A törvény pedagógus

 

Textus: Gal 3, 23-29

„Akarsz megtanulni úszni, fiú?” „Akarok” – erre a válaszra Barbus belöki az ifjú rómait, Minutust a vízbe. Ezután az apa őt választja a fia nevelőjéül. Így kezdődik Mika Waltari finn írónak Az emberiség ellenségei című regénye, amely az apostolok korában játszódik.

Gyülekezeteinkben többen vannak/voltak pedagógusok. Mai igénkben is egy pedagógusról van szó. Ez a pedagógus a törvény. Pál apostolnak a Galatákhoz írott levele fő témája, hogy nem a törvény cselekvése, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által fogad el minket Isten igaz embernek. Ez a tétel az evangélikus keresztyén hit központi tétele, így talán nem véletlen, hogy a karácsony utáni vasárnap mellett az új esztendő első napján is éppen ebből a levélből származik alapigénk.

Pál itt egy olyan képpel igyekszik megvilágítani a törvény szerepét, ami kulturálisan ismét kissé távolabb van tőlünk. A törvényt paidagogosz-nak, vagyis nevelőnek (paidion=gyermek; agó= vezetni, kísérni; gyermekvezető-nek) nevezi. Természetesen ma is vannak pedagógusok, de az ókori nevelők státusza egészen más volt. Gyakran a rabszolgák közül kerültek ki. Műveltebb, sokszor külföldi, több nyelvet beszélő, olvasni tudó- de rabszolga státuszú emberek voltak ők. A növendék alá volt vetve hatalmuknak, amíg kiskorú volt, de amikor elérte a nagykorúságot, ő lett a nevelő ura. Alighanem ezt a tényt fejben tartva gondoskodtak a nevelők növendékeik előmeneteléről és jóllétéről. Többen közülük a nagykorú növendék házában kiemelt helyet kaptak, hála és tisztelet is övezhette őket, akár még az is megtörténhetett, hogy az úr a saját gyermekei nevelését is a saját egykori nevelőjére bízta. Még fel is szabadíthatták őket. Egy dolog viszont nem állt vissza: a nagykorúsággal az úr egyszer s mindenkorra kikerült a nevelő hatalma alól, soha többé nem volt köteles engedelmeskedni a parancsainak.

Pál azt mondja, hogy körülbelül így kell elképzelnünk a törvény – bár Isten szent törvénye – és a Krisztusban való hit szerepe közti különbséget. A törvény kicsit úgy van ebben az igeszakaszban ábrázolva, mint egy javítóintézeti nevelő. A törvény – mondja Pál – egybezárva őrzött minket. Nem tudott minket kiengedni a bűn börtönéből. Egész egyszerűen azért, mert a törvény erre nem alkalmas, nem ez a szerepe. Mintha maga is szolga volna, nem tud szabadító lenni. És ha körbenézünk a világban, valóban ezt tapasztaljuk. Minden vallásban és kultúrában találunk erkölcsi nagyságokat, akik az emberi moralitás legmagasabb fokát érték el. Mahatma Gandhi, a dalai láma, Teréz anya. De még ezek a kitűnő emberek sem képesek maradéktalanul eleget tenni az erkölcsi törvényeknek. Kitűnnek az átlagemberek közül, de közel sem tökéletesek – és ezt egyébként magukról is tudják. A szabályok, erkölcsi alapelvek és a legmagasabb fokú etikai cselekvés nem képesek az embert szabaddá tenni.

Ma Jézus Krisztus urunk nevenapja van. A nyolcadik napon ugyanis, amikor Mózes törvénye szerint körülmetélték őt, a Jézus nevet kapta. Ez a név azt jelenti JHVH megszabadít/szabadulás. Ez egyébként Jézus korában nem volt egy kifejezetten ritka név. Az Ószövetségben Józsué, az Újszövetségben néhány kisebb jelentőségű szereplő az apostoli levelekben ugyanezt a nevet viseli. Viszont egyedül a Názáreti Jézus neve árulkodik az ő küldetéséről. Máté evangéliumában azt mondja az angyal Józsefnek álmában, hogy azért kell az újszülöttet Jézusnak nevezni, „mert ő szabadítja meg népét bűneiből”. Jézus Krisztus a Szabadító. Ő nyitja ki a zárka ajtaját, Ő ereszt szabadon. Nem a törvény: ő csak a javítós nevelő volt. De szabadságot, cselekvőképességet nem tőle kapunk, nem is kaphatunk tőle. Csakis Jézustól.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a törvény rossz lenne, vagy hogy ne lenne alkalmas semmire. Hiszen nemsokára hallani fogjuk Isten tíz parancsolatát, amit a Sínai-hegyen Mózesnek adott, valamint Krisztus urunk kettős szeretetparancsát, amelyben összefoglalja a teljes ószövetségi törvényt és a próféták tanítását. De milyen kontextusban halljuk? Úgy mint a gyónást bevezető lekciót. Isten törvénye számunkra gyónási tükör, amelybe belenézve szembesülünk azzal, hogy mennyire nem vagyunk tökéletesek. Amikor azonban a feloldozás szavait halljuk, ott nem arra hivatkozunk, hogy bocsásson meg nekünk Isten, mert olyan jól megtartottuk a törvény többi részét, azon kívül, amit nem. Ott a Jézustól kapott felhatalmazásra hivatkozunk, amely kegyelmet ígér a bűnbánóknak.

A keresztyén szabadság tehát a hit által lehet a miénk, ha belekapaszkodunk a Jézus Krisztusban kapott ígéretbe. Amikor több mint 20 évvel ezelőtt ezt az igazságot megértettem, akkor velem egy elég fura dolog történt, eleinte szerintem kevesebb jót tettem, ami a mennyiséget illeti. Viszont azt a jót, amit tettem, nem kényszeresen, nem önigazultan csináltam, hanem Jézus Krisztusra tekintve, tőle tanulva, az ő Lelke által vezetve.

Pál valószínűleg fordítva volt, mint én. Ő is betartotta a törvényt, mint minden zsidó. De nem gondolta a törvényről, hogy képes szabadságot adni. És ezért nem is ezt hirdette a többi népnek, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitet. Lehet a törvényben gyönyörködni, lehet nagyon szeretni, lehet érdeklődni iránta, lehet tanulni tőle, és lehet beépíteni az életünkbe. Csak ne tévesszük össze a törvényt a hittel. A börtönőrt a szabadítóval.

Jézus ugyanis betöltötte a törvényt azzal, hogy minden amit mondott vagy tett, összhangban volt az Atya akaratával. Végül a kereszthalált is vállalta, felajánlva önmagát az Atyának értünk, akik nem tudnánk önmagunkért eleget tenni. Amikor szeretnénk változtatni valamit az életünkön, szeretnénk elhagyni egy rossz szokást, vagy azt kérjük, hogy oldozzon fel minket Isten a bűntudatból, amely megkötöz, akkor nem saját gyengeségünkre tekintünk, hanem arra, amit Jézus tett értünk. Ez pedig elég. Egyszer s mindenkorra. Ez az egyetlen áldozat örökre tökéletessé tett minket, akik hit által Isten tulajdonai lettünk, vagyis megszentelődtünk.

Január 1. van. Egy új polgári év kezdete. Miben bízunk? Kiben bízunk? Önmagunkban, a saját erőnkben, abban, amit mi képesek vagyunk megtenni? Lehet, hogy nagyon sokáig el tudunk jutni saját erőből is, de tökéletesek biztosan nem leszünk. Vagy elérünk egy torz tökéletességet, amely kevéllyé felfuvalkodottá tesz. Jézus viszont alázatos volt. Mindent az Atyának adott, mert mindent Tőle kapott. Az új esztendő minden napjára az az imádságom, hogy mi is Jézushoz hasonlóan mindent az Atya kezéből fogadjunk hálaadással, és minden jót, amit enged még tenni ebben az új évben, neki tulajdonítsunk, és neki ajánljunk! Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Te vagy a Szabadító. Te vagy, aki kiengedhet minket az önigazultság vagy a mardosó bűntudat börtönéből. Te vagy, aki a bűn és halál bilincseit leszaggatod a kezeinkről, hogy újra cselekvőképesek legyünk. Te vagy, aki megszabadítasz a halálfélelemtől. Sőt, minden félelemtől. Hálát adunk neked szabadító művedért. Add, hogy ebben a szabadságban jól éljünk, ebben növekedjünk, helyzetünkkel ne éljünk vissza, hanem minden időben Rád tekintsünk, benned bízzunk az új esztendőben is és életünk minden órájában. Ámen

Alkalmas és alkalmatlan idő

 

Textus: 2Tim 4,1-5

Kedves Testvérek!

Mai igénk elénk hoz egy olyan fogalmat, amely kulcsfontosságú a bibliai üzenet megértése szempontjából. Ez a fogalom az idő. Mi az idő? – kérdezi Szent Ágoston, és válaszol is magának – Ha senki sem kérdezi, akkor tudom, de ha megkérdezik, nem tudom megmagyarázni. Milyennek képzeljük el az időt? Inkább kör vagy inkább vonal?

Az archaikus népek mitológiái az időt körforgásként képzelik el. Például az ősmagyar kultúra időfelfogása, az indiai vagy a görög időszemlélet is ilyen. A másik lehetőség az egyenes vonal. Ezt képviseli a zsidó kultúra, de ezt vette át az őskereszténység is, az idő lineáris szemléletét. Paradox módon még a marxizmus is átvette ezt az egyenes vonalú időszemléletet, de Jézus Krisztus születését megpróbálták kivenni az időegyenes közepéből és egy egészen másfajta történelmi progressziót hirdettek, amelynek a vége nem Isten új teremtése, hanem a minden ízében földi, materialista üdvösségtan, melyet a kommunista ideológia győzelme hozhat el.

Az ősmagyar mitikus körkörös időszemléletre jó példa a Fehérlófia és annak animációs feldolgozása

Az apostolok tanítása szerint azonban Jézust nem lehet kivenni az időegyenes közepéből. Mindannak, ami kb. 2000 évvel ezelőtt a Názáreti Jézus életében, kereszthalálában és feltámadásában megtörtént, annak az előtte történt és utána történő dolgok szempontjából egyaránt döntő jelentősége van. Ez az egyszeri és megismételhetetlen, páratlan eseménysor az, ami a bibliai elbeszélés központi vezérfonala, az üdvösség története szempontjából megkerülhetetlen. Minden, ami előtte történt, ebbe a pontba vezet, és utána is minden ebből indul ki. Amikor a polgári év utolsó napján megállunk, hogy a bűnbánat, a reménység és a könyörgés szavaival Istenhez forduljunk, akkor megvalljuk, hogy Isten az idő egyedüli Ura. Egyedül őneki van hatalma az idő felett. Ő tudja megszabni a dolgok  megfelelő idejét, a mi életünk ideje is az Ő kezében van. Isten ideje végtelen, a mi időnk véges.

A világi időszámítás is Jézus Krisztus születéséből indul ki. A világi történelmet is így számítjuk: Krisztustól visszafelé, illetve Krisztus után előrefelé számolva az éveket. Nem ez az egyetlen évszámítási mód. Más a zsidó, a muszlim, a kínai, az egyiptomi, a görög, a római. Mindenki valamilyen számára fontos eseményből indul ki. Az új évet is máshonnan indítják. Január 1. mint a polgári naptár első napja teljesen önkényes, nem volt mindig ez, és nem is biztos, hogy mindig így marad (pl. régebben március 1. volt).

És ez a sok bizonytalanság az idő körül mind mind arra utal, hogy az idő nem a mi kezünkben van. A görög újszövetség több szót is használ az időre. Van például a khronosz, az előre haladó, a múló, a könyörtelen idő. Az idő, amely nem hozható vissza. Az idő, amely lejár. Van egy másik kifejezés is, amely a mai igénkben is előkerül, ez a kairosz. A kairosz az alkalmas idő, a megfelelő időpont, és különösen akkor használják, amikor valamilyen Isten terve szempontjából fontos esemény időpontjáról van szó. Isten meghatároz bizonyos időket, kairoszokat, amikor aktívan belevatkozik a történelem menetébe. Ezek az események az akkori világpolitika színpadán nem szereplő események. Egy no name nomád pásztor elhívása, hogy hitben kövessen egy láthatatlan Istent. Egy kis nép kiválasztása. Egy kis család legkisebb fiának felkenése királlyá. És ennek a királynak kései leszármazottjaként egy kis faluban élő ács és a menyasszonyának megbízása azzal, hogy éppen ők legyenek a születendő Messiás szülei. Isten a maga nagy tetteit nem feltétlenül a világbirodalmak nagyhatalmú embereinek döntésein keresztül hajtja végre – bár ezeket is felhasználhatja, mint Augustus császár rendeletét – hanem a hétköznapi emberek hétköznapi döntésein keresztül, akik, mivel hisznek, maguk is a kegyelem eszközeivé válnak.

Pál apostol maga is része  lett az üdvtörténetnek. Mert miután megragadta őt Jézus Krisztus örömhíre, nem tehette meg, hogy nem hirdeti. Pál is bekapcsolódott a Krisztusról szóló igehirdetés folyamatába, ezáltal lendítve tovább az idő vonalát, amelynek vége Krisztus második eljövetele és a világ újjáteremtése. Második Timóteushoz írott levelében, melyet sokan Pál végrendeletének is tekintenek, mert ez az utolsó levele, Pál már érzi, hogy az ő életének véges ideje letelik. Ezért mint egy különös örökséget, Timóteusra hagyja az evangélium hirdetésének szolgálatát. És itt, ezen a ponton, Pál arról az időről beszél, amit Timóteus feltétlenül használjon ki az ige hirdetésére. Akár alkalmasnak akár alkalmatlannak érzi az időt emberi szempontból.

Mert ez egy olyan fontos dolog, amire minden idő alkalmas. Isten ugyanis adja nekünk az időt. Mindig adja. Minden nap. Minden évben.  Mi pedig nem tehetjük meg, hogy visszaélünk vele. Persze nagy a kísértés, hogy minden mással foglalkozzunk. Annyi dolgunk van. Ott a család. Az egészség. A ház. A kert. Az anyagiak. A sport. A közélet. Ezek persze fontos dolgok, ahogyan a pihenés és kikapcsolódás is. Mégis, ha kizárólag ezekre koncentrálunk, akkor a múló időt fogjuk csak érezni, ahogyan elketyeg fölöttünk. Úgy fogjuk megélni az időt, mint ami elfogy, kifolyik a kezünk közül. Ha viszont Isten igéjének hallgatására és hirdetésére tesszük a hangsúlyt, az idő nem lesz többé hozzánk könyörtelen, mert felfedezzük, hogy Isten ideje végtelen, és mi ebbe a végtelen időbe tartunk.

Aki már idős és/vagy beteg, az most december 31-én talán remegve kérdezi önmagától is – lehet, hogy a most következő év lesz számomra az utolsó? Talán ez fog állni a sírkövemen, mint záródátum? Ha viszont a kairoszban élek, Isten kegyelemi idejében, akkor ez a kérdés más megvilágításba kerül. Csak azt fogom kérdezni: Van-e még időm hirdetni Isten igéjét vagy nem? Pál az utolsó leheletéig hirdette. Valószínűleg Timóteus is. És én is szeretném az utolsó leheletemig hirdetni. De ez az egész egyház, az egész gyülekezet feladata. Nem csak a lelkészé. Mert az ige nyilvános hirdetésén túl a családokban, az otthonokban, a szomszédi segítségnyújtásban, a kórházi ágyak mellett válik életté az Isten igéje. Az én időm elfogy. Isten viszont folytatja, gördíti előre az üdvösség nagy történetét. Mi pedig ebben a történetben mind fontos szereplők vagyunk, mert a népek a mi ajkunkról, az egyház, a gyülekezet ajkáról hallják meg az evangéliumot. Ez a feladat semmi mással nem helyettesíthető. És higgyük el, hogy a mi személyünk sem pótolható, nem cserélhető fel senki mással.

Imádkozzunk! Istenünk, Te vagy az idő Ura! A történelem könyörtelenül múló idejének éppúgy, mint a különös alkalmaknak és időpontoknak! Kérünk, adj nekünk az új esztendőben is vágyat és lehetőséget Igédnek meghallására, arra, hogy az dolgozzon bennünk és általunk. És adj nekünk alkalmas időt az ige hirdetésére, hogy meghallják mindazok, akiknek szíve nyitott rá! Ámen

Az igehirdetésben nagy mértékben támaszkodtam Oscar Cullmann Krisztus és az idő című könyvének gondolataira.