Hogyan tovább?

Igehirdetés Tamás-misén 2017.november 19-én, Reménység vasárnapján Róma 8,14-25 alapján

Hatgyermekes család, az édesapa vízszerelő. A nyáron a feleség és édesanya mellében rákos daganatot diagnosztizálnak. Hamarosan kiderül, hogy áttét képződött az agyban. Szeptember végére anya már elment. Apa egyedül maradt a gyerekekkel. Hogyan tovább?

Szépreményű, jó nevű fiatalember éli az egyetemisták mindennapjait, lazul, bulizik, Erasmusra megy. Egyik tantárgyát azonban kénytelen dékáni engedéllyel felvenni. Utolsó lehetőség a vizsgázásra. Megbukik. Hogyan tovább?

Szerelmi bánattól feldúlt fiatal lány ténfereg a metróperonon. Vége mindennek. Pedig ő volt a nagybetűs Ő, az igazi, a minden. Talán be kéne ugrani a szerelvény elé. Hogyan tovább?

Zsidó származású keresztény misszionárius, aki a görögök között számos gyülekezetet alapított, hosszú idő után készül hazatérni Jeruzsálembe. Egykori hittestvérei azonban fogvicsorgatva várják az áttért farizeust. Ő pedig kétségbeesve gondol arra, mi történhetett Isten ígéreteivel és kiválasztásával, hogy zsidó testvérei nem ismerték fel a Názáreti Jézusban a várva várt Messiást. Jeruzsálemből Rómába készül menni, ahol zsidók és nem zsidók együtt vannak a gyülekezetben, egymással olykor fasírtban. Hogyan tovább?

Péter és Pál apostolok elmosódott ferskója a pécsi ókeresztény sírkamrákban (IV.század)

Talán úgy gondolsz a Római levélre, mint egy teológiai tankönyvre. Megszoktuk, hogy kristálykemény, jéghideg, márványmerev dogmákként gondoljuk az eleve elrendelésre, a hitből való megigazulásra, Krisztus békéltető kereszthalálára. Pedig egy hozzánk hasonló ember, egy testvérünk, Pál megszenvedett ezekért a gondolatokért. Nem csak kivette a teológiai frigóból. Szüntelen fájdalomban megizzadt értük. Túl sokszor akarunk úgy beszélni Istenről, hogy csakis a másik ember bőrét visszük a vásárra. Pál a saját bőrét is a vásárra viszi. A pokolig akar menni azokért, akik nem ismerik Isten szeretetét, amelyet Jézusban mutatott meg. Amikor Pál a szenvedésről és a reményről ír, amögött ott van az ő személyes története, amely rezonál a mi személyes történeteinkre.

Mi a reménység? Milyen árat fizetünk érte? A remény rendkívül ambivalens érzés. Olyasmit remélsz, amit nem látsz, tehát MÉG nem biztos. Amire várni kell. Ami nem biztos, hogy pont olyan lesz, amilyennek elképzeled.  A reménység helyett mi jobban szeretjük a bizonyosságot. Szeretjük tudni a tutifrankót. A biztosat. Az olyan biztonságos. Éljünk úgy, mintha nem lenne a világban bűn, betegség, halál. Vagy legalábbis könnyed optimista mantrákkal megszabadulhatnánk ezektől. Mintha már az Isten országában élnénk. A másik véglet a kétségbeesés. Cinizmus. Kiégés. Depresszió. Mintha sosem jönne el az Isten országa. Mintha az éjszakára nem virradna hajnal. Itt és most kell kikaparnunk magunknak a gesztenyéből a maximumot.

Nagyon szeretem ahogy Pál a reménységről ír. A közös reményünkről. Mert a remény sohasem az én egyéni életem jobbra fordulásáról szól. A remény köztulajdon. Nem lehet privatizálni. Nem lehet korrumpálni. Képtelenség elvenni a szegényektől és a gazdagoknak adni. A reménység közös. Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságában reménykedünk.

Szeretünk abban is hinni, hogy Isten majd kiragad minket, kiváltságos hívőket a nagy nyomorúságnak nevezett földi pokolból. Az apokalipszist mint valami színházi előadást, a kiválasztottak majd páholyból nézhetik végig. Valami jó, kényelmes mennyei páholyból. Csakhogy mi az apokalipszisnek nem nézői, hanem nagyon fontos résztvevői vagyunk. Nekünk kell megjelennünk, felegyenesednünk, felkelnünk a porból, kijönnünk a sötétből a fényre. Mi vagyunk, akik lelepleződünk, akiken az isteni dicsőség nyilvánvalóvá lesz. Isten minket nemcsak biodíszletnek szánt ebbe a drámába. Mi rántjuk magunkkal a teremtett világot a szolgaságból a szabadságba. Mi azt reméljük, eltűnhetünk, elsüllyedhetünk vagy elragadtathatunk a világból, és nem kell együtt szenvednünk vele. Pál viszont nem eltűnésről ír. Megjelenésről. Apokalipszisről. Isten fiainak apokalipsziséről, azaz megjelenéséről.

Bár te meg én menekülünk az együttérzéstől, Isten együtt érzővé tette a teremtett világot. Az egész teremtés velünk együtt sóhajtozik és nyög a bűn miatt. Szenved a szennytől, a halál törvényétől. Ide rántottuk magunkkal a teremtést. Isten azért tette a teremtést a romlandóság rabszolgájává, mert reménykedik. Reménykedik benned és bennem. Együtt érzővé, együtt szenvedővé tette a teremtést a bukott teremtménnyel, az emberrel. És végül Ő maga is együtt érzővé, együtt szenvedővé vált velünk a kereszten.

A kereszten minden megfordul. Látod rajta függni a veled együtt érző, együtt szenvedő Istent Jézus Krisztusban. És te mégis meg akarod úszni a szenvedést? Meg akarod úszni a keresztet?

Van egy ötödik SOLA az evangélikus teológiában. Ismerjük jól a négy SOLÁt, a négy oszlopot: egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből, egyedül a hit által és egyedül a Szentírás alapján lehet üdvösségünk. A reformátusok ötödikként  hozzáteszik: Soli Deo Gloria, vagyis egyedül Istené a dicsőség. Nekünk viszont Luther nyomán nem a gloria van az ötödik helyen. Nem a dicsőség. Hanem a crux, a kereszt. Crux sola est nostra theologia. Egyedül a kereszt a mi teológiánk. Ott van egy kis járólapon a Kálvin téren.

Crux sola est nostra theologia - részlet a Kálvin téri térkő-installációból

Ez nem az a kereszt, amivel a falakat szoktuk díszíteni. A kereszt az, amit hordozok. Amit hordozol. Amit magadra veszel. Ahogyan Jézus magára vette és hordozta. A sajátjaként vette magára a keresztet, amit az emberi gonoszság ácsolt neki. Nem futott el előle. Miért menekülsz a kereszt elől – kérdezte egy atyai jó barátom, amikor apámat temettük, és én belekerültem életem legnagyobb krízisébe – a kereszt Krisztushoz köt téged. Kereszt nélkül nincs egyház, nincs Istenről szóló beszéd és nincs remény sem.

Amikor a teológiára jártam Isten sokféleképpen megmutatta, hogy mit jelent ez a mondat: egyedül a kereszt a mi teológiánk. Én is álltam a metróperonon azt fontolgatva, ér-e még bármit is az életem. Nem segített az okoskodás, ami arról szólt, hogy majd később minden jobb lesz. Ha elveszíted azt, akit vagy amit a legfontosabbnak gondoltál, amikor nincs helye az optimizmusnak, akkor csak a remény marad. A remény csak a szenvedés talaján tud kicsírázni. Ha a kereszt teológusa akarsz lenni, meg kell értened, hogy nem a kereszt lesz a teológusé. A teológus lesz a keresztté. A kereszted megtalál téged és segít neked Krisztushoz hasonlóvá válni. Ahogyan ő részt vett a te szenvedéseidben, úgy kell neked is részt venned a világ szenvedésében. Ahogyan Ő kilépett a sírból vasárnap hajnalban, úgy visz ki téged is a sötétségből az örök fénybe. Ahogyan Krisztus magára öltötte a haláltól szabad dicsőséges testet, úgy változik át a te tested is a fájdalmas töredezettségből az élet teljességébe.

A horgony – a reménység jele - a keresztből nő ki. Ahogyan a Lift zenekar borítóján láthatjuk megelevenedni az ősi jelképet. A reménység a szenvedésben születik meg.

A Lift! zenekar lemezborítója Forrás: liftzenekar.hu

Mint a vajúdás. Tudjátok, ez volt Isten búcsúajándéka, amikor kijöttünk az Édenből. A sátán búcsúajándéka a szégyen volt. Ezt a gyötrő érzést jól ismerjük, amikor meglátjuk a meztelenségünket, amikor el akarunk rejtőzni Isten és embertársak elől.  Isten viszont a reménységet ajándékozta. Mi mindig arra koncentrálunk, hogy Isten szenvedést adott, hogy megbüntetett, de ez nem teljesen igaz. Isten ÉRTELMES szenvedést adott. Fájdalommal szülöd gyermekedet. De ez nem egy értelmetlen, eredménytelen fájdalom. Olyan szenvedés, amelyből új élet születik. Olyan szenvedés, amelyen keresztül a Megváltó a világba érkezik. Az a gyermek, aki majd a kígyó fejére tapos. Nehogy azt higgyétek, hogy ezt csak a nő kapta. A föld termékenységében hasonlót tapasztalunk meg. Verejtékkel műveljük a földet, de azzal a reménységgel, hogy ehetünk a termésből. A fáradságos munkának gyümölcse van. Értelme van.

A teremtett világ vajúdik. Mi, Isten gyermekei, akik már megtapasztaltuk a Lélek erejét a saját életünkben, mi is együtt sóhajtozunk vele. Ahogyan az apa együtt lélegzik az anyával az apás szülésen. Ne hagyjuk magára a kínjai között, vállaljuk vele együtt a szenvedést! Lépjünk ki az áldozatszerepből! Tegyünk egy gesztust, egy lépést előre a remény útján! Miránk vár sóvárogva az egész teremtés. Arra, hogy megjelenjünk. Ámen

Jézusunk, te levetkőzted a dicsőséget és vállaltad a részedet a teremtett világ szenvedésében és halálában. Kérünk, hadd váljon valósággá életünkben a Te feltámadásod. Adj erőt remélni reménység ellenére, adj erőt szeretni azt is, aki bánt. Te adj nekünk távlatokat akkor is, amikor emberi számítás szerint minden kapu bezárult, amikor magányosan ücsörgünk a sötétben! Te vagy a mi világosságunk! Ámen

A TE szavadra mégis...

Igehirdetés Gyomán és Mezőtúron 2017.július 16-án Lukács 5,1-11 alapján

Örömmel vettem észre, hogy a mai alapigénk ugyanaz a bibliai szakasz, amelyből a jövő nyári Szélrózsa Evangélikus Ifjúsági Találkozó mottóját is vettük. A kulcsszó, amit kiemeltünk: MÉGIS. A Károli-fordításban ez egy régies szó: mindazáltal. Ez egy ellentétes kötőszó, amelyben azonban nagyon sok remény és elszántság sűrűsödik össze. A mai napon Simon Péter, a halász példáján keresztül szeretnénk meglátni, hogyan változtathatja meg életünket a MÉGIS-hozzáállás.

Ebben a jelenetben a felszínes szemlélő egy sikersztorit lát: a sikerember, Jézus, akit tömegek hallgatnak, Simon segítségét veszi igénybe, hogy a Galileai tó vize messzebbre vigye a hangját. Emberileg nagyon megragadó ez a kép: szívesen elidőzünk az emberek által rajongásig szeretett Jézusnál, amint a sokaság hozzá tódul, hogy hallgassa az Isten igéjét. Magunkat azonban sokkal inkább az egész éjszaka gürizett és mégis sikertelen, fogás nélkül maradt halászok szerepében látjuk.

"Milyen rettenetes is az, hogy ma már az emberek nem kíváncsiak Isten igéjére!" - fanyalgunk, az üresedő templompadok, a zsugorodó gyülekezetek, vagy a teológiára jelentkezők csökkenő száma miatt. Szívesen átélnénk mi is egy olyan csodát, amilyet Simon Péter átélt. Nemcsak akkor, amikor láthatta, hogy Jézus szavaira tömegek kíváncsiak, hanem akkor is, amikor a nyilvánvalóan reménytelen helyzetben olyan hatalmas fogásra tesz szert, hogy a hálók majd' szétszakadnak, a hajók kis híján elsüllyednek, és minden halászt elfog a mélységes döbbenet.

Szerintem nagyon emberi, hogy mi is szeretnénk egy ilyen csodát. Hozzászoktattuk magunkat, hogy számokban mérjük az Isten igéjének a hatását. Minden egyházi rendezvény kiértékelésénél az egyik legfőbb kérdés: Hányan voltak jelen? Pedig szerintem Jézus fütyült a számokra. Őt mindig az egyén érdekelte. Ebben a történetben tömegekhez beszél, de csak néhány embert: Pétert és társait választja ki, hogy kövessék őt. 

Duccio: Péter és András elhívása (siénai dóm, 1300 körül)

Simon Péter azért élte át a csodát, mert félre tudta tenni az emberi elgondolásokat, nem arra tekintett, hogy a déli hőségben, a mélyvízben lehetetlen halat fogni, hanem egyszerűen engedelmeskedett Jézus szavának. "A te szavadra mégis kivetem a hálókat" - mondja, és meg is teszi. A lényeg ott van, hogy Péter Jézus parancsára tette, amit tett. Ezt nagyon sokszor elfelejtjük. Mi nem szoktuk megkérdezni Jézust, hogy mit akar tőlünk, általában csak úgy megyünk a magunk feje után. És még meg is ideologizáljuk a Bibliából a nagyon is emberi ötleteinket. Pedig a hangsúly sohasem azon van, hogy mi kivetjük a hálót, vagy hogy mi dolgozunk, hanem azon, hogy ez Jézus szavára történik-e vagy sem.

Az igazi csoda nem is az a rengeteg hal: az csak illusztráció ahhoz a változáshoz, amely Péterben és társaiban zajlik. Máté és Márk a saját evangéliumuk párhuzamos részében nem is írnak a halfogásról: számukra fontosabb, hogy Jézus hívására a halászok mindenüket otthagyva, azonnal, radikális módon követik őt. Lukács csak azért írja le a csodát, hogy megmagyarázza azt a döbbenetet, ami a halászokon úrrá lett. Péter egyenesen elküldi Jézust: "Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram". Eluralkodik rajta a méltatlanság érzése, mert rádöbben, hogy nem akárkivel áll szemben.

Simon még nem ismerhette azt a keresztény szállóigét, amely két évezred általános tapasztalatából fakad: Isten általában nem az alkalmasokat választja ki, hanem a kiválasztottakat teszi alkalmassá. És valóban: Isten emberei egyáltalán nem bűntelen vagy tökéletes, hanem állandóan bűnbocsánatból élő, kegyelemre szoruló emberek. Jaj nekik, ha ezt elfelejtik, és makulátlan képet akarnak mutatni önmagukról a világnak. Erre a legjobb példa maga Péter, aki háromszor is megtagadja Jézust, de aki újrakezdheti és az apostolok egyik legfőbb vezetője lesz.

Azt látjuk Péter példáján, hogy Jézus követése kezdődhet az ember életében nagyon látványosan, nagy csodával, nagy gyógyulással, nagy megtéréssel, életet megrázó fordulattal, de ez nem feltétel. A követés lényege a régi dolgok elhagyása, eltávolodás mindattól, ami Isten és közém állt. A halászok elhagyták mindenüket és követték Jézust. Így kell nekünk is naponta otthagynunk, elengednünk a saját akaratunkat, kívánságainkat, megkötözöttségeinket. A hálókat, amelyek ránk fonódnak, és akadályoznak a szabad mozgásban. Keresztény életünk lényege egyáltalán nem a csodák átélése, nem tömegrendezvények látogatása, vagy ilyenek generálása, hanem a mindennapi Krisztus-követés.

A mai vasárnap a tanúságtétel vasárnapja. Mindnyájunknak szól ugyanis a meghívás és az ígéret: "embereket fogsz halászni". Nem nekünk kell embereket fognunk, és nem is magunk számára. Minden Jézus műve. Ő vonzza magához és Ő ragadja meg az embereket, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy átengedjük magunkon Jézus erejét. Isten missziója világméretű és a föld végső határáig szól minden embernek. De nekünk nem kell elkeserednünk, ha nem hív minket az Úr Indiába, mint a ma Budán kiküldésre kerülő Jó családot. Az evangéliumra itthon is szükség van.
Néri Fülöp állítólag egyszer megkérdezte Loyolai Ignácot, a jezsuita rend alapítóját, hogy "Rendben van, hogy elmentek más földrészekre hirdetni az evangéliumot, de ki fogja az evangéliumot hirdetni a rómaiaknak?" Higgyük el, hogy a közvetlen környezetünkben épp elég ember van, akinek szüksége van arra, hogy megismerje Jézus szeretetét, és akinek talán mi vagyunk azok, akiken keresztül ez megtörténhet. Engedjünk Jézus szavának, és tegyük azt, amit valóban Ő bíz ránk, és át fogjuk élni a valódi növekedést. Mégis megvalósul az, amit ma még lehetetlennek hiszünk.

Tehermentesítés???

Tanévzáró istentiszteleti igehirdetés 2017.június 16. Mt 11,25-30alapján

Kedves Diákok, Tanárok, kedves Szülők, Hozzátartozók!

„Gyertek hozzám, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve” – jól esik hallani ezt a hívást Jézustól egy tanítási év végén, amikor gyerekek, felnőttek egyaránt kimerültünk a sok feladat, program teljesítése közben. Igen, elfáradtunk, és jól fog esni a pihenés a nyári szünetben. A terheket is szívesen letennénk. A mindennapi nyomást, egymás elhordozásának terhét, a papírmunkát, a készüléseket. Mindettől szívesen szabadulunk meg az előttünk álló két-két és fél hónapra, hogy valóban megtaláljuk azt a megnyugvást, amit Jézus ígér, és feltöltődjünk új erővel.

Csakhogy Jézus egy komoly csavart tesz ebbe az ígéretbe. Hívja magához a megfáradtakat, és azokat, akik a terheiket le akarják tenni, de azt mondja, hogy akkor találunk megnyugvást a lelkünknek, ha felvesszük az Ő igáját és az Ő terhét. De hát ki akarna igát venni a nyakába, amikor fáradt? Ki olyan őrült, hogy újabb terhet kezdjen cipelni, amikor egyébként is megterhelve, sőt, túlterhelve érzi magát? Mit akarhat Jézus mondani ezzel a furcsa képpel?

Jézus természetesen nem akar bennünket túlterhelni és kizsigerelni, amikor amúgy is az erőnk végén tartunk. Egészen különös az az iga és az a teher, aminek a cipelésére Jézus hív. Ez a teher soha nem olyan súlyos, hogy ne tudnánk elhordozni. Sőt, Jézus könnyűnek hívja a terhet, amit Ő rak a vállunkra. Az én gyerekkoromban sokat mondogatták, hogy „teher alatt nő a pálma”. Ez a mondás arra utal, hogy a gyermek nem a lazítás, a kényeztetés útján fejlődik, hanem akkor, ha a személyisége megkapja a megfelelő súlyú, számára kihívást jelentő feladatokat. Van egy optimális terhelés, amely mellett a személyiségünk egyre gazdagodik, kibontakozik az Isten által belénk teremtett csoda. Jézus ezt az éppen megfelelő terhet rakja a vállunkra.

Amikor úgy érezzük, hogy terheink elviselhetetlen súlyúak, és egyszerűen nem kapjuk az erőt fölülről az elhordozásukra, érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon azt a terhet Jézus tette-e ránk, vagy az emberek varrták a nyakunkba? Amikor az igát a nyakunkban annyira szorosnak érezzük, mint egy kalodát, amelyben semmi mozgásterünk nincs, érdemes végiggondolnunk, hogy az vajon egy fölülről, Jézustól kapott iga-e? Vagy lehet, hogy egy pusztán emberi iga, amelyet mi vettünk a nyakunkba, sőt, talán mi magunk faragtuk magunknak. A stóla a nyakamban nemcsak az egyházi esztendő aktuális szakaszát mutatja színeivel, hanem alakjával arra is emlékeztet, hogy lelkészként Jézus igáját hordozom. Jézus igája pedig gyönyörűséges. Ez az iga nem bezár, hanem irányba állít. Ez az iga nem földre sújt, hanem tartást ad.

Jézus nem azt mondja nekünk a tanév végén, a nyári szünidő kezdetén, hogy „tegyetek le minden terhet, majd én elszórakoztatlak titeket”. Jézus iskolájában tovább folyik a tanítás, Őt követhetjük, Őrá figyelhetünk a vakáció során is. Ez az állandó jelenlét megnyugvást ad, hiszen a nyári feladatok, tervek mellé megkapjuk Jézus társaságát és erejét is. Ő azt ígérte, hogy velünk marad minden nap, a világ végéig.

A megismerésnek egy más módja kerül előtérbe a nyáron. Nem padban ülve, táblát figyelve, feladatokat végrehajtva tanulunk a szünetben, hanem sokkal inkább a kapcsolatainkon keresztül, családunkkal, barátainkkal időt töltve. Jézustól is leginkább így lehet tanulni, ha időt töltünk vele. Imádkozva, Bibliát olvasva, a gyülekezetben istentiszteleteken és különböző programokon. De a nyár táborokat és fesztiválokat is tartogat, ahol Jézussal lehetünk, hogy megtanuljuk tőle, hogy Ő milyen, szelíd és alázatos szívű.

Azt mondják, hogy akivel sok időt töltesz, arra fogsz hasonlítani. Ezért érdemes felmérni, hogy kivel barátkozol. Ha Jézussal vagy sokat, hasonlítani fogsz rá. megtanulod tőle a szelíd szeretetet, az igazi, mély alázatot. Ez nem azt jelenti, hogy hason csúszva fogsz járni, épp ellenkezőleg: hiteles tartásod lesz attól, hogy felismered a helyedet a világban.

A mi mennyei Atyánk úgy döntött, hogy Fián, Jézus Krisztuson keresztül lehet Őt megismerni. Az Atya Jézusban mutatkozott be a világnak. Nem egy bonyolult titkosírást megfejtve, nem óriási bölcsességeket olvasva ismerjük meg, hogy kicsoda Isten, hanem Ő személyesen ismerhető meg. Személyes kapcsolaton keresztül. Ez az út bezárul azok számára, akik büszkén, gőgösen úgy gondolják, hogy ők már mindent tudnak, nekik nincs hova fejlődniük. Azok számára nyílik meg Isten megismerésének az útja, akik nyitott szívvel, gyermeki hittel fordulnak felé. Akiknek van bátorságuk kérdezni. Akik elég bölcsek ahhoz, hogy felismerjék, még mennyi mindent nem tudnak, ahogyan Szókratész, az ókori görög filozófus mondta.

Gyerekként sokat hallottam a kérdést: „Kié vagy?” Az utcán megállítottak az idősebbek, és az érdekelte őket, kik a szüleim, kihez tartozom. Az arcomról is megpróbálták leolvasni azokat a vonásokat, amelyek alapján hasonlíthatok egy felnőttre, akié vagyok. Így vagyunk Istennel is. Ha Jézus által mi is Apukánknak szólítjuk a mennyei Atyát, akkor az Övéi vagyunk. Az Ő gyermekei. És mint gyermekei, hasonlítunk rá. leolvashatók lesznek rólunk azok a vonások, amelyeken keresztül az emberek fel tudják ismerni, mennyire szereti őket Isten. Kívánom, hogy a nyáron mindenki ehhez a bennünk lakó Isten-gyermekhez jusson egyre közelebb!

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, köszönjük neked, hogy emberré lettél, hogy emberek lehessünk. Köszönjük, hogy gyermekké lettél, hogy mi mindnyájan Isten gyermekei lehessünk. Köszönjük, hogy Te olyan igát raksz a nyakunkba, ami gyönyörűséges, olyan terhet teszel ránk, ami éppen megfelelő súlyú. Add nekünk erődet, hogy a nyár kihívásainak is megfeleljünk, növekedjünk szelídségben és alázatban! Add nekünk a bátorságot, hogy a tőled tanult imádság szavaival együtt így szólítsuk meg az Atyát: Mi Atyánk…

Egy nyelvet beszélünk?

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi evangélikus gyülekezetben Pünkösdhétfőn

Alapige: 1Móz 11,1-9

Pécsi egyetemi éveim alatt két és fél éven át a Márton Áron Szakkollégiumban laktam, határon túlról származó magyar egyetemistákkal együtt. Kárpátaljai szobatársnőm a babot paszulynak, a gyermeket pulyának mondta,a tejföl neki tejfel volt, a kell pedig kellesz. Nagyváradról jött szobatársnőm egyszer megkért, hogy tegyem rá a nedves ruhát a kaloriferre, hogy megszáradjon, a sütemény neki csak tészta volt. Ezekben az időkben tapasztaltam meg, hogy bár mindannyian magyarok vagyunk, bizonyos szavaink különböznek, és vannak, amelyek a modernkori, 1920 utáni fájdalmas elválasztottságunkról is tanúskodnak.

Idén a pünkösd ünnepe és a Nemzeti Összetartozás Napja (ami  a trianoni békediktátum aláírásának emléknapja) kivételesen egybeesett. Ma az ünnep másnapján a nyelv és a megértés került az igénk középpontjába.

Bábel tornyának története rövid, de gazdag üzenete van. Elsőként szól az emberi célokról és ambíciókról. Az emberek akarnak tornyot építeni. Céljuk nem kisebb, mint hogy az égig érjenek. Az ember, akárcsak az Édenben, most is Isten helyére tolakszik. Istenné akar válni. Tégláról téglára haladnak, hogy nevet szerezzenek maguknak. Mai tudásunkkal  abszurd vállalkozás, de ők komolyan gondolták. Pedig Isten adott nekünk küldetést: nekünk embernek kell lennünk, Isten képmásának. A teremtés gondviselőiként igazságosan uralkodni a teremtményeken. Mi pedig ez elől menekülünk, és istenséggé akarunk válni. Isten azonban nem hagyja eluralkodni az emberi gőgöt. Micsoda iróniával írja az ige, hogy az Úrnak le kellett szállni az égből, hogy lássa azt a kis légypiszoknyi tornyot, amit az ember tudása és technológiája csúcsán alkotott.

id. Pieter Brueghel: Bábel tornya

A második tanulság a kommunikáció csődjéről szól. Megmutatja ez a történet, hogy ha nem beszélünk egy nyelvet, ha nem értjük meg egymást, vagy ha egyszerűen nem figyelünk a másikra, akkor képtelenség egységben maradni és közös célokat elérni. Mégis, az elválasztottságról szóló történetben is Isten kreativitása mutatkozik meg. Hiszen létrejön a sokféleség, ami az emberi nyelveket jellemzi. Hogy tudjuk élvezni az anyanyelvünk szépségeit, hogy szeretünk játszani vele! Milyen izgalmas és gyönyörű egy másik nyelvet tanulni (persze önként, nem kényszerből)!

Bábel harmadik olvasata az Újszövetségbe vezet minket, a pünkösdi történethez, az egyház születésnapjához. Amikor a Szentlélek leszáll az apostolokra, és azok az utcán elkezdik Jézust hirdetni, a különböző népekből jött emberek mind a saját nyelvükön hallják őket. Így mindenki megértheti az örömüzenet lényegét. Isten maga fordítja vissza a bábeli zűrzavart és szétválasztottságot. Ezzel megmutatja, hogy amikor az Isten-ember kapcsolat helyreáll, akkor az emberek is elkezdhetik megérteni egymást.

Isten ma is feje tetejére állítja a tornyainkat.
Imádjuk a hierarchiát. Csüngünk a rangokon, rendjeleken, pozíciókon. Isten viszont Jézusban megmutatja, hogy az a legnagyobb, aki szolgál. Isten Fia, aki rabszolgamunkát végez, amikor megmossa a tanítványok lábát. Még Júdásét is.

Aztán ott van a szükségletpiramis. Abraham Maslow leírta. Először az étel-ital, alvás, életszükségletek, aztán a biztonság, majd a szeretet, tisztelet, tudás, és csak a legvégén valósítsd meg azt, aki valójában vagy. Jézus viszont azt mondja: először az Isten országát keressétek, minden más ráadásul megadatik.

Vannak nekünk felhőkarcolóink, amiket önhittségünkben építettünk, és ahonnan irányítani vélik egyesek a világot. És ha a légkör és a felhők visszavágnak? Ha a klíma megváltozik "áldásos" tevékenységünk folytán? Ha mindez újabb háborúkhoz és katasztrófákhoz vezet? Ez bizony a felhőkarcolók ledőlését eredményezheti rövid időn belül.

És igen, vannak kastélyok, ahol a győztesek ráerőltetik akaratukat a vesztesekre, de vannak dolgok, amelyek erősebbek a háborús győzelmi mámornál. Például éppen az anyanyelv hatalma, amelyet talán Bábelnek köszönhetünk, de amely Pünkösdbe és Reformációba vezet minket. Magyar Bibliával, magyar nyelven elmondott imával, a magyar kultúra felemelő kincseivel.


Isten azért rombolja ezeket a tornyokat, mert azt akarja, hogy találjuk meg a helyünket. Hogy emberek legyünk, istenek helyett. Hogy Isten legyen Isten, az ember pedig EMBER. 

A Szentlélek olyan nyelvre tanít meg, amit minden ember megért. Ez a nyelv nem szétválaszt, hanem összeköt. A Lélek egységet teremt, és a szeretet nyelvét beszéli. Ezt a nyelvet viszont folyamatosan tanulni kell. Művelni, gyakorolni.

Pünkösdhétfőn történt, hogy a legéndi gyülekezet tagjai nem kívántak élni az ünnep másnapján felkínált úrvacsorával, így mindössze hárman maradtunk a  templomban: húgom, édesapám és én. Családi körben tartottuk meg tehát az úrvacsorai liturgiát, és a gyónó imádság is nagyon személyesre sikeredett. Mire apám kifordult az oltártól, már ő is sírt és mi is. Családi terheink, tragédiáink ránk zúdultak, de Isten fel is szabadított minket alóluk. Ez az egyik legerősebb Szentlélek-élményem. Végre egy nyelvet beszéltünk apámmal, még ha az a könnyek nyelve volt is!

Isten kétszer száll le a mennyből a Bibliában. Egyszer Bábelnél, hogy összezavarja az embereket, aztán Jézusban, hogy helyreállítsa a közösséget. Ebben a közösségben vagyunk most együtt, Hogy újra egy nyelvet beszéljünk.

Lélekbe fogadott testvérek

Igehirdetés Húsvét másnapján Mezőberény II. kerületben Apcsel 10,34-43 alapján

Szeretett Testvérek!

Gazdag ünnep a mai. Olyan istentiszteleten vagyunk együtt húsvéthétfőn, amelyet Isten megáldott igéje hirdetésével, az úrvacsora közös ünneplésével és azzal is, hogy a keresztség szentségében részesül egy fiatal testvérünk. A mi helyzetünk nagyon is emlékeztet annak a gyülekezetnek a helyzetére, akikhez Péter apostol beszélt a mai igeszakaszunkban. Mi is történt akkor?

A jeruzsálemi gyülekezetben elindult az első üldöztetés Jézus tanítványai ellen. Maga Saul is, a későbbi Pál apostol ekkor még „öldökléstől lihegve” sietett Damaszkuszba, hogy foglyul ejtse mindazokat, akik Jézus Krisztus nevét hívják segítségül. Még csak éppen útjára indult az evangélium Jeruzsálemből, az üldözés miatt hatalmas földrajzi távolságokat legyűrve elterjedt Júdeán és Galileán túl Samáriában, sőt egész Szíria provinciában. A tiltás és a büntetés ellenére az apostolok bátran hirdették, hogy Krisztus meghalt és feltámadt, pedig az első vértanúnak, Istvánnak már vérét ontották a Krisztus-hit miatt.

Péter apostol maga is elindul, hogy a tengerparti városokban bátorítsa a testvéreket igehirdetéssel és csodákkal.  A déli napmelegben látomást kap Istentől: egy csúszómászókkal teli lepedő ereszkedik le az égből, és Isten megszólítja Pétert: „öld és egyél”. Péter természetesen tiltakozik: a mózesi törvény szerint tisztátalan, nem kóser, azaz evésre nem alkalmas állatokról van szó. A mennyei hang azonban figyelmezteti: „Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.” Ugyanekkor követek érkeznek, akik az istenfélő, de pogány, azaz nem zsidó származású katona, Kornéliusz házába invitálják Pétert. Ő felismerve Isten kezét az eseményekben, elmegy velük, a szokásokat és hagyományokat átlépve belép a pogány ember házába, és ott prédikálja a Jézusról szóló örömhírt.

Ezt az igehirdetést kaptuk a mai napon bátorításul. Péternek több prédikációját is feljegyzi az Apostolok cselekedeteiről írott könyv, ezeknek hasonló a felépítése. Már kivehetjük belőle a magját annak az Apostoli Hitvallásnak, amelyet a mai napig elmondunk az istentiszteleten. A názáreti Jézus az Isten Felkentjeként, azaz Izrael várva várt Krisztusaként járta az országot, csodákkal és jelekkel bizonyítva messiási küldetését. Rosszakarói azonban keresztre szögezve megölték. Isten harmadnapra feltámasztotta a halálból, s ezután megjelent több tanúnak, akik bizonyítékot kaptak arra, hogy Ő valóban él. Isten jobbjára ült, ahonnan visszavárjuk Őt dicsőségben, minden élő és halott bírájaként az utolsó ítéletre. Az Ő nevében való hitben bárki elnyerheti a bűnbocsánatot.

Ugyanaz a hitvallás tehát, melyet mi is vallunk, a hallgatóság vegyes, olyanok, akik zsidók, vagyis a hitben és az Istennel való szövetségben nevelkedtek, és olyanok, akik életük első igehirdetését hallják. A Szentlélek pedig leszáll a pogányokra, és Isten dicséretére indítja azokat, akiket a zsidók tisztátalanoknak tekintettek. Ezek után Péter apostol úgy gondolja, hogy nem tagadhatja meg tőlük a vizet, hogy megkeresztelkedjenek. Egy nem zsidó, római katona családja is része lesz Isten családjának, hiszen a Krisztusba vetett hit megtisztítja őket.

Mi is úgy vagyunk itt együtt, mint akkor az a gyülekezet. A gyülekezet kemény magja, akik rendszeresen hallgatják Isten szavát a templomban, azok, akiket ritkábban látunk, és az, akit először köszönthetünk testvérként. Kornéliuszék házában az a kicsiny gyülekezet ma azt üzeni nekünk, hogy ahogyan akkor befogadták egymást a testvérek, zsidók és pogányok, úgy mi is fogadjuk be egymást a mai napon. Ne azt keressük, ami elválaszt, ne úgy álljunk egymáshoz, mintha a másik tisztátalan volna. Vegyük észre azt a munkát, amit Isten láthatatlanul végez az emberi szívekben. Miből gondoljuk, hogy Istennek nincs hatalma arra, hogy megtisztítsa egy ember szívét? Miért hisszük, hogy a Szentlélek hatalma a templomfalakon belülre korlátozódik? Hiszen olyan sokszor, sokféleképpen szólít meg minket Isten.

Szól hozzánk a teremtett világon keresztül. A tavasz szépségében, a természet megújulásával is hirdeti a feltámadást és az új életet, hogy az Ő hatalma túlmutat a halálon. Szól hozzánk álmainkban, látomásainkban, megérzéseinkben. Kinek ne lenne olyan élménye, hogy Isten különös módon mutatott utat neki egy nehéz helyzetben? De szól az Isten az életünk hétköznapi és rendkívüli eseményein keresztül is. Péter és Kornéliusz találkozása nem véletlen volt, hanem az Isten tervének része, hogy megmutassa: Krisztus megváltása túlmutat Izrael határain. Ugyanígy a mi találkozásaink, az, hogy most éppen itt vagyunk, és nem máshol: emberek, akikkel megismerkedünk, akikkel beszélünk; mind-mind Isten üzenetét hordozhatják.

Szól az Isten a Szentírásban is. Az Ószövetségben prófétái által hívja népét arra, hogy keressék a kapcsolatot a Teremtő és Szabadító Istennel. És megígéri a Messiást, aki a végső bizonyíték lesz Isten végtelen szeretetére. És végül, a legnagyobb megszólítás maga Jézus Krisztus, Isten testet öltött Szava. A róla szóló tanúvallomások tömkelegéből áll össze az Újszövetség, Jézusról szóló igehirdetésektől zengnek a gyülekezetek kétezer éve. Ma már minden földrészen, minden országban, minden népnek, kinek-kinek a maga nyelvén, a maga kultúrájában szól az örömhír. Krisztus meghalt érted a kereszten. Krisztus feltámadásával legyőzte a halált. Krisztus nevében bocsánatot nyerhetsz, és te is megbocsáthatsz az ellened vétőknek, így békességet terjeszthetsz a világban.

Vajon ez a béke, ez az öröm, ez a bocsánat a mi fülünknek már közhelyszerűen hat? Eltompult a hallásunk? Nem becsüljük már azt a kincset, amit Jézus Krisztus személye jelent? Nem dobban már meg a szívünk, amikor a keresztre nézünk? Nem érzünk hálát, nem leszünk izgatottak, amikor jövünk a templomba, hogy Jézussal találkozzunk? Vajon más dolgok fontosabbá váltak?

Testvérek, elsősorban magamtól kérdezem ezt. Engem is megbolondít, elszédít az élet minden öröme és nehézsége. Én is küzdök emberi korlátokkal, aggaszt a jövő, szeretném, ha az embereknek megfelelnék, és dicsfényben fürödhetnék. Akárcsak Péter apostolt, engem is néha fejbe kólint egy-egy váratlan találkozás, Isten különös megszólítása. Ne akarjak ítélkezni, ne akarjam tisztátalannak kikiáltani azt, akit Jézus a saját vérén váltott meg, akit Ő megtisztított. Akárcsak Kornéliusz, én is összetévesztek embereket Istennel, előttük akarok leborulni, tőlük várom a segítséget életem problémáira.

Nagyon szeretem a húsvéthétfőben azt, hogy ez egy hétköznapra eső ünnep. A hétköznapok megszentelésére emlékeztet mindez. Túl az ünnepnap megszentelésén, azon a kiváltságon, hogy együtt ünnepelhetjük a vasárnapokat, Jézus feltámadására, halált legyűrő szeretetére emlékeztetve magunkat és egymást a közösségben, mi ráadásul még a hétköznapokat is megszentelhetjük. A gimnáziumban az az öröm- és egyben kihívás – hogy a hétfői napokon, ami munkanap, és a magyar kultúrában talán legkevésbé kedvelt nap, részt vehetünk áhítatokon. Ezek olyan percei a napnak, amikor Isten észrevétlenül a saját házává teszi azt a területet, amire felületes szemlélő talán azt mondja: „pogány ház ez, tisztátalan terület”. Ahol azonban Isten szavát hirdetik és hallgatják, ahol az élő Istent segítségül hívják, ott a Szentlélek is leszállhat és elvégezheti a maga munkáját, hiszen Isten kezét nem kötik emberi szabályok.

A Léleknek erről a minden emberi képzeletet meghaladó munkájáról tanúskodom ma, amikor a gyülekezetben egy fiatal testvérünk keresztelőjére kerül sor. Hónapok óta készültünk erre az alkalomra, és csodálatos volt látni az Úr kezét, ahogyan egy gyermekből felnőttet farag, ahogyan a hitet ébreszti egy ember szívében. Rendkívül hálás vagyok ezért a tapasztalatért, és arra kérem a gyülekezetet, fogadjuk be a legújabb testvérünket, és ne hagyjuk abba az imádkozást a gimnazistáinkért, hiszen hozzájuk és értük is küldött minket Jézus. Bátran lépjünk be az életükbe, ismerjük meg őket, és szeressük úgy, hogy rajtunk keresztül megérezzék Teremtőjük végtelen szeretetét.

Edzésterv

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben 1 Kor 9,24-27 alapján

Olvasmány: Mt 20,1-16

Sajnos nem vagyok nagy sportember, sem a testalkatom, sem az egészségi állapotom miatt nem voltam még arra kényszerítve, hogy rendszeresen mozogjak. Minden tiszteletem azoké, akik versenyszerűen sportolnak, és az eredményeikért hihetetlen áldozatokat képesek hozni, már egészen fiatalon is. Az edzésekkel együtt járó lemondás sokunknak ismerős lehet. Lemondani valamiről, amit nagyon szeretek. Félretenni valamit, amire vágyom. Késleltetni a kívánságok teljesülését. Nem megenni, nem meginni azt, amitől az orvos szigorúan eltiltott. Betegség, baleset, valami rendkívüli körülmény, vagy egyszerűen csak egy új dolog megtanulása abba a helyzetbe hoz, hogy le kell mondanom dolgokról, kényelmi berendezésekről, és addig kell gyakorolnom, amíg nem megy jól az új tevékenység, még akkor is, ha fáj.

Édesanyám stroke-ja után újra kellett tanulnia használni a bal lábát és a bal kezét. Mintha újra kisgyerek lenne. Néha bosszantó, máskor kijózanító: hogy lehet, hogy eddig olyan természetesnek vettem, hogy működik a testem, minden porcikám a helyén van, a szervezetemben minden egyes alkotóelem tudja a dolgát, és magától működik. Valóban szolga a test, méghozzá az esetek többségében nagyon is jól szolgál, de mi nem vesszük észre, csak ha elromlik benne valami. A test jelez: fájdalommal, tünetekkel szól, hogy valami nincs rendjén. Gyakran ekkor figyelünk oda rá először.

Pál apostol merész hasonlata a versengésről első hallásra nagyon is megtévesztő lehet. Az ókori sportversenyeken nem volt második, harmadik stb. helyezett, az olimpiákon nem osztottak ki több érmet. Csak az nyert, aki elsőként ért a célba. Ez a gondolat azt sugallná, mintha úgy kéne élnünk, hogy közben gondosan ügyelünk arra, hogy mindenki mást lehagyjunk a versenyben. Valóban így van Isten Országában? Csak akkor lehetek nyugodt, ha mindenki másnál jobban teljesítettem, ha mindenkit magam mögé utasítottam, ha mindenkinél jobb vagyok? Éppen ellenkezőleg: Pál azt mondja, hogy a soha el nem hervadó koszorúért küzdve nem a többiekkel kell foglalkoznom, hanem önmagammal és a kitűzött céllal.

A korinthusi gyülekezet belecsúszott abba a nagyon is emberi csapdába, amiben valószínűleg minden gyülekezet belecsúszik élete során akár több alkalommal is. A tagok elkezdik egymáshoz hasonlítgatni magukat. Ki mennyit adakozott? Ki él tisztábban? Ki tesz többet? Ki hivatkozik a nagyobb tanítóra? Pál szerint az igazi versenyző saját magát akarja legyőzni. Félre tudja tenni az önzését és az önimádatát. Még a jogos igényeit sem hánytorgatja fel. Háttérbe tudja szorítani a rövid távú érdekeit a hosszú távú célok érdekében. Ha ebben még nem vagyunk profik, akkor bizony gyakorolnunk kell, és ehhez szükséges némi önfegyelem.

A hangsúly itt nem azon van, hogy egy kívülről rám kényszerített edzésterv szerint haladok, tiltások és szabályozások sűrűjében. Ez egy olyan edzésterv, amelyet Isten és én közösen alakítunk ki. Ő tudja, mit tervezett, mit álmodott meg rólam a Teremtés csodálatos kompozíciójában. Én pedig tudom, hogy éppen hol tartok, figyelek a testemre, figyelek az edzőmre, megbízom benne. Folyamatosan ellenőrzöm, mennyit és hova fejlődtem. Visszanézek, hol is tartottam ezzel a gyakorlással 1, 5 vagy éppen 10 évvel ezelőtt. Ebből jól látszik az is, hogy ez egy olyan téma-e, amivel csak egy helyben toporgok, vagy olyan, ahol nagyon is látványos a személyiségem fejlődése és látszik az életutamon Isten keze nyoma.

Két hamis illúzióval is le kell számolnom, ha az isteni edzéstervre gondolok. Az egyik, a testre és erre a világra vonatkozó előítélet. Sok keresztény, köztük én magam is ebben az előítéletben nevelkedtünk. Leegyszerűsítve ezt így lehetne mondani: ez a földi élet pusztán egy siralomvölgy, itt minden csak rossz, a test, az anyagi valóság egy merő bűn. A testet le kell győzni, meg kell öldökölni, a földi életem minden sikerét és kudarcát egy nullának kell tartani. Mert az IGAZI élet az a szellemi, éteri, mennyei valóság. Ez egy közkeletű félreértés a kereszténység tanításáról. Ha Jézus EZT tanította volna, akkor miért hasonlította Isten országát lakodalomhoz, nagy vacsorához, akkor nem használt volna ennyire kézzelfogható, földi hasonlatokat a példázatokban, mint a szőlőmunkások helyzete, a magvető munkája vagy az apai szeretet valósága? Jézus nem azt tanította, hogy a test egy merő bűn, inkább azt, hogy a nagyon is szelleminek képzelt gondolataink visznek be minket a zsákutcába. Miközben igaznak hisszük magunkat, gyakran éppen távolodunk Isten szeretetétől, mert a saját teljesítményünkre koncentrálunk.

A test egy szolga, de olyan szolga, mint a kapernaumi százados szolgája: figyelnünk kell rá, ha beteg, a jelzéseire, szeretnünk kell és gondoskodnunk róla. megfegyelmeznünk, ha éppen arra van szüksége, hogy valamit megtagadjunk tőle a hosszú távú EGÉSZSÉG és TELJESSÉG érdekében.

Amikor ideköltöztem Mezőberénybe, elhatároztam, hogy nem fogok alkoholt inni. Tudtam, hogy ezen a vidéken az alkoholfogyasztás nagyon mélyen bevésődött a kultúrába, de azt is, hogy mekkora probléma, hány családot tesz tönkre alattomos módon. Egy teljes évig következetes tudtam ebben lenni, és nagyon örülök ennek, mert így meg tudtam figyelni magamat. Mikor gondolok arra, hogy jó lenne inni? Mennyire könnyű/nehéz visszautasítani a kínálást? Mikor környékez meg az a gondolat, hogy egyedül magamnak vegyek alkoholt? Persze ez az önmegtartóztatás nem önmagáért érdekes, hanem azért, amit közben tanultam magamról. Mi az igazi vágyam? Milyen szorongás van bennem? Mit fed el az ivás vágya?

A másik illúzió, amivel le kell számolnunk a saját erőfeszítésünkbe és teljesítményünkbe vetett hit. A szőlőmunkások példázata megmutatja, hogy Istennél egészen másképp vannak a dolgok, mint ahogyan azt emberileg gondolnánk. Isten jósága bőségesen ajándékoz, az utolsónak, a gyengének, a szerényebb képességűnek is annyit ad, amennyit az elsőknek, az erőseknek és a tehetségeseknek. De hát akkor miért tegyek én bármiféle erőfeszítést ebben az isteni edzéstervben, ha a végén nem állhatok előrébb a sorban, nem leszek kiemelve, nem állhatok fel a dobogóra? Miért fegyelmezzem magam, miért gyakoroljak, ha végül Isten nekem is azzal az egy dénárral szúrja ki a szemem? Ha a hervadhatatlan koszorút az utolsóként befutó is éppúgy bezsebelheti, aki csak meg megfutotta a pályát, még ha a saját tempójában is?

Az én erőfeszítésemre nem Istennek van szüksége, hanem nekem. Neki nem kell megfelelni. Nem számít, hogy korai vagy késői megtérő vagyok-e. Nem számít, mennyit tettem az egyházért. Nem számít, mit értem el emberileg. Az edzésre, a gyakorlásra nekem van szükségem. Hogy lássam, Isten hogyan cselekszik az életemben. Hogy megtapasztaljam, az evangélium nem egy vénasszonyos mese, amivel a haldoklókat és a szegényeket vigasztaljuk, hanem élő valóság, hatékony erő. Hogy érzékeljem a változást a jellememben, a kapcsolataimban. Szükségem van arra, hogy többé ne az számítson, én magam alkalmatlannak tartom-e magam, vagy az emberek hogyan vélekednek rólam, hanem a célt lássam magam előtt, hogy Isten merre vezet. Ezért imádkozzunk!

Lost and found (Jézus módra)

Áhítat a Szinyeis diákok tiszteletére tartott megemlékezésen 2017.január 23-án
"Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. 

Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? 

És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül."

 (Máté evangéliuma 18,11-14)

Egy hatéves kislány egyszer felkerekedett, hogy világgá menjen. Összekészítette a kis motyóját, kedvenc ruháit, némi elemózsiát, és átvágott a házuk mellett nyújtózó nagy templomkerten. Az Isten háza mellett laktak ugyanis. A kert tele volt hatalmas fákkal, cserjékkel, és a végén egy zöld kapu nyílt a külvilágra. A kislány odaért, de ekkor egy titokzatos hang megszólította: "Ne menj el, én szeretlek, nekem fontos vagy."

Ez a kislány én voltam. Meg voltam győződve arról, hogy ha eltűnnék, nem hiányoznék senkinek. Nem vagyok fontos, értéktelen vagyok. Azt éreztem, hogy teljesen el vagyok veszve.

16 mécses van előttünk: azoknak a fiatal életeknek a szimbóluma, akik odavesztek a buszbalesetben. Olyanok voltak, mint mi: tele vágyakkal, álmokkal, reményekkel. Előttük az élet. Biztosan küzdöttek szorongással, és az értéktelenség-érzés is megkísértette őket, ahogyan engem is hatéves koromban, és azóta százszor. Pedig minden élet értékes. Mégis, amikor egy tinédzser hal meg, ha fiatalokat gyászolunk, akkor mi, felnőttek is a fejünkhöz kapunk: "Ez velem is megtörténhet? Miért pont ők? Mi miért vagyunk életben? Hiszen mi is kirándulunk busszal!" Ez a mai nap közös gyászra hív, nemcsak a hozzátartozók, nemcsak a Szinyeis diáktársak búcsúznak, mindnyájan elvesztettük őket. 

Most okkal kérdezhetnétek: "Ha az élet ilyen kiszámíthatatlan, akkor mégis mit várhatok tőle? Mibe fektessek energiát? Nem tudhatjuk, mi fog kelleni az élethez, minden fölösleges!" Gyakran hallom tőletek, hogy áruljam már el, mikor fog kelleni a mindennapi élethez Avogadro törvénye vagy a Pithagorasz-tétel, de ha alaposan átgondoljátok, akkor is biztosak vagytok benne, hogy MINDEN, amit az iskolában tanultok, minden hatás, ami itt ér benneteket, az fölösleges? Berendezkedünk arra, hogy ellenséget lássunk a szüleinkben és a tanárainkban, de vajon el tudod-e képzelni, hogy egy tanár, akiről most azt gondolod, pikkel rád, visszamenne érted az égő buszba, hogy kimentsen? 

Azt mondtam a 9-es hittancsoportomnak, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatot jegyeznek meg, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet menni. Jézus példázata az elveszett bárányról a mennyei Atya rendíthetetlen hűségét és szeretetét ábrázolja: ahogyan ő várja haza az elveszett gyerekeket, sőt, Jézust küldi, hogy keresse meg őket. Ezt a példázatot én rosszul értettem egészen ma reggelig. Mindig úgy gondoltam magamra, hogy én vagyok a pásztor, én keresem az elveszetteket, de ez nem igaz, én csak bojtár vagyok. Jézus az igazi pásztor. Jézus jött az elveszettekért. Én nem ismerlek mindnyájatokat, sokszor csak tömeget látok, de Jézus egyesével lát, név szerint ismer és a neveteket szólít titeket.

Hinni nem azt jelenti, hogy semmi rossz nem történik. Azt jelenti, hogy bármi történik, 

nem vagyok benne egyedül. Jézus velem van, és adja nekem az Atya szeretetét. 

A magyar kultúra napja is van, beszélünk a nemzet kincseiről, értékeiről. Pedig a nemzet kincse valójában ti vagytok. Még akkor is, ha ezt nem mindig hiszitek el magatokról, vagy ha mi nem mindig viselkedünk így veletek. Hiányoznátok, ha nem lennétek. Az egész nemzet hiányolna titeket, és az egész világ, mert van itt egy hely, csak neked. Van egy élet, amit csak te élhetsz. Jézus példázata arról is szól, hogy nemcsak egy szám vagy a tömegben. Te vagy az az EGY, akiért Jézus útra kel. Te vagy az az EGY, akiért Jézus az életét adja. Személy szerint TE, az egy, fontos és értékes vagy. Ne becsüld le magadat!