említve, ami Izraelben nagyon ritka, de amitől mi itt, Magyarországon is elszoktunk. Talán még bosszankodtunk is most januárban, hogy a hó akadályoz minket, nem tudunk olyan gyorsan autózni, elcsúszhatunk. A hónak számos előnye van az agrárium szempontjából. Például hőszigetelést nyújt a fagykárok ellen, de vízraktárként is funkcionál, mert a lassú olvadás sokkal praktikusabb a talajvíz-utánpótlás szempontjából, mint egy hirtelen lezúduló nagy eső.

A próféta is tud arról, hogy milyen fontos a csapadék. Valójában ez adja a talaj termékenységét, ebből lesz a vetőmag és a kenyérgabona. Milyen érdekes, hogy az oltár előtti igében Jézus is egy agrárpéldázattal, a magvető példázatával ábrázolja Isten országát. Ez mutatja ennek a képnek a korlátait is, mert ott inkább a maghoz, itt inkább a csapadékhoz hasonlítja Isten igéjét. Egy dolog azonban mindkét képből világos: a termés az Isten igéjének a hatására jön létre. Valami, ami felülről érkezik, ingyen, érdemeink nélkül, és a földbe jutva termővé teszi azt.

Ilyen az Isten szava is. Felülről jön. Adatik. Nem mi tettünk érte, nem mi érdemeltük ki. Ő az, aki elhív embereket, akik hirdetik. Mi a befogadó oldalon vagyunk. Isten igéje átjár, áthatja az életünk mély rétegeit, a lelkünk legmélyebb vízkészleteit is szeretné feltölteni. Nagyon fontos, hogy mindig hallgassuk az igét, és olvassuk is rendszeresen. Mert jöhetnek szárazabb időszakok, amikor nem lesz ilyen pofonegyszerű az igéhez hozzájutni, mint most. Az Isten igéje teszi termékennyé az életünket. Lehet, hogy nem azonnal és látványosan, de lassan és biztosan mint az olvadó hó. Isten ugyanis nem téved és nem véti el a célt. Ha Ő küldi az igét, akkor az célba ér. Eljut azokhoz, akiknek szüksége van rá, és megújítja az életünket.

Imádkozzunk!

Drága Urunk! Köszönjük, hogy téged meg lehet találni, köszönjük, hogy a te nevedet segítségül lehet hívni. Köszönjük, hogy ehhez ígéretek kapcsolódnak, hiszen te már hamarabb felénk fordultál, mint hogy mi feléd fordultunk volna. Hálásak vagyunk azért is, hogy nálad már készen áll a megbocsátás, és ebből mi is meríthetünk. Köszönjük és kérjük igédet, amely nem tér vissza hozzád üresen, hanem képes arra, hogy megöntözze, átitassa és termékennyé tegye életünket! Ámen

 

2026. február 6., péntek

Helyes dicsekvés

 Textus: Jer 9,22-23

Lekció: Mt 20,1-16

Pénteken az egyik hittanos tanítványommal szkandereztem. Erős kisfiúról van szó, akinek azonban még sokat kell tanulnia arról, hogyan kell jól használni az erőt. Biztos vagyok benne, hogy az előtte álló évek során még rengeteget fog ebben fejlődni. Mert az nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeknek és a fiataloknak: önmagában a tudás/bölcsesség, az erő vagy a gazdagság, vagy bármilyen erőforrás még nem párosul automatikusan erénnyel. Az erőforrások megszerzése és a velük való jó gazdálkodás fontos, de még talán ennél is fontosabb a szemléletünk, amivel ezekre az erőforrásokra tekintünk. Kitől jön? Honnan származik? Mi a célja? Mire fogom használni? Hogyan fogok élni az erőforrásommal?

Jeremiás próféta könyvéből származik a mai igénk, aki 2500 évvel ezelőtt élt, de szavai ma is aktuálisak. A próféta egy súlyos társadalmi válság kellős közepén mondja el a figyelmeztetést arról, hogy létezik helyes és helytelen dicsekvés is, és a kettő között képesnek kell lennünk különbséget tenni.

Először a helytelen dicsekvést veszi sorra. A bölcsesség, az erő, a gazdagság fontos pozíciókba juttathatnak embereket. De ha ezek a – sok szempontból illékony – tulajdonságok a dicsekvés, a gőg, az Istennel szembeni lázadás vagy az embertársak méltóságának sárba tiprásának alapjává válnak, akkor az egyén elbukik. Bármilyen fontosnak is hitte magát. A felsorolt személyek, a bölcs, az erős és a gazdag, valóban rendelkeznek ezekkel az erőforrásokkal. Fontos azonban a szemlélet is, ahogyan ezekkel élünk. Tudjuk-e, hogy honnan származnak, kitől kaptuk? „A bölcsesség kezdete az Úr félelme…” Két hét múlva ez lesz majd az igehirdetési alapigénk. A Szentírás szerint ugyanis nem létezik egy hittől/istenfélelemtől mentes, attól 100%-ban független emberi bölcsesség, amely valóban megérdemelné a bölcsesség nevet. Enélkül pedig üres okoskodássá fajul az emberi bölcselkedés.


Delila levágja Sámson haját id, Lucas Cranach festményén

Hasonló a helyzet az erővel is. A Bibliában vannak nagyon erős emberek is, az egyik leghíresebb Sámson, aki szinte a Marvel-szuperhősök univerzumához is tartozhatna. Mégis elveszíti az erejét, amikor elfelejti Istennek tett fogadalmát, azt hogy ő Istenhez tartozik, az Ő számára lett szentelve (a názírfogadalom által, amelynek a jele a hosszú haj). Vagy ott van a gazdagság is ,amit az ókorban Isten áldása jelének tartottak. A kérdés azonban az, hogyan reagál az ember, amikor elveszíti a vagyonát, akár egyik pillanatról a másikra, ahogyan pl. Jób történetéből látjuk.

Aki ezekkel dicsekszik, mintha önmagától, érdemei szerint örökre birtokolná mindezt, az nem helyesen dicsekszik.

De akkor mi a helyes dicsekvés? Egyáltalán létezhet-e ilyen, hogy helyes dicsekvés?

Jeremiás szerint a válasz igen. Aki dicsekedni akar, mondja, az dicsekedjék az ÚR-ral. Az Úr maga mondja, hogy azzal, amit ő tesz, és amit ebből az ember képes megérteni, azzal igenis lehet dicsekedni. Mert ez valós. Az Úr szeretetet, jogot és igazságot teremt a földön. Látjuk, hogy ez sokszor éppen az ellentéte annak az őskáosznak, ami az emberi tevékenység nyomán fakad.

Két ellentétes erő dolgozik a földön. Amit az Úr létrehoz, az meg is lesz. Közben azonban a kísértésbe esett és a bűn rabságában vergődő ember is megalkotja a maga helyzeteit. Nem kétséges azonban, hogy ki az erősebb. Amikor azt érzékeljük, hogy mi is képesek vagyunk – Isten munkatársaiként a szeretet, a jog és az igazság szolgálatába állni, ezeknek a cselekedeteit végrehajtani, akkor nem a magunkét tesszük csupán, hanem azt a jót, amelyet Isten eleve elkészített. Amikor tehát jót teszünk, az igazság szolgálatában állunk, akkor sem önmagunkat képviseljük vagy hirdetjük, hanem az Urat, aki munkatársaivá fogadott bennünket.

J.I. Packer mondta: „Hogy szolgának lenni szégyen-e vagy dicsőség, az attól függ, kinek a szolgája az ember.” Kit szolgálsz? Mit szolgálsz? Ha bölcsként, erősként vagy gazdagként csak a saját érdekeidet vagy a hozzád közel álló érdekcsoport érdekeit vagy képes szolgálni, az bizony igen kétes alap a dicsekvésre. Aki viszont az Urat szolgálja, az dicsekedjék bátran, de ne azzal, hogy ő maga mit tesz, hanem hogy az Isten kegyelme mit tesz vele és általa.

Ehhez fantasztikus illusztráció az oltár előtti olvasmányunk a szőlőmunkások példázatával. Akik már kora reggeltől dolgoztak a szőlőben, bár a gazda a korban egyébként elvárható 1 dénáros napszámban egyezett meg velük, amikor látták, hogy a késő délután munkába állók is ennyit kaptak, felháborodnak, mintha valami igazságtalanság érte volna őket. Pedig a gazda jóságában, szeretetében nem csak az időt és a teljesítményt veszi figyelembe a bér kifizetésekor. A kora reggeltől a szőlőben munkálkodókban az az illúzió alakulhat ki, hogy az, hogy itt dolgozhatunk, a mi érdemünk, nekünk több jár, mint másoknak, hiszen sokkal jobbak vagyunk náluk. Pedig az, hogy ki mennyit dolgozhat az Úr szőlőjében, elsősorban kegyelem. Olyasmi, amit azért kapunk meg mint lehetőséget, mert Ő felfogadott bennünket.

Hogyan dicsekszel? Kivel dicsekszel? Az erőddel, a pénzeddel, a bölcsességeddel? Bármilyen erőforrásoddal?

Pál apostol az Úr Jézus Krisztussal dicsekszik. Azzal, akinek a keresztje a bölcsek szemében bolondságnak látszik. Azzal, aki gazdag létére szegénnyé lett értünk, emberekért. Azzal aki erőtlenné lett, hordozta a mi erőtlenségeinket.

Most az úrvacsorában ezzel a Jézus Krisztussal találkozhatunk. Rádöbbenhetünk, hogy nincs mivel dicsekednünk előtte. De nincs is szükség dicsekvésre. Ha késztetést érzünk dicsekedni, dicsekedjünk azokkal a javakkal, amelyeket ingyen kaptunk például az úrvacsora által is. Bűnbocsánat, békesség, hit, új erő, vigasztalás, megnyugvás, állhatatosság.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te gazdag létedre szegénnyé, erős létedre erőtlenné és bölcs létedre az emberek szemében bolonddá lettél értünk. Add, hogy ne legyünk gőgösek, ne dicsekedjünk a fölülről adatott javakkal, mintha a mi érdemünk volna, hanem éljünk velük helyesen embertársaink javára! Add nekünk meg a helyes dicsekvés képességét, hogy arra legyünk büszkék, amit Te cselekszel általunk! Ámen

 

2026. január 28., szerda

Békesség köteléke

Igehirdetés 2026-os ökumenikus imahét 3. napján Mezőtúron 

"...igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével..." (Ef 4,3) 

„Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. Keljetek fel, menjünk el innen!” (Jn 14, 27-31)

 

A RefMtur Youtube csatorna videója a 3. nap estéjének imaalkalmáról (videó: Borzi Lajos)

A béke a háború hiánya.

A béke korábbi hadviselő felek között létrejött írásos megállapodás a hadiállapot felszámolásáról, ennek feltételeiről.

A béke a gazdasági jólét alapja.

A béke azt jelenti, hogy a konfliktusokat társadalmi egyeztetéssel, nézőpontok ütköztetésével, a sokféle vélemény és értékrend figyelembe vételével igyekszünk rendezni, erőszakmentes eszközökkel.

A béke azt jelenti, hogy mindenki más az én akaratomnak engedelmeskedik.

A béke egyfajta belső nyugalom, a stresszel történő megfelelő megküzdés révén.

Melyik békedefinícióval tudunk azonosulni? Melyik mozdít meg bennünk valamit? Melyikkel értünk többé-kevésbé egyet? Hogyan értelmezzük Pál apostol szavait, amikor az Efezusi levélben békességről beszél? Mindezt nagy mértékben meghatározza az, amit előzetesen gondolunk a békéről, amilyen asszociációink vannak, amikor ezt a szót meghalljuk. És amikor Jézust halljuk a békéről beszélni, akkor azt a valakit halljuk, akit Ézsaiás/Izajás próféta a békesség fejedelmének (Ézs 9,6) nevez.

Jézus korában a békesség, a shalom a köszönés volt. A Feltámadott maga is ezzel a köszöntéssel lép be a meglepett tanítványok közé. Miközben békességet kíván nekik, megbízza őket, hogy ezt a békességet vigyék tovább a bűnbocsánat által.

Jézus azt mondja, hogy az Ő békessége más, mint amit a világ ad. A politikai hatalom is békét ígér. Szemben a háborúval, a gazdasági válsággal. Pax Romana. A római császár is azzal büszkélkedett, hogy ő hozta el a békét a birodalom polgárai számára. Ugyanez a minta ismétlődik minden világi hatalom, minden kis- és nagybirodalom, minden politikai és társadalmi ideológia felől. Mindenki ígéri a maga békességét.

Jézus békessége azonban valami egészen más. Jézus akkor kezd el a békességről beszélni, amikor az árulója már útra kelt, hogy átadja őt az ellenségeinek, akik koholt vádak alapján elítélik, a pogányok keze által kivégeztetik. Jézus éppen arra készül, hogy elviselje az erőszakot, a szenvedéseket. Mégsem arról beszél, hogy „majd álljatok bosszút értem”, vagy „a megfelelő pillanatban rántsátok majd ki a kardotokat”. Arról beszél, hogy ő a tanítványoknak békességet ad. A saját békességét adja. Azt a békességet, amivel ő maga el tudja viselni a következő – nagyon is békétlen - 16 órát. Eljön e világ fejedelme, a sátán, aki békét hirdet, de valójában háborút szít, aki jólétet ígér, de valójában erőszak az eszköze. Jézus viszont azt mondja, az ő élete fölött a sátánnak nincs hatalma. Csakis az Atyának. Jézus Krisztus, mint az Atya Fia, csak az Atyának engedelmeskedik. Ő Isten Báránya. Kérhetne tizenkét légiónyi angyalt, egy hatalmas sereget, de Ő más utat választ. Nem a háború, nem az erőszak útját. Elébe megy azoknak, akik érte jönnek, hogy elfogják. Nem védi meg magát, nem menekül el.

Ez nem az a fajta kétértelmű, törékeny békesség, amelyet fegyverekkel lehet csak fenntartani. Ez a tökéletes, megrendíthetetlen isteni béke. Jézus ezt a békességet adja a tanítványainak. Ez a békesség a miénk is lehet.

Békesség első renden az Atyával. Kiengesztelődés Isten és ember között. Olyan békeszerződés ez, ahol a jóvátételt az Isten fizette ki, mert az ember soha nem lett volna képes. Minden emberi békeszerződésnél a győztesek diktálják a feltételeket, és természetesen a saját érdekeiknek megfelelően diktálnak. Isten békessége viszont más. Ő olyan szerződést írt, amelyben Ő vállalta az árat, és mi lettünk a kedvezményezettek.

Békesség másodszor önmagunkkal. Olyan lelkiismeret, amely szabadon áll Isten előtt. Megbocsáthatok önmagamnak, hiszen Isten már megbocsátott nekem Jézusban.

Békesség harmadszor egymással. A Jézustól kapott béke arra vár, hogy megosszuk egymással, hogy továbbadjuk. „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – mondjuk a Miatyánkban. Ez a megbocsátás lehet akár egyoldalú is, hiszen nem minden embertársunk nyitott a megbékélésre. De azokkal a testvéreinkkel, akik maguk is részesek Krisztus békéjében, meg is békélhetünk. Mert ez a békesség tőle és általa a miénk. Ennek gyönyörű jele a PAX, a kézfogás, amelyet felajánlunk egymásnak a misén. Persze a járvány óta ezzel a mozdulattal óvatosabbak vagyunk. De korábban sem maga a kézfogás hozta el a békét, hanem Jézus Krisztus szava: Békesség! Ha ez a béke az enyém, akkor tudom másnak adni, és ha másnak adom, még inkább az enyém lesz.

Hogyan tudna Krisztus teste egységre jutni? Csakis Isten Lelke tudja ezt az egységet munkálni. Hogyan tudunk megbékélni? Csakis Krisztus békéje által. Ezt viszont lehet hittel kérni imádságban. A békesség nem azt jelenti, hogy besöpörjük a szőnyeg alá a különbözőségeket, vagy elveszítjük az identitásunkat, feladjuk önmagunkat. Azt jelenti, hogy arra koncentrálunk, amit Jézus Krisztustól mint tanítványi közösség kaptunk. A békesség szövetségének Krisztus az Ura, annak javaival nem emberek rendelkeznek.

Ezért vagyunk itt ma este is. Ezért van ez az imanyolcad. Ezt kérjük, ezért sóvárgunk.

Reményik Sándor:

Békesség Istentől
 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.
 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.
 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.
 

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.
 

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.
 

1935 február 5