Testvérszeretet

Igehirdetés az ökumenikus imahéten 1Móz 50,15-20 alapján

Nagyon szeretem a magyar testvér szót. Az egyik, ami tetszik benne, hogy mindkét nemű testvérekre lehet vele utalni, nem kell mindenáron megkülönböztetni a fivéreket a nővérektől. A másik, hogy utal a testre és a vérre, arra a mély életközösségre, összetartozásra, ami ezt a kapcsolatot jellemzi. Egy vérből valók vagyunk, egy családot alkotunk, ugyanaz a származásunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű. A testvérkapcsolat elindulhat az irigység, rivalizálás útján éppúgy, mint a tudatos szövetségalkotás útján.

A Biblia is tud erről a kettősségről, és Mózes első könyve különös figyelmet szentel a testvérkonfliktusok témájának. Káin és Ábel történetében halálos kimenetele lesz a rivalizálásnak, aztán fokozatosan enyhül: Izsák és Izmael öröklési kérdése az idősebb fiú és édesanyja, Hágár száműzésével "oldódik meg" (elvetve a magját két nemzetség közti további harcoknak). Ézsau végül megbocsát az őt és apját becsapó öccsének, Jákóbnak. A teljes megbékélés megkapó története József és bátyjai regényében bontakozik ki.

A testvér szónak azért is van nagyon pozitív csengése számomra, mert szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy ki nekem és mindnyájunknak Jézus. Szólítjuk őt Úrnak, Mesternek, Megváltónknak, Üdvözítőnknek, és ezek a címek mind igazak rá. De a konfirmációi káténkban van egy kérdés, a "Kicsoda Jézus Krisztus?", amelyre a következőképpen hangzik a Felelet: "Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem." A Zsidókhoz írt levél úgy fogalmaz, hogy Jézus, az Isten Fia "nem szégyell minket testvéreinek nevezni". Általa kapcsolódhatunk mi is Istenhez, mint az ő gyermekei. Jézus az igazi testvér.

Ferenczy Károly: Józsefet eladják testvérei

József az egyik legfontosabb előképe Jézus Krisztusnak a Teremtés könyvében. A bántalmazott, ruháitól megfosztott fiatalember, akit szinte látunk a kútból kihúzva, ruhátlanul remegni a rabszolgakereskedők vizsla szemei előtt. Bátyjai kecskevérbe mártott köpenyével keltik József halálhírét apja előtt - a holtteste nyilván nincs meg. Apja, Jákób számára mindenesetre meghal a szeretett fiú, sokáig gyászolja kedvenc gyermekét. József a legnagyobb mélységeket tapasztalja meg, az emberi lét legmélyebb pontjára jut. Megfosztva személyes szabadságától, emberi méltóságától. Hamis vádakkal elítélve. Egy különös fordulat nyomán azonban magas rangra emelkedik, egész Egyiptom kormányzója lesz, és végül ő menti meg az éhínségtől, nemcsak az egyiptomiakat, hanem a szomszédos népeket, köztük saját családját is. A testvérek azonban először nem ismerik fel - az eltelt évek, az, hogy halottnak hihették, és az, hogy képtelenségnek tartották volna, hogy Egyiptom második embere éppen az ő öccsük legyen - egyszóval: a körülmények eltakarják előlük, kicsoda valójában József.

József ebben a helyzetben egy izgalmas próbatételre szánja el magát. Kockázatos módon újrajátszatja velük a testvérük elárulását. Az egyik testvért ott tartva, követeli, hogy legközelebb, amikor jönnek élelemért, hozzák magukkal legkisebb testvérüket, József édesöccsét, Benjámint is. Jákób nagy nehezen elengedi a nagy útra a legkisebbet. József azonban belecsempészi Benjámin zsákjába az egyik kincsét, és visszahozatja azzal, hogy a tolvajt Egyiptomban tartja rabszolgának. A testvérek azonban ezt nem engedik, inkább Júda maga ajánlkozik, hogy ott marad Benjámin helyett. József ekkor sírva leleplezi magát a testvérei előtt, és egymás nyakába borulva kibékülnek.

Telnek-múlnak az évek, de az elkövetett bűn mégis valahogyan ott feszülhetett a családban, mert az apa halálakor újra fölmerül a testvérekben, hogy József talán mégis bosszút akar állni rajtuk. Ilyen mély a bűn rombolása annak a lelkében, aki elköveti: bizalmatlanná tesz annak a jóindulatával szemben, aki ellen vétettem. Nem hiszem el a bűnbocsánatot. Haragot, ítéletet, vádat, kárhoztatást és bosszúszomjat vélek felfedezni ott, ahol réges-régen felém nyújtott békejobb van.

Olvasok egy könyvet, a címe: A megbocsájtás könyve. Desmond Tutu, dél-afrikai érsek írta a lányával közösen, hogy utat mutassanak azoknak, akik személyes vagy társadalmi traumákból szeretnének gyógyulást találni. Akik nem akarnak a harag és bosszúállás ördögi körében vergődni. Négy állomásról beszélnek a megbocsátás útján. Szerintük a megbocsátás nem függ attól, hogy a vétkes kér-e bocsánatot az áldozattól vagy sem. A megbocsátás azon múlik, aki a sérelmet elszenvedte.  Tehát lehet egészen egyoldalú is.

József történetéből azonban látjuk, hogy a megbékélés teljességéhez mindkét fél kell. Nemcsak arra volt szükség, hogy József megbocsássa az ellene elkövetett árulást, hanem arra is, hogy a testvérek elhiggyék, elfogadják ezt a megbocsátást. A mai igénk kezdetén még bizalmatlanok. Üzenetet küldenek, és amikor személyesen megjelennek öccsük előtt, leborulnak. József sírva fakad, hogy a bátyjai nem bíztak teljesen a jóindulatában. Azt olvassuk, hogy "szívhez szólóan beszélt velük", bátorította, vigasztalta őket, "Ne féljetek"- mondja nekik.

A megbékélés kulcsa a testvér-fogalomban van. A testvérek éppen azért tudják olyan mélyen bántani egymást, mert az egymás iránt szeretet és bizalom sebezhetővé, kiszolgáltatottá tesz minket egymás előtt. Vajon képesek vagyunk-e a legmélyebb megbántottságban is testvérekként tekinteni egymásra? Képesek vagyunk-e felismerni egymásban a testvért, akiért Jézus meghalt? Képesek vagyunk-e, ahogyan József tette, túllátni az emberi gonoszság következményein, az elszenvedett megaláztatásokon? Képes vagyok-e meglátni az egész történet mögött Isten jó tervét, anélkül, hogy letagadnám a fájdalmamat? Lelkészek, gyülekezeti tagok és elöljárók, egyházi vezetők - emberek, akik vétkeznek. Testvérek-e? Testvérek-e akkor is, ha nem bánják meg a vétküket és nem kérnek bocsánatot? Testvérek-e azok is, akik semmi hajlandóságot nem mutatnak a változásra vagy a közeledésre? Tudom-e őket a kereszt alatt látni? Tudok-e szívhez szólóan beszélni ahhoz, aki szerintem súlyosan téved, és aki rólam legalább akkora rosszindulatot feltételez, amekkorát ő tanúsított korábban irántam?

Van egy paródiája az ökumenikus törekvéseknek, amely egy olyan "ál-köszöntés", amit a három történelmi felekezet hagyományos köszönéséből gyúrtak össze. Így hangzik: "Erőltessék a békesség." Ez a gúny-mondat nagyon jól illusztrálja azt, hogy a megbékélést nem lehet erőltetni. Pál apostol maga is azt írja a korinthusiaknak: "Krisztusért KÉRÜNK, béküljetek meg az Istennel". És ha Istennel kibékültem, akkor az embertársammal is ki tudok békülni. Az erdélyi reformátusok így köszönnek: "Békesség Istentől". A valódi békesség sehonnan máshonnan nem jöhet. Ahogyan Jézus imádkozik a tanítványokért a főpapi imádságban: hogy az Atya és Fiú közötti szeretet legyen teljessé bennünk és közöttünk. Vagy ahogyan a katolikus liturgiában az eukharisztia előtt köszöntjük egymást: "Legyen békesség köztünk mindenkor!" Ez Krisztus békéje. Ezt a békét ajánljuk fel egymásnak és a világnak. Ezt a békét tudjuk megteremteni az emberek között, hogy méltán hívhassanak minket Isten gyermekeinek. Jézus nem szégyell minket testvérnek nevezni. Kérlek, testvérem, te se szégyellj engem, én se akarlak szégyellni téged! Ámen

Amíg a halál el nem választ

Igehirdetés Jn 2,1-11 alapján Mezőberény II.kerületi gyülekezetben

2015 szeptemberében én prédikálhattam kisebbik húgom esküvőjén. Szerény összejövetel volt, de a szertartás után mi is tartottunk egy kis szeretetvendégséget, hogy a távolról utazókat elláthassuk, és együtt ünnepelhessünk. Minden testvér odatette magát, mindenkinek megvolt a feladata. És igen, mi is izgultunk, mint mindenki, aki hasonló rendezvényt szervez: minden elég lesz? Jól becsültük meg az étel-ital mennyiségét? Ugye minden a legnagyobb rendben lesz, semmiféle fennakadás nem fogja elrontani a fiatalok örömét?

Lina húgom és Beni sógorom eskütétele. Fotó: Karancsi Rudolf

Jézus és tanítványai a kánai lakodalmon ilyen helyzetbe csöppennek. Nincs szerepük, ők meghívott vendégek. Talán Jézus anyja, Mária rendelkezett valamilyen feladattal, de még ez sem biztos: csak annyit tudunk meg, hogy ő vette észre, hogy elfogyott a bor, és jelezte Jézusnak a hiányt. Nekem nagyon tetszik Jézus és Mária párbeszéde. Talán már félszavakból is értették egymást. Nem tudom, hogy Mária csodát várt-e a fiától, hiszen, ha ez volt Jézus első jele, akkor nem hivatkozhatott arra, hogy "emlékszel, a múltkor is milyen jól megoldottad a helyzetet". Mária nem követel semmit, nem akar mindenáron csodát, nem akar villogni a Messiás fiával a rokonok előtt, hogy "mutasd meg szépen Ezékiel bácsinak, hogy milyen ügyes vagy, kisfiam. " Egyszerűen csak jelzi a problémát. Ez számomra minta abban, hogy hogyan kell Jézus elé tárnom a kéréseimet, vagy mások problémáit.
A gimnáziumban még karácsony előtt kaptam néhány cédulát a tanárkollégáktól, amelyekre imatémák vannak fölírva. megígértem nekik, hogy imádkozom ezekért. És valóban: kiterítettem a cédulákat az imazsámolyom elé, hogy rájuk lássak, amikor imádkozom. És nem az a lényeg, hogy "üresre imádkozzam a padlót", ahogyan Luther a szerzetesi cellájában, hanem, hogy ott legyenek a kérések kiterítve, Jézus hatalmára és kegyelmére bízva. Az a bizalom is példaértékű, ahogyan Mária odafordul a szolgákhoz Jézus - látszólag elutasító - válasza után: "Bármit mond nektek, tegyétek meg!" Úgy tűnik, gyakorlata volt a ráhagyatkozásban.

Imacéduláim a kis Jézus-ikonom körül kiterítve

Vízkereszt ünnepe és az azt követő időszak Jézus isteni dicsősége körül forog. Azok a csodák és misztériumok vannak a középpontban, amikor a tanítványok és talán mások előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus nem akárki. Nem egyszerűen egy rabbi a sok közül, aki helyesen tanítja Isten igéjét, annál jóval több: ő a Messiás, az élő Isten Fia. Ez az első jel, ahol Jézus már a működése kezdetén kijelenti a dicsőségét. Mégsem maga a csoda áll a középpontban. Nem túl látványos az egész. Csak megtöltik a kőedényeket vízzel, merítenek, és visznek a násznagynak. Látszólag semmi különös nem történik. Jézus jelenléte és szava miatt mégis EGÉSZEN más lesz minden. Többről van itt szó, mint hogy egy folyadék minőségében megváltozik. A jel sohasem önmagáért való csodatétel. Önmagán túlra mutat.

Víz és bor. Számunkra rendkívüli jelentőségű elemek. Ezeket a jegyeket, látható jeleket használjuk, amikor a két szentségünket gyakoroljuk. A víz a keresztség jele. Sűrítetten tartalmazza mindazt az ajándékot, amelyet Isten ingyen, feltétel nélkül nekünk ad: tisztaság, új élet, bűnbocsánat, Szentlélek ereje. A bor pedig az úrvacsora látható jele a kenyér mellett. Utal a bűnbocsánat vérére, de arra a gazdag örömre is, ami a Királyi Menyegzőn, Isten Országában vár ránk. Az új bor az új szövetség jele. Isten Országának meghívott vendégei vagyunk - ezt a képet gyakran használja a Biblia. Isten Országát úgy képzelhetjük el, mint egy lakodalmat, az élet ünnepét, ahol a vidámság áthat mindent.

"Véletlenül ökumenikus" nagycsütörtöki úrvacsora Hetesen,
egy Kaposvár melletti kis faluban

A kánai menyegzőn lezajló csoda tehát nem egyszerűen Jézus belépője a nyilvános tanítás megkezdésekor, hanem előre utal egészen nagycsütörtökig, az utolsó pohár borig, amit Jézus a földön iszik, sőt még tovább, addig az új borig, amelyet velünk akar inni a mennyek országában. Az élet és a halál összeérnek Jézus szolgálatában, a menyegzőn Jézus már a halálára gondol "nem jött még el az én órám", amiért jött. De a halála előtti estén az új és örök életre gondol, a nagy menyegzőre, amelyre hivatalosak vagyunk.

Az esküvőn az ifjú pár azt fogadja meg, hogy addig kitartanak hűségben egymás mellett, amíg a halál el nem választja őket. A boldogság intenzitását éppen az adja, hogy a kapcsolat elveszíthető. Jézus ugyanígy folyton mondogatja a tanítványoknak, hogy készüljenek fel, hogy nélküle kell majd boldogulniuk "elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak", "nem leszek mindig veletek". Jézus halála, és paradox módon feltámadása és mennybemenetele bizonyos értelemben "elválaszt" minket tőle. Ő már átment valamin, aminek mi még előtte vagyunk. Amikor megkeresztelkedünk, éppen ezt előlegezi meg nekünk a szentség: egész életünket átadjuk Jézusnak, hogy az Ő életét éljük feltámadva.

Ő a vőlegény, az egyház pedig, az elhívottak közössége, a menyasszony. Mostanában kezdem kapizsgálni ennek a képnek a jelentőségét. Hiszen Jézus maga NAGYON sokat használja. A különbség az, hogy ezen az esküvőn már nem lesz halál, ami elválasszon, hiszen a halál addigra legyőzötten hever Jézus lábai alatt mint végső ellenség. A lakodalmi bor, ami olyan jó, hogy a násznagy csodálkozva hívja oda a vőlegényt, hogy miért nem adta fel korábban, előíze annak a felülmúlhatatlan örömnek, ami ránk vár az örök életben. Jézus sem mennyiségben, sem minőségben nem spórolt  a borral. Bőségesen (kb. 5-600 liter) és kiváló minőségben adott a násznépnek. Mi miért hisszük azt, hogy a mi kéréseinket majd szűkmarkúan fogja teljesíteni - ha egyáltalán teljesíti? Nem arról beszélek, hogy tekintsük Urunkat problémamegoldó-automatának, de ha valamire tényleg szükségünk van nekünk vagy szeretteinknek, ha valamiben tényleg hiányt szenvedünk, azt bátran tárjuk föl előtte! Ő meghallgat, mert fontos neki a szükségünk és az örömünk. Jézus teljességre hív, éljük meg Vele!

Kegyelemmel teljes

A reflexiós cikkekben megpróbálok mindig eszperente címet adni, ahogy a Tervezett gyerek-ben is tettem. Saját reflektálásaimat olvashatod Szikszai Szabolcs barátom által felvetett témákra a 136 napos út keretében.

Az elmúlt 12 nap bejegyzései egytől egyik a kegyelemhez vezettek. Ez persze egy kedvenc keresztény téma, de azért kell újra és újra elővenni, mert a kegyelem olyasmi, mint a mindennapi kenyér: nem elég, hogy egyszer ettél belőle, újra és újra táplálnod kell magadat általa.

Mi is a kegyelem? Nem is olyan könnyű ezt megérteni, sem elmagyarázni. Írtam róla 10 pontot- ahogyan én tapasztalom.

1. Valami, amit megkapsz anélkül, hogy tenned kéne érte valamit, vagy meg kéne felelned előzetes elvárásoknak. Ajándék. Nem lehet kiérdemelni vagy kifizetni előre vagy utólag.

2. Jogi értelemben véve a már kiszabott büntetés alól kap mentességet az, aki kegyelemben részesül. Vagyis nem kell bűnhődnie, olyasmiért sem, amiért megérdemelné a büntetést.

3. A kegyelemből mégsem erkölcstelenség következik, hanem "kegyelem kegyelemre". Vagyis aki kegyelmet kapott, maga is kegyelmessé válik másokkal szemben.

4. A kegyelem a senkiket választja ki, megalázva a gőgösöket, ahogyan a Názáreti Máriával is tette. Tehát nem lehet azoké, akik valakiknek tartják magukat Isten előtt.

5. A kegyelem mégsem mondja azt, hogy szorítsd vissza magadat, korlátozd magad, mondj le a saját szükségleteidről mintegy "cserébe" a kegyelemért, hanem szabaddá tesz a bőséges életre és a hiány elviselésére is.

6. Aki kegyelemből él, annak a szíve hálás. A keveset is képes becsülni, mert azt is Isten kezéből veszi.

7. A kegyelem nem diszkriminál és nem mér szűkmarkúan.

8. A kegyelem Istentől jön, mindig Ő a forrása. Az emberek egymás közötti kegyelme is így lehetséges, mert Isten képmásai vagyunk.

9. A kegyelem és az igazságosság nem zárják ki egymást, hanem egyetlen paradox feszültségben mindkettő teljesül Jézus Krisztusban, aki által mindkettő megjelent a világban.

10. A kegyelem nem ugyanaz, mint a törvény. Törvény által sosem érheted el azt, amit a kegyelemből megkapsz. És miután kegyelmet kaptál, sem válik a törvény megmentőddé. Ellenkezőleg: ha a törvény vádolna is, Krisztus megment a vádaktól. Ahogyan a kegyelemből kegyelmezés következik, úgy következik a törvénykezésből ítélet.

Örömkönnyözön

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben advent 4. vasárnapján Filippi 4,4-7 alapján

Csömörön, ahol a gyülekezeti gyakorlatomat, a teológiai hatodévet töltöttem, a lila színű szószék-terítőre, amely csak adventben és böjtben kerül föl a szószékre, a következő igeverset hímezték az asszonytestvérek: Örüljetek az Úrban mindenkor! Ez nagyon mélyen megmaradt bennem, mert világéletemben azt tanultam, hogy a lila szín, ami a két nagy Krisztus-ünnepre felkészítő időszak liturgikus színe, a bűnbánatra, a mélységre, a készülés komolyságára utal. Sehogy se fért nekem össze  a lila terítő ezzel az örömre buzdító mondattal.

Asszonyok a templom előtt hagyományos nagytarcsai (szlovák) népviseletben,
 mely az egyházi esztendő liturgikus színéhez illeszkedik (jelen esetben lila).
Sajnos csömöri képet nem találtam, de az ottani szokás is hasonló. 

A mai eszemmel azt gondolom, hogy a bűnbánat és az öröm egyáltalán nem zárják ki egymást. Éppen ellenkezőleg, következnek egymásból. Mindkettőnek köze van ugyanis az imádsághoz, amely összeköt bennünket Istennel.

Egy hét múlva karácsony, alighanem unalomig hallottuk a béke, szeretet és öröm szavakat, de az már egy fogósabb kérdés, hogy mennyire éljük át ezeket, mennyire érezzük magunkénak? Hogyan lehet szert tenni Isten békességére, arra a békességre, ami Pál apostol szerint MINDEN értelmet meghalad? Hogyan lehet félretenni az aggodalmakat, felülemelkedni a szorongásokon (belül) és a szorongattatáson (kívül)? Hogyan lehet minden emberi számítással szemben imában és könyörgésben kiönteni a szívünket Istennek? Hogyan válhatnánk szelídekké, hogy erről a szelídségről minden ember felismerhesse a közel lévő Urunkat, Jézust? Hogyan lennénk képesek minden helyzetben örülni, hiszen annyi minden van az életünkben, ami megfojtja ezt az örömöt, és amire sokkal könnyebb odafigyelni!?

Egy kopt szerzetesnek, Matta El Meszkin atyának az elmélkedéseit olvasom az imádságról. Mint oly sokan a keleti egyházakban, ő is a szüntelen imádságot hangsúlyozza. Amíg nem vagy képes szüntelenül imádkozni, imádkozz gyakran, olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudsz. Legyenek rendszeres és spontán imádságaid. Imádkozz hosszan és röviden, szavakkal és csönddel. Hálával és könyörgéssel. Önmagadért és másokért. Imádkozz töredelemmel és bűnbánattal, ugyanakkor gyönyörködj teljes örömmel az Úrban! Az imádság által vagyunk képesek eltávolodni a megkötözöttségeinktől, kiszakadni a véges időből, és Isten szívéhez, az örök szeretethez emelkedni. Ezáltal pedig mi is egyre teljesebben átformálódunk Krisztus képére. A szelíd és alázatos Úr így vonja egyre közelebb magához azokat, akik keresik Őt.

Ugyanakkor az ima több mint kötelesség, ez ajándék. Isten hídja az emberek felé. Jézus maga tanít minket imádkozni, szánkba adva a szavakat, hogy mit kell kérnünk. A Szentlélek is segítségünkre van, mellénk áll, súg, átjár, hogy átadhassuk magunkat az Atya ölelésének, mint a hazatérő tékozló fiú. Ami rajtunk áll, az a gyakorlás. Az ima olyan eszköz, amelyet muszáj használnunk, különben semmit sem használ nekünk. NEKÜNK van erre szükségünk, nem pedig Istennek, hiszen ő egyébként is tudja, mi a legjobb nekünk. De mi elgondolkoztunk-e már azon, hogy mit is szeretnénk igazából kérni a MINDENHATÓTÓL?

Rembradt: A tékozló fiú hazatérése (megunhatalan kép, legalábbis nekem)

Képeslapokon, kártyákon és szóban is szokás egymásnak boldog, örömteli karácsonyt és új évet kívánni. De mit jelent az, hogy boldog? Mi az igaz öröm? Nem lehet, hogy mi vagyunk a saját örömünk és boldogságunk legnagyobb akadályai időnként? 

Az az öröm és béke, amiről Pál apostol beszél, nem a körülményektől függ. Nem egyszerűen annyi, hogy jól érzem magam. És nem csömörlök meg tőle, mint egy részeges éjszaka másnapján. Ez az Istennel való kapcsolatból fakad. Nem lehet kicsikarni, ajándékként fakad fel belőlünk újra és újra, ahogyan a kapcsolatunk Istennel egyre mélyül és érettebbé válik. Ehhez azonban az szükséges, hogy ne az imádkozás legyen az egyetlen dolog, amitől sajnáljuk az időt. Bár első körben úgy tűnhet, hogy aki imádkozik, az semmit sem csinál, és ez egy megvetendő dolog a mi kultúránkban. Valójában azonban a legfontosabb dolgok éppen imádság közben történnek velünk. Isten ekkor végzi bennünk titkos de különleges munkáját.

A teológiai évek alatt nagyon közel került hozzám az úrvacsora szentsége. Ebben tudtam leginkább megélni, milyen is az, amikor a bánat könnyei az öröm könnyeivé változnak, Jézus Krisztus valóságos jelenléte által. A fájdalom és a gyönyörűség együtt járnak. Ez minden kapcsolatra igaz, de az Isten-kapcsolatra különösen. Amikor magamhoz vettem Krisztus testét és vérét, akkor változott át bennem sokszor a veszteségélmény és a lelkifurdalás hálává és békességgé. Várom a karácsonyi közös úrvacsorákat, amikor ebben a gyülekezetben is megtapasztalhatom ennek a kincsét, és nem is csak én, hanem mindenki, aki nyitott szívvel közeledik az ünnepen, hogy beengedje az életébe Jézus Krisztus átformáló erejét.

Tervezett gyerek

Reflexió az Újragondoló blog néhány bejegyzésére a 136nap-os projekt első szakasza után

Szikszai Szabi barátom írásait elolvashatod itt, és csatlakozhatsz az eseményhez, 2016 adventtől 2017 húsvétjáig együtt zarándoklunk virtuálisan. 

Tervezett gyerek vagyok. Elsőszülött, vágyott gyerek, akire nagyon is sok elvárás és remény hárult már a születése előtt. Édesanyámnak határozott elképzelései voltak arról, milyennek kéne lennem. Ez a tervezettség hatalmas felelősségként nyomta a vállamat egészen húsz éves koromig, amikor az újjászületés-élmény történt velem.

A Star Wars-ban C3-PO így kiált fel időről-időre: "Jaj, Tervezőm!" - arra utal, hogy valaki megalkotta őt, valaki tervezte őt valamilyenre, valamilyen céllal. Amikor újjászülettem, akkor ráébredtem, hogy egy másik Szülő tervezett gyereke vagyok: a Teremtő Istené. Nem csoda, hogy nem vagyok boldog, miközben emberei elvárásoknak próbálok megfelelni, legyenek azok akár a szüleim, tanáraim, vagy bármilyen tekintélyszemély, akár a kortárscsoportban. Nem ők terveztek, nem is illeszkedem tökéletesen az emberi terveikbe. Egyszerűen nem felelek meg az elvárásoknak, és ezért gyötrődöm, mintha nem volnék szerethető. De a félelem még sokáig fogva tartott.

Tervezett. Elsőszülött. Mégis negyedik és legkisebb a nevelt tesók között. (saját kép)

Ez az isteni terv dolog az egyik leginkább félreértett teológiai fogalom. A megtérés első hevében semmi mást nem csináltam, mint próbáltam megfelelni Isten rám vonatkozó elvárásainak. Ha Isten tervezte az embert, akkor van hozzá használati utasítás is - nosza, olvassuk el a Bibliát, abból secperc alatt kiderül, hogyan működöm, hogyan kerülhetek közelebb Istenhez és válhatok jó kereszténnyé - amilyennek Ő tervezett engem. És bár a Szentírásból valóban elképesztően sokat megtudtam Istenről és az emberről is, azért nem volt ez ilyen egyszerű. Évekig tartott, mire rádöbbentem, hogy a Biblia nem Istentől jövő napiparancs-gyűjtemény, amit csak felcsapok, és máris kiolvasom belőle a jövőmet, mint asztrológus a csillagokból.

Azután ott van az a gyakori hiedelem is, hogy amit én akarok, amire vágyom, az rossz. Annak egészen biztosan semmi köze Isten akaratához. Isten csupa olyan helyre küld, ahova nem akarok menni. Ha vágyom arra, hogy teológiát tanuljak, az biztosan nem Isten terve. Ha jól érzem magam egy közösségben, akkor szégyelljem magam, mert nem érdemlem meg. Ambivalens az egész, mert egyrészt folyamatosan jól kell érezned magad ("mit Isten tesz, mind jó nekem"), másrészt ha valóban örömöt élsz át, akkor azonnal el kell hárítanod magadtól, nehogy felfuvalkodottságból magadnak tulajdonítsd, és ne Istennek adj hálát érte. Nagyon nehéz integrált, önazonos keresztény életet élni, miközben folyamatosan egymásnak is ellentmondó elvárások érkeznek a közösségből, ami egyformán Isten akarataként van előadva. 

Szóval az a felismerés, hogy Istennek nem az én életemmel van terve, amit ha nem sikerül eltalálnom, akkor "Bumm, szívtál!" van, ÉLETMENTŐ. És sok időt meg lehet vele spórolni. Atyai jóbarátom már 2012-ben mondta nekem: "Glóri, neked nem azt kell kitalálnod, hogy Isten mit akar, hanem, hogy te mit akarsz." Csak erre egyszerűen képtelen voltam. A tervezettség, és mindaz, amit a saját tervezettségemről gondoltam, egyszerűen megbénított. Pedig egyfolytában Isten titkos tervének apró részleteit kutatni, ez rém fárasztó. Isten nem mondja meg neked, hogy ma milyen színű zoknit vegyél fel. Továbbmegyek: azt sem mondja meg neked, hogy ki legyen a párod. Azt sem feltétlenül mondja meg neked konkrétan, hogy milyen pályát válassz, mivel keresd a kenyeredet. És most egy nagyon megbotránkoztató dolog: a lelkészi pályára sem feltétlenül hív el Isten úgy, ahogyan azt gondoljuk. Azt legalábbis nem mondja, hogy úgy és csak úgy lehet hirdetni az evangéliumot életvitelszerűen, ahogyan arra az egyházi tradíció a legutóbbi évtizedekben éppen mintát adott.

Az elmúlt néhány év kellett ahhoz, hogy felfedezzem, hogy emberi terveket, történelmi szükségszerűségeket nem kell összekevernem Isten tervével. Isten fel tudja használni ezeket a saját üdvözítő terve végrehajtásában, és ezért is imádkozunk, amikor a Miatyánkban azt kérjük: "legyen meg a Te akaratod". Attól viszont nem kell félnem, hogy elvétem Isten tervét, ahogyan attól sem, hogy majd a fejem fölött, akaratom ellenére fogja megvalósítani. Tervezett gyerek vagyok, és ezzel együtt szabad, hogy keressem Isten akaratát.

Úgy élsz, amint remélsz

Igehirdetés Róma 15,4-13 alapján Mezőberény II. kerületi gyülekezetben

Apámnak volt egy feltevése az élet mozgatórugóiról. Azt gondolta, hogy az eszkatológia meghatározza az etikát. Vagyis az, amit a végső dolgokról gondolsz: a világ és a saját életed végéről, az meghatározza azt, hogy a jelenben hogyan cselekszel és miért. Vagyis úgy élsz, ahogy remélsz.

Ha azt gondolod, hogy a halál után nincs semmi, akkor adott számodra a "carpe diem" filozófiája, vagyis amíg fiatal és egészséges vagy, addig kell kihoznod az életedből a maximális élvezetet. Ha a Nyugaton elterjedt reinkarnáció (félre-)értelmezésből indulunk ki, akkor az élet egy többfordulós játékra hasonlít, vagyis nem baj, ha elrontom, legfeljebb tanulok belőle, és a következő életemben jobban fogom csinálni. Ha azt gondolom, hogy az alantas, bűnös test és az anyagi világ pusztulásával végre megnyílik az út a "tiszta", éteri, szellemi létezés felé, akkor testemet önpusztító módon fogom agyondédelgetni vagy sanyargatni. És mi történik, ha hiszem a test feltámadását? Ha hiszem az örök életet? Ha hiszem Krisztus örökkévaló uralmát minden idő felett? Mi következik abból, ha várom a holtak föltámadását? 

Számomra az következik, hogy nem kell rettegnem a haláltól, de az e világi élet értelmetlenségétől sem. Mindenre van időm. Nem maradok le semmiről. Nem a birtoklás határoz meg. Elfogadhatom önmagamat,a  teremtettségemet, ahogy vagyok, hiszen Isten is ezt teszi velem Krisztusban. És az egész teremtett világ, benne a többi ember felé is úgy fordulhatok, mint akik várományosai ennek a reménységnek.

Felhős naplemente Mezőberény felett december 2-án (saját kép)

A reménység az egyik legfontosabb kulcsszó a mai igében, a három fő keresztény erény egyike a hit és a szeretet mellett, és adventben különösen gyakran emlegetett, már-már agyonkoptatott szavunk. "Nem szabad elveszíteni a reményt", "a remény hal meg utoljára". De miben is reménykedünk? Mit várunk a jövőtől? Mi felé halad a világ, és mi felé haladunk mi magunk?

Pál apostol zsidóként nevelkedett, és sokat tudott a reménykedésről. A zsidókat a remény tartotta életben. A várakozás arra, hogy Isten beteljesítse az ígéreteit. A hosszú várakozás azonban mit okoz? Óhatatlanul is elvárások, konkrét képek alakulnak ki az emberben arról, milyen is lesz az, akire vár. Miközben Izrael várta a Messiást, olyan határozott képek alakultak ki róla, hogy amikor Isten valóban elküldte a Názáreti Jézusban, az emberek nem ismerték föl. Elvakította őket mindaz, amit előzetesen gondoltak. A várakozás helyébe az elvárás lépett. A reménységet összekeverték a látással.

Ugyanígy a mi reménységünket is elvárások formálják. Mindaz, amire tanítottak minket - és általában nem a Szentírásból vettük a tanultak nagy részét - befolyásolja, hogy mit várunk. Kit várunk, mire várunk adventben? Meghitt, édeskés ünneplésre? És mi történik, ha nem kapjuk meg? Ha Isten nem cselekszik az elvárásaink szerint?

A Római levél egy különös helyzetben született. A történelem viharai megtépázták a fiatal római keresztény közösséget. Claudius császár rendelete miatt minden zsidónak el kellett hagynia Rómát - Pál így találkozik Görögországban Priszkával és Akvillával, akik szintén onnan jöttek. Természetesen a Jézust követő zsidókra is vonatkozott a rendelet. Amikor később visszatérhettek, a zsidó származású hívők szerették volna visszakapni a közösségben korábban betöltött vezető szerepüket, ahol addig értelemszerűen a pogány származású testvérek helyettesítették őket. Ebből aztán nagy veszekedés lett, mert aki időközben vezető szerepbe került, nem akart erről lemondani. Írásmagyarázók szerint Pál erre a konfliktusra utal a levél számos pontján.

Pál az egész levélben azt fejtegeti, hogy származástól és vallásos előképzettségtől függetlenül helyzetünk Isten előtt és szabadulásunk útja is azonos. Az istenfélelemben nevelkedett zsidó nem kevésbé lázadó, és a törvényt nélkülöző más népbe született ember sem tud önmagától Istennek tetsző életet élni. A hit által azonban szabad utunk van Jézus Krisztus Atyjához, aki nekünk is apánk. Zsidónak és nem zsidónak ugyanaz a reménysége. Részesedni Isten dicsőségében. A levél végén visszatér ehhez a nagyon fontos témához: a reménységhez, amely összeköt, és lehetővé teszi, hogy egymástól nagyon különböző emberek együtt dicsőítsék az Urat a gyülekezetben. Ha nem tudunk a közös jövőre koncentrálni, képtelenség lesz egyetértésre jutni. Ehhez azonban szükség van egymás befogadására.

A 2015-ös év igéje volt a 7. vers: "Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket az Isten dicsőségére." Ezt úgy is lehet fordítani, hogy "Isten dicsőségéBE". Az ember - saját érdemétől függetlenül, ingyen, Isten kegyelméből - befogadott, elfogadott. Ezt az elfogadást fogadjuk el a hit által. Igen, hiszem, hogy Isten Krisztusért teljesen elfogadott engem. A gimnazistákkal játszottunk egy olyan játékot, amelyben a neveket a csoportban a jelentésük alapján kellett kitalálniuk. Trükköztem egy kicsit, és beletettem a sorba a "dicsőség" szót is. Persze a megfejtés kivételesen az én nevem volt, nem a gyerekeké. Korábban nagyon zavart, hogy így hívnak, terhesnek éreztem a "glória" nevet. Ma már lehetőségként gondolok erre: Isten megmutathatja rajtam dicsőségét, amelybe már befogadott, és ahová én is meghívhatok másokat.

Miben reménykedünk, mit várunk? A Miatyánkban minden nap elmondjuk, hogy "jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod" meg azt is, hogy "tied a dicsőség", de közben belül, a lelkünkben mégis ott vagyunk leragadva, hogy azt akarom, hogy az én uralmam jöjjön el, hogy én irányítsak, hogy az én akaratom legyen meg. És igen, azt is, hogy enyém legyen a dicsőség. Az egységet, ami megvalósulhatna a gyülekezetben, az egyházban, csakis és kizárólag úgy tudjuk elképzelni, hogy mindenki térjen meg - az én véleményemre. Nekem ne kelljen változnom. Ne kelljen engednem, ne kelljen beismernem, hogy tévedtem.

Pedig a Krisztus szerinti egység csak természetfeletti módon képzelhető el. Csakis akkor, ha a Szentlélek megteremti közöttünk. Különben nem lennénk képesek befogadni a másikat, hiszen még önmagunkat sem tudjuk elfogadni. De vigyázzunk, ha egyszer kérjük a Lelket, Ő meg fog változtatni egy-két dolgot. Ha Krisztus valóban belép a közösség életébe, valóban középre kerül, ott hamar felforgatja a megszokott rendet szokatlan békességével, ami fölülmúlja az emberi képzelőerőt. Készen állok-e arra, hogy változzak, hogy Krisztus átformáló hatalmának átengedjem magam? Valóban kérem-e, hogy "jöjjön el a Te országod"? Készen állok-e Isten Országára, vagy csak simán berendezkedtem a saját kényelmemre? Mit várok ettől az adventtől? Hozza el a szép, nyugodt, békés karácsonyt, ami a megszokott forgatókönyv szerint zajlik?

Mit szólok ahhoz, ha Isten már írja a Felforgatókönyvet? 

„Amim van, azt adom” – az irgalmasságról

Igehirdetés Jn 19,38-42 alapján a 2016. november 13-i Tamás-misén Lágymányosi Ökumenikus Központban

Az igehirdetés elhangzott szövegét itt hallgathatod meg.

Hat évvel ezelőtt, egy novemberi vasárnapon meghalt apám. Hirtelen történt, előzmények nélkül. Nagyobbik húgom és öcsém voltak otthon, egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy már nem lélegzik. Hiába próbálták újraéleszteni ők is, a mentősök is. Be sem vitte a mentő. Ott álltak éjjel egy órakor egy holtesttel a karjaikban. Lemosdatták, levágták a haját, a körmét. Felöltöztették szép ruhába, cipőt húztak a lábára. Száz évvel ezelőtt ezt minden család megtehette a halott szeretteivel. Mi már kevéssé ismerjük azt az érzést, milyen irgalmasnak lenni egy halott ember utolsó elveszített tulajdonával, a holttestével.

János evangéliumában  megjelenik Jézus keresztje alatt egy titkos tanítvány, a zsidó főtanácsnak, a Szanhedrinnek a tagja, Arimátiai József, hogy felajánlja Jézus holtteste számára a saját sírját. Ez a sír egy kertben volt, közel a Golgotához, Jézus kivégzésének színhelyéhez. A keresztre feszítettek testének normál körülmények között az lett volna a sorsa, hogy a kereszten maradjanak, amíg meg nem halnak, sőt, akár amíg a dögevő madarak el nem végzik a maguk dolgát. A másnapi szombat azonban nagy ünnepnap, a kovásztalan kenyerek fesztiváljának nagy napja volt, így a Főtanács sem akarta, hogy a testek a kereszteken lógjanak. Ezért arra kérték Piltáust, gyorsítsák meg az elítéltek agóniáját azzal, hogy eltörik a lábszárcsontjukat. Jézus már halott volt, így az egyik katona a lándzsájával ellenőrizte a halál beálltát. Jézus testét kidobhatták volna a gyehennára, Jeruzsálem szemétdombjára is, de nem így történt. Arimátiai József azt adta, amije volt: egy gazdagoknak való sírhelyet. Eljött Nikodémus is, aki átbeszélgetett Jézussal egy éjszakát.  Azt adta, amije volt: mirhából és aloéból készült olajat. Megadták a végtisztességet Jézusnak, gyorsan, kapkodva, befejezetlenül a szombat közelgő csillaga miatt. 

Jézus temetése kéziratos magyarországi imádságoskönyvből (1192-95 körül)

Ritkán gondolunk arra, mibe kerülhetett ez nekik. Másnap reggel a Szanhedrin ünnepi gyűlésén bizonyára feltűnt, hogy ketten hiányoznak a tagok közül. Nem lehetett nehéz kideríteni, hogy József és Nikodémus halott érintése miatti tisztátalanság okán nem léphettek a templom területére a húsvét szent ünnepén. Családjuktól és nemzetüktől elkülönülve, némán gyászoltak, némán tüntettek az ártatlanul meggyilkolt názáreti próféta temetése után. Két tisztátalan. Két irgalmas ember.

A mai alkalom központi témája az irgalmasság. Hol találok egy irgalmas Istenre? – ez volt 500 évvel ezelőtt egy fiatal szerzetesnek, Luther Mártonnak a kínzó kérdése. Ma a kérdés inkább így hangzik: Hol találok egy irgalmas embert? Szomjazunk az irgalomra, ugyanakkor rettegünk tőle. Egyesek úgy tekintenek rá, mint naivitásra, amely szélesre tárja a kaput az ellenség előtt. Az irgalom sokak szemében pusztán balekség, amikor ahelyett, hogy elvennéd, amit elvehetsz, inkább te adsz mindabból, ami jog szerint a tiéd. Pedig az irgalmasság Isten beceneve, amikor bejelentkezik a világba. Nem ítélni és pusztítani, hanem szeretni és adni jön közénk Jézus Krisztusban.

„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” – idézi Jézus Hóseás prófétát. Mi, emberek, jobban szeretünk áldozatot hozni. Újra és újra félreértelmezzük ezt az áldozatot, és vallásos erényt kovácsolunk belőle önmagunknak. Mintha az áldozatban bármi olyat fel lehetne ajánlani Istennek, ami ne lett volna eleve az övé. Az áldozathozatal azért veszélyes, mert abba a hitbe ringathatja az embert, hogy most Isten a lekötelezettjévé vált. Bűnös vagyok, de majd jövök az oltárhoz áldozni, és ezzel el lesz intézve a dolog. Odaadom az áldozatot Istennek, és ezzel érdemeket szerzek magamnak. Amikor így imádkozom: „Köszönöm, Uram, hogy tizedet adok mindenből, amit szerzek, még a mentából és kaporból is.” Ha tizedet adsz, azt valójában abból adod, amit Isten adott neked. Semmi sincs az oltáron, semmi sincs a perselyben, semmi sincs a zsebedben, amit ne Istentől kaptál volna.

Irgalmasságot akarok. Az irgalomban az ember azt adja, ami az övé. A legenda szerint Tours-i Szent Márton a meztelen koldust látva kettéhasította kardjával a köpenyét, és a felét ráterítette. Álmában aztán megjelent neki Krisztus, és ugyanazt a fél köpenyt viselte. Jézus Krisztus a koldus inkognitójában élvezte Márton irgalmát. Azért adta csak a fél köpenyét, mert a másik fele a légió tulajdona volt. Így Márton mindent odaadott, ami csak tőle telt.

Amim van, az vagyok – abban az illúzióban élünk, hogy az identitásunkat a birtoklás határozza meg. Ezzel az attitűddel nem oszthatom meg senkivel, azt, amim van, mert akkor elveszíteném azt, aki vagyok. Ha adok is valamit a sajátomból, ezzel a másik tartozik nekem. Adósság-csapdákban élünk. Állandósult körbetartozás uralja az életünket ebben a szemléletben.

Aki irgalmat gyakorol, nem szívességet tesz. Nem vár és nem fogad el viszonzást, legalábbis attól nem, akivel irgalmas volt. Az irgalom teljesen önkéntes. Nem lehet kikényszeríteni, hogy irgalmat gyakorolj. Az irgalom a szív szabadsága. Lemondás. Odaadás. Sebek bekötözése. Elhagyottak felkarolása. Kitaszítottak befogadása. Halottak eltemetése. Az irgalom az, ami belőled fakad, amikor ráhangolódsz Isten szívére. Próbálták már kiirtani az irgalmat az emberekből, de teljesen sohasem tűnt el, a leggonoszabb diktatúrák tombolása közben is megbújt az emberek között. Időnként kitört és mozgalmakat inspirált. „Aki a szegényeknek ad, jobbat tesz, mint ha búcsúcédulát vásárol.” – írja Luther a 95 tételben. Pedig milyen klassz érzés lehetett egy papírt lobogtatni arról, hogy én adakoztam a templom építésére, így már nem tartozom Istennek, sőt, már-már Ő tartozik nekem.

Azért olyan nehéz az irgalom, mert az adás és az elfogadás kölcsönös kiszolgáltatottságot hoz létre. Jézus nem félt kiszolgáltatni magát, nem félt sebezhetővé válni. Mi viszont rettegünk. Ott állunk egy szál semmiben Isten előtt, ruhátlan koldusokként, és félünk, el akarjuk takarni a mezítelenségünket. Jézus azonban ránk teríti az irgalom köpenyét, hogy soha többé ne fázzunk, ne is szégyelljük magunkat. Egyúttal magára ölti a mezítelenségünket. Mert az irgalom mindig azzal jár, hogy érintkezned kell a tisztátalansággal. Nem őrizheted magadat steril vallásosságban. 

Az evangélikus oltáron ott van az a különleges lakoma, amit olyan részegítő lenne a mi Istennek felajánlott áldozatunknak tekinteni. Luther szerint ez az isteni irgalom lakomája. A tékozló gyerekek hazatérésének örömünnepe. Az oltáron a kenyér és bor jegyeiben magát Jézus Krisztust vesszük magunkhoz, az Ő valóságos testét és vérét. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban maga Isten valóságosan és teljesen nekünk adja önmagát. Mi pedig élvezzük az Ő jóságát, irgalmasságát. Isten is azt adta, ami tőle telt. Jézusban saját magát adta és adja. Testét és vérét. Jézus az utolsó vacsorán végrendelkezik a testéről és a véréről. Vegyétek, egyétek, igyatok ebből mindnyájan. Ez a vacsora ma rád is vár. Jézus végrendelete értelmében, aki csak hisz, örökségül kap mindent, ami az övé. Egy halott ember utolsó elveszített tulajdona. Ezt is neked adja.