Hol találok irgalmat?

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Mt 18,21-35 alapján

Szeretett Testvéreim!

Évekkel ezelőtt prédikáltam erről az igéről, és az igehirdetés után megkeresett egy édesapa, akit nagyon megérintett a megbocsátás üzenete, mert érintve érezte magát. Ezek után több héten át járt hozzám lelkigondozásra. Eszembe jut az is, hogy 18–20 éves koromban az első komoly párkapcsolatomban a párommal sokat vitatkoztunk, veszekedtünk, én mindenáron érvényt akartam szerezni olyan elveknek, amelyekben akkor hittem, ő pedig szelíden erre azt válaszolta: „Irgalom is van a világon.” Akkor még egyikünk sem volt hívő keresztény, ma mindketten azok vagyunk, de házastársunknak végül mást rendelt Isten.

509 éve annak, hogy Luther Márton közzétette a 95 tételt a bűnbánat és bűnbocsánat témájáról, és ettől a naptól számítjuk a reformációt. Nem véletlen, hogy Luther Mindenszentek előestéjére időzítette a témát. Pontosan tudta, hogy a halálkufárok az elhunyt szeretteinkre emlékezés napjait arra használják, hogy csúcsra járassák a búcsúcédulák árusítását. Talán ő maga sem hitte volna, hogy az evangélium szava ekkora visszhangra lel a kortársai között. Luther kérdése ugyanis így hangzott: „Hol találok irgalmas Istenre?” Akkor minden ember járt templomba, és szinte mindenki hitte Isten létezését és ítéletét, ezért ez a kérdés sokak belső kérdésével találkozott. Ez a kérdés – sokak szerint – ma inkább így hangzik: „Hol találok egy irgalmas embert?” A 21. század embere egyre kevésbé néz fölfelé, egyre kevésbé hisz szilárdan egy nálánál nagyobb égi hatalomban, inkább önmagára és önmagába, esetleg önmaga mellé és köré néz. Ezért az evangélium nem tud többé pusztán úgy terjedni, ha a templomokban tisztán prédikáljuk az Isten szavát és helyesen szolgáltatjuk ki a szentségeket. A kezek evangéliumára is szükség van. Mert irgalom gyakorlása nélkül az irgalmas Istenről szóló igehirdetésünk kiüresedik. Olyan lesz mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom- ahogy Pál apostol írja.

Mai igénk ismét egy példázat, és – ahogyan ezt már Máté evangélistától megszokhattuk – egy nagyon kiélezett példázat. Élet vagy halál? Fény vagy sötétség? Üdvösség vagy kárhozat? A példázat hőse egy szolga, aki olyan mértékű adósságcsapdába keveredett, ahonnan semmilyen emberi erővel, semmilyen trükkel vagy furfanggal ki nem keveredhet. Tízezer talentummal tartozik. Egész Szíria provinciának – amelynek a kicsiny Júdea csak egy kis megyécskéje volt – az éves adóbevétele volt kb. 8000 talentum. Ez egy államháztartási tétel, nem pedig egy szolga zsebpénze. Semmiféle emberi számítás szerint nem lehet ekkora adósságot kifizetni. A szolga csak türelmet, haladékot kér arra, ami teljesen reménytelen. Az úr megkönyörül rajta, és egyetlen tollvonással eltörli az egész adósságát. Ekkor azonban a példázat fordulatot vesz. A szolga kimenve azonnal elfelejti a meg nem érdemelt páratlan kegyelmet, és dühösen, bosszúszomjasan a börtönbe veti azt a szolgatársát, aki neki összesen 100 dénárral tartozik. Bár a szolgák között a 100 dénár is nagy összegnek számít – kb. 100 napi munkabérnek felel meg – nyilvánvalóan eltörpül ez a summa ahhoz képest, amivel emberünk tartozott a királynak. Ezután viszont új fordulat következik, kiderül a szolga gonoszsága, és a király visszavonja korábbi nemes ajánlatát.

Illusztráció a történethez (forrás: refpedi.hu)

A példázat kerettörténetére nézve nem lehet kétségünk afelől, hogy itt Jézus az emberek közötti megbocsátásról beszél. Ez nem egy melléktéma az evangélium nagy szimfóniájában, hanem a szíve-közepe. Hányszor kell megbocsátanom a testvéremnek? Még hétszer is? – kérdi Péter. Ugye a 7 a teljesség száma a héber gondolkodásban, így Péter azt gondolja, hogy egy óriási számot mondott. Jézus megsokszorozza még a hetet is. Talán az lenne a legjobb, ha nem számolgatnátok, hányszor bocsátotok meg, bocsássatok meg annyiszor, ahányszor csak kell. Különösen akkor, ha a másik kéri a bocsánatodat. Bizony, nem mindig vagyunk ilyenek. Nehezen kérünk bocsánatot, és nehezen bocsátunk meg. Sokszor várunk valami nagyszabású, drámai töredelemre, vagy valamilyen jóvátételt követelünk, de ezek, bár van közük a bocsánathoz, nem adhatják a lényegét. A megbocsátás definíció szerint ingyen van. Gratis. Kegyelemből. (ld. Ágostai Hitvallás IV. tétele) Mi is így kaptuk. Amikor továbbadjuk, akkor is ingyen kell, hogy legyen.

Azért imádkozom, hogy legyünk irgalmas, megbocsátó emberekké, kérjük folyamatosan Istent, hogy formáljon minket ilyenekké, mert akkor fogunk Őrá hasonlítani. Nagyon fontos, hogy a megbocsátással lehetőleg ne várjunk. Ne a temetőbe hordott virágokkal próbáljuk utólag kompenzálni azokat a szavakat, amelyeket nem mondtunk ki életében annak, akit szerettünk. Persze annak is meg lehet bocsátani, aki már meghalt, de a kapcsolatot helyreállítani, megbékélni már sajnos nem lehet.

Írjunk az életünkkel ennek a példázatnak egy alternatív befejezést: a szolga pedig, kijőve az urától elengedte minden adósának összes tartozását. Soha többé nem hánytorgatott fel semmilyen sérelmet, soha többé nem akart bosszút állni önmagáért. Boldogan élt és halt meg, mert irgalmat nyert és ő maga is irgalmassá lett (Mt 5,7). Bár ilyen szolga lehetnék! Bár ilyen szolgák lehetnénk mindnyájan!

Nem tudom, közülünk kinek van hitele? Nem akarok senki pénztárcájában vájkálni, de képzeljük el, hogy egy szép napon jön egy levél a bankból, hogy valaki minden adósságunkat kifizette. Mit éreznénk? Hálát? Megkönnyebbülést? Boldogságot? Méltatlanság-érzést, hogy nem mi egyenlítettük ki a számlát? Képesek lennénk ezek után behajtani a szegény szomszédunkon azt az apróságot, amit mi adtunk neki kölcsön? Furcsa lenne.

Canterburry Anselmus szerint Isten tökéletessége és jósága végtelenül nagy. Ebbe mar bele minden egyes emberi bűn, még a legkisebbnek tűnő is. Végtelenül nagy, mert a végtelen Istent sérti meg. Anselmus logikájában ezért az ember soha nem tehetne eleget a vétkéért, még a legkisebbért sem, hiszen egész életével tartozik Teremtőjének. Mintha valóban egy óriási adósságcsapdában volnánk, mondja ez az erős kép. Egyedül Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, ő tud értünk eleget tenni, csak Ő fizetheti ki az adósságot – érvel Anselmus. Pontosan ezt teszi a kereszten, amikor az Atyának átadja magát: Isten végtelen kegyelme ekkor árad ki a bűnösökre, és még a legnagyobb adósságot is eltörli.

Bűnösből így leszel igaz. Szegényből gazdag. Gonoszból légy hát irgalmas is. Kezedben a legnagyobb kincs, ideje szétosztani a szegények között. A mai napon elhunyt rokonainkra, családtagjainkra gondolva, az úrvacsora vételére készülve, engedjünk el szívünkben minden tartozást holtak és élők iránt egyaránt.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, hála neked azért, hogy életed átadásával eltörölted minden adósságunkat! Kérünk, szabadíts meg minket a bűnök terhétől, amelyek lelkünket nyomják, akár mi tettük másokkal, akár mások tették velünk. Add, hogy ne követeljük másoktól az alázatot és a jóvátételt, hanem ha kapunk ilyet, azt ajándéknak tekintsük! Segíts nekünk, hogy mi is olyan irgalmasak és megbocsátóak legyünk egymás iránt, amilyen te vagy irántunk! Ámen

 

TLDR – avagy miért (ne) olvasnád a Bibliát?

Igehirdetés Medgyesegyházán és Csanádapácán Biblia-vasárnapon Mk 12,28-34 alapján

Kedves Testvérek!

Nem tudom, találkoztunk-e már a TLDR-jelenséggel? Ez a négybetűs mozaikszó, rövidítés egy angol nyelvű kifejezést takar: „too long, didn’t read”, azaz, „túl hosszú, nem olvastam el”. Ingerekkel, információkkal elárasztott világunkban a TLDR mindnyájunkra jellemző lehet. Ha meglátom, hogy egy szöveg egynél több oldal, vagy egy közösségi média bejegyzés esetén 2 bekezdésnél több, vagy a mondatok túl hosszúnak és bonyolultnak tűnnek, akkor bizony én is gyakran döntök úgy, hogy ezt a valamit nem fogom végigolvasni. Különösen, ha a megfogalmazás közhelyesnek tűnik, vagy az a gyanúm, hogy mesterséges intelligencia segítségével fogalmazták. Erre nem fogok időt szakítani. Mert véges. Mert drága. És minél idősebb vagyok, annál jobban meg kell gondolnom, hogy mire adom oda.

Ami engem a mai igében nagyon megfogott, az az, hogy arról tanúskodik, hogy a TLDR-jelenség nem újkeletű. Úgy látszik, már az ókorban is volt rá igény, hogy ne kelljen az EGÉSZ Bibliát, az összes szent iratot, de még az egész Tórát sem mindenkinek elolvasni, vagy legalább ne kelljen betartani. Valahogy ez az érzésünk, hogy kevesebb szabályt majd könnyebb lesz betartani, de ennél a pontnál én mindig arra szoktam gondolni, hogy az Éden kertjében csak egy szabály volt, és azt sem sikerült betartani. Szóval kevés sikerrel kecsegtet ez a vállalkozás, de valahogy mégis, Jézus korában is volt erre igény az írástudók körében, hogy fogalmazzuk meg a törvényt röviden, összefoglaló módon. Ha a saját konfirmációnkra visszaemlékszünk, ott is szó volt arról, hogy a törvény rövid összefoglalása a tízparancsolat. Erről már Jézus korában is konszenzus volt az írástudók között. Akinek még a tíz is sok lenne, azok számára Jézus kettő nagy parancsolatban foglalta össze a törvényt és a prófétai tanítást. Az Isten és a felebarát iránti szeretet parancsában.

Ezzel azt is mondja, hogy ha túl hosszúnak érzed, hogy elolvasd, vagy fejből megjegyezd, ez segít. Röviden összefoglalom, hogy mi a törvény lényege. Az írástudó válaszából arra következtethetünk, hogy ezt az összekapcsolást nemcsak Jézus tartotta fontosnak. Az írástudók, a rabbik soha nem kötözködnek Jézussal, amikor a Tóra e két parancsolatát összekapcsolja (eredetileg ugyanis két különböző helyen találhatóak, nem egymás mellett). Maximum az lehet a kérdés, amit Lukács írása szerinti történetben fel is tesz valaki, hogy „ki a felebarátom?” És Jézus inkább ebben radikális. Kiterjeszti a felebarát fogalmát, hogy az átlépje az etnikumok, a nemek, az életkorok határait. Sőt, Jézus még az ellenségekre is kiterjeszti ezt a fogalmat, és talán ez volt a keresztények differentia specificája sokáig.

Törvény és evangélium különbözősége

Luther Isten Igéjén belül éles különbséget tesz törvény és evangélium között. Óva int attól, hogy leegyszerűsítve azt gondoljuk, hogy az Ószövetség csupa törvény – hiszen hemzsegnek benne az ígéretek, az Úr iránti bizalomról és odaadásról szóló történetek és csodálatos költemények, a zsoltárok, nem is szólva az Eljövendőről szóló próféciákról. És persze azt sem szabad gondolnunk, hogy az Újszövetség csupa evangélium, gondoljunk csak a Hegyi Beszédre vagy az apostoli levelek intelmeire. Luther pedig az evangéliumnak ad elsőbbséget, viszont hangsúlyozza, hogy a törvény sincsen eltörölve, és arra is óriási szükség van. Ezért is kezdjük a Kátét a tízparancsolat magyarázatával. De a törvény nem azonos az evangéliummal, és nem is ugyanaz a szerepe. A törvény arról szól, amit nekünk, embereknek kéne tennünk, hogy Isten elfogadhasson bennünket, de tragikus módon egyikünk, még a legjobb ember sem képes tökéletesen eleget tenni a törvénynek.

Az evangélium rövid összefoglalása

Ha a törvénynek van ilyen TLDR-változata, ilyen rövid összefoglalása, akkor nyilván az evangéliumnak is van. És tényleg: dióhéj-evangéliumnak is nevezik azt az igeverset, amely egészen röviden foglalja össze, mit tett értünk Isten. János 3,16-ról van szó, szerintem sokan ezt is tudjuk fejből: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Talán nem véletlen, hogy amikor konfirmálunk, ezeket a rövid összefoglalásokat fejből megtanuljuk. Így velünk marad akkor is, ha nem jutunk hozzá a Szentíráshoz, vagy ha a demencia kikezdi az elménket.

A törvény és az evangélium úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a halálos betegség diagnózisa és az életmentő műtét. Nem tud megmenteni csak a törvény, még a szeretet parancsolata sem. Mert amikor a parancsolatban odaérek, hogy „teljes”, minden alkalommal rá kell, hogy döbbenjek, hogy mennyi mindenen kell Istennek osztoznia a szívemen. Az emberi szív, ahogy Kálvin mondja, egy bálványgyártó műhely. Új és új pót-isteneket talál ki magának, és az egy igaz Isten helyett abba akarja vetni a bizodalmát, vagy éppen attól a másik istenségtől retteg. És vajon szeretem-e felebarátomat úgy, mint magamat? Nem találok-e ki mindenféle önigazolást, hogy miért nem kell nekem szeretnem a másik embert? Szeretem-e egyáltalán önmagamat, vagy önmagam körül forgok azzal, hogy kárhoztatom magamat?

Az evangélium rövid összefoglalása is a szeretetről szól, de nem az ember szeretetéről Isten és a felebarát iránt, hanem Isten szeretetéről az ember iránt. Mivel Isten ÍGY szerette a világot, és benne engem, ezért felszabadulhatok arra, az Ő szeretetét elfogadva, hogy én is szeressem magamat és a felebarátomat is. Nem akármilyen módja volt ennek a szeretetkinyilvánításnak. Isten nem egy képeslapot küldött karácsony alkalmából. Nem felhívott minket, hogy felköszöntsön a névnapunkon, hanem egyszülött Fiát adta. A legértékesebbet, legdrágábbat. Ennek az odaadásnak a végső állomása a kereszt volt, és a kínhalál. De miket beszélek, mégsem a végső állomás volt, mert Isten szeretete a halált is legyőzte. Keresztülment a halálon, és a halálnak bizony, torkán akadt az Isten Fia. Ezt nem emberek találták ki, mert ember ilyen sztorit soha nem tudna kitalálni. Innen kiindulva, már elkezdhetjük dadogva, töredékesen dicsérni és szeretni Istent.

Persze okkal merülhet föl a kérdés, hogy ha ilyen röviden is össze tudjuk foglalni Isten Igéjét, akkor mi szükség van arra, hogy ezt a hosszú és – valljuk be, sokszor érthetetlen és unalmasnak tűnő – könyvgyűjteményt elolvassuk? Mit nyerünk vele?

Hát nem is tudom, ha elolvasom a szerelmesem rövid szöveges üzenetét arról, hogy mennyire szeret, én ezzel nem elégszem meg, hanem vágyom arra, hogy még többet olvassak tőle, még jobban megismerjem. Sőt, találkozni akarok majd vele.

Amikor elballagtam, az osztályfőnökünk mindannyiunknak adott egy papírt, amelyen egy apa jótanácsai voltak a fia számára, amikor az egyetemre ment. Volt közte egy olyan tanács, ami nagyon szíven ütött: Szánj rá egy évet, és elejétől a végéig olvasd el a Bibliát! A tanácsok többsége inkább életvezetési és kapcsolati tanács volt (pl. hogy ne vegyél fel hitelt vagy hívd fel édesanyádat), de ez az apa nagyon fontosnak tartotta, hogy megossza a fiával a bibliaolvasás élményét.

Egyetemista éveim alatt én is részt vettem egy – nem is egy, hanem két éves – bibliaolvasó programban. Nemcsak kijelölt szakaszokkal, hanem kommentárokkal és kérdésekkel is segítették az ige tanulmányozását. Közben rájöttem arra is, miért akadt meg korábban minden bibliaolvasó projektem, nem tudtam mit kezdeni a nehezebben érthető, fogósabb szövegekkel. Szükség volt rá, hogy előbb hitre jussak. Ugyanakkor a Biblia olvasása is elvezethet a hithez sokakat. 42 éves vagyok, és van néhány dolog az életemben, aminél talán már bánok, hogy időt áldoztam rá: de ezt a két évet, amikor az egész Bibliát elolvastam SOHA nem fogom megbánni. Nagyon megszerettem az igét, és megszerettem azokat a természetes intelligenciákat is, akik írták. A próféták és az apostolok barátaim és beszélgetőtársaim lettek. Kérdéseik és dilemmáik az én kérdéseimmel és dilemmáimmal találkoztak. A Szentírás mögött és fölött azonban van egy természetfeletti intelligencia is: Isten, aki ezeket az írásokat ihlette Szentlelke által. Ugyanez a Szentlélek siet a segítségünkre ma is, hogy ne csak megértsük, ne csak átérezzük, ami a bibliai szövegekben van, hanem Jézus Krisztussal találkozzunk, és legyünk az Ő tanítványaivá. Azért imádkozom, hogy mindannyian, akik a mai napon hallgatjuk az igét, így tekintsünk a Szentírásra: páratlan és egyedülálló találkozási lehetőség, hogy megismerjem és megszeressem azt az Istent, aki ÍGY szeret engem.

Imádkozzunk! Örökkévaló Isten, te úgy határoztál, hogy leleplezed előttünk, emberek előtt önmagadat. Nem hagytad homályban a kilétedet, hanem embereket hívtál el, hogy igédet közvetítsék embertársaik felé. Amikor pedig eljött az idő, elküldted a nagybetűs Igét, Fiadat, Jézus Krisztust is, hogy benne egyértelművé tedd a világ iránti szeretetedet és elköteleződésedet. Köszönjük a te felénk fordulásodat! Add, hogy mi is nyitottsággal, kíváncsian, hittel és előítélet nélkül forgassuk a te igédet, hadd legyen mindennapi kenyerünkké, nem a puszta szavak, hanem akire a szavak mutatnak: Jézus Krisztus. Ámen

Felruházva

 Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Mt 22,1-14alapján

Szeretett Testvéreim!

Az esküvő nagy ünnep, rengeteg előkészületet követel, még egy szerény ünneplés is. Oda szoktunk figyelni a meghívókra, az étkezésre, a zenére és nem utolsósorban a ruhákra. Az ókorban mindez fokozottan igaz volt. Jézus példázatában a király gondosan készül fia lakodalmára. A szolgák személyesen közvetítik a meghívást. A meghívottak visszautasítják. Jézus példázatai mögé mindig oda kell képzelnünk az ókori mediterrán társadalom becsület-szégyen tengelyen mozgó kultúráját. Jézus ezekkel a képekkel tanítja a hallgatóságot, jelen esetben a jeruzsálemi főpapok csapatát, akik már összeesküdtek ellene. Máté evangéliumában a királyi menyegző abba a példázatcsokorba illeszkedik, amelyben valaki(k) mindig visszautasítja az Isten akaratának teljesítését. A két testvér közül az egyik, vagy a gonosz szőlőművesek, akik megölik a gazda fiát ahelyett, hogy megadnák neki a részt a termésből.

A király haragja így már érthetőbb: elképzelhetetlenül nagy tiszteletlenség nem törődni a patrónus meghívásával. És mi a helyzet a menyegzői ruhával? Hiszen ez az, ami igazán nyugtalanító számunkra. Ez az ember egyszer már bejutott a menyegzőre: a szolgák behívták. Hogy lehet, hogy még sincs itt helye? Miért követeli a király a menyegzői ruhát?

A válaszhoz közelebb juthatunk, ha megértjük, hogy ezekre a királyi lakomákra általában nem a saját ruhájukban mentek az emberek az ókorban. A király megfelelő minőségű, általában fehér színű egyenöltözetet biztosított gazdagok és szegények számára egyaránt. Amikor az emberek ezt felöltötték, eltűntek a társadalmi különbségek, és mindenkin csak az látszott, hogy a meghívó úr jóakaratából, kegyelméből lehetnek ott. Az, hogy a példázatbeli hipotetikus emberünkön nincsen ez a bizonyos vendéglátótól kapott ruha, azt jelenti, hogy az ő tiszteletlensége ugyanolyan súlyos, mint azoké, akik eleve visszautasították a meghívást. A saját közönséges ruhájában lévő embernek nincs is kifogása, talán azt hitte, megfelel az öltözete a dress code-nak? Talán remélte, hogy nem fog majd feltűnni, hogy ő kilóg? Vagy nem tudta, hol van? Hallgatása ítéli el őt. Apám mindig úgy prédikált erről az igéről, hogy ilyenkor kellene felkiáltani: „de én ismerem a vőlegényt, tőle kapok menyegzői ruhát”.

Carolyn Hyde dicsőítő dala a Jelenések 19,6-9 alapján

A Bibliában, Isten Országának a végső valóságát gyakran ábrázolják úgy, mint egy menyegzőt. A Jelenések könyve egyenesen a Bárány menyegzőjéről beszél, ahol a menyasszony – vagyis a hívők közössége, az egyház – fog felöltözni „fényes, tiszta gyolcsba”, amely az Istentől adatik neki. A ruha motívuma is gyakran előkerül a Szentírás utolsó könyvében. A ruha, amely a Bárány vérében megmosva lesz fehérré, és amelyet Jézustól kell kérnünk, hogy eltakarjuk vele saját meztelenségünket (Jel 3,18). Tehát a ruha valami olyan külső igazság, amelyet nem emberektől, nem is önmagunktól, hanem magától Istentől kapunk. Ő az, aki felruház bennünket. Isten az, aki megigazít bennünket, így leszünk méltóak az Ő országára.

Az új ruha persze új méltóságot, új identitást és új életet is jelent. A frissen megkeresztelt felnőttek az ókori Milánóban húsvét vasárnap és húsvét nyolcada, az ún. fehérvasárnap között ebben a fehér ruhában jártak a hétköznapokban is. Mindenki látta rajtuk, hogy ők most már keresztények.

Persze ez az egész csak egy külső kép. Emberek vagyunk. Nem látunk bele egymás szívébe, veséjébe. Olyanok vagyunk mint a viselkedéselemző pszichológusok: a külső cselekedetek alapján próbálunk valamit következtetni a belső folyamatokra. Aztán meglepődünk, ha a jól működőnek hitt elméleteinket cáfolja valami. Az ember összetett. Isten képmása. Talán valaki különösen méltatlannak látszik, vagy rossz embernek tűnik. Vagy egyszerűen csak kényelmetlen számunkra. Mégis ott látjuk a meghívottak között. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem mi vagyunk a házigazda. Nem mi döntjük el, kinek van joga itt lenni és kinek nem. Nem vagyunk kontrollban. Méricskélhetünk, hogy ki tűnik méltónak, ki nem, de még az utolsó mozzanatnál sem ember, aki dönt. A király attól király, hogy ő uralkodik. Köszöni szépen, nem szorul rá a mi tanácsunkra vagy ítéletünkre.

A kérdés, amit magunknak fel kell tennünk, inkább az, mit válaszolok én Istennek? Mit teszek akkor, ha nekem mondja azt, hogy valami nem stimmel? Mi van, ha nekem szól az apostoli vagy jézusi intés? Hagyom-e, hogy Jézus engem is provokáljon a szavával, akár ezzel a példázattal is? Mert Jézus szava soha nem hagy a komfortzónánkban ejtőzni. Kihívást intéz hozzánk. Sokan vannak az elhívottak/kihívottak, de kevesen a választottak. Ezek a szavak nem túl megnyugtatóak. Nagyon jól esne egy olyan teológiainak tűnő választ adni rá, ahol megint nálunk van a kontroll. Például, hogy aki a megtérés után már tényleg nagyon jó kereszténynek tűnik az emberek szemében is, az biztosan ki van választva. Aki rendszeresen jár templomba, ha nem is minden héten, de legalább havonta egyszer csak kiszorítja a 168 órából azt az egyet, az már biztosan ki van választva (hát már olyan kevesen járunk templomba itt, Európában, hogy ez a kevés ember már csak mind ki van választva, nem?)

Az evangélikus válasz az, hogy aki ki van választva, az Krisztusban van kiválasztva. Nem önmagadért. Nem azért, mert megtérés előtt vagy után valamilyen erkölcsi színvonalon álltál, vagy éppen bármilyen színvonalat alulmúlni látszottál. Nem is azért, mert szabályszerűen tértél meg vagy a megfelelő dogmákban hiszel. Nem azért mert hibátlan vagy, esetleg minden szavad megkérdőjelezhetetlen. Nem azért, mert templomba jársz. Nem azért, mert szolgálsz. Nem azért, amit letettél az asztalra. Krisztusért és Krisztusban vagy kiválasztva. Ezért Krisztust keresd, őhozzá menekülj, ha úgy érzed, távoli az Isten. Ne a saját igazságodban tetszelegj, hanem Krisztust öltsd magadra! Ne a saját kiválasztottságodban bízz, hanem Jézus Krisztusban! Mert Jézus Krisztus nem akármilyen jegyajándékkal jegyzett el minket magának, mint menyasszonyt. A kereszten meztelenre vetkőzött, úgy nézett ki, mintha egy bűnös volna. Mi pedig az Ő igazságának a ruháját öltöttük magunkra.

Imádkozzunk! Urunk, add, hogy felismerjük, hogy nélküled meztelenek vagyunk, és minden igazságunk csak olyan, mint a szennyes ruha, de veled a te dicsőséged és méltóságod palástjába öltözhetünk. Add, hogy hálával tudjunk élni ezzel, és egymás megítélgetése vagy a saját igazságunk hangoztatása helyett Rád nézzünk, aki értünk adtad magadat! Ámen 

„Kelj fel és járj!”

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Mt 9,1-8 alapján

Kedves Testvérek!

Gyakran szoktam arra gondolni, hogy akik régen éltek, azoknak az élete fizikailag nehezebb volt ugyan a miénknél, mégis jóval egyszerűbb. Elektronikus eszközök, automatizált fűtés, gépesítés nélkül az ember sokkal több fizikai munkát, benne nehéz fizikai munkát is végzett. Az élet mégis sokkal egyszerűbb volt, mert kevesebb információ, lassabb közlekedés és kevesebb ember között mégis talán könnyebb feladat volt a lényegi dolgokkal foglalkozni. Ma az életünk talán kényelmesebbnek tűnik fizikailag, az életünket, sőt az egészségesen, aktívan töltött éveink számát is hosszabbítgathatjuk (vagy legalább ez az illúziónk), de az életünk közben sokkal összetettebb, bonyolultabb és hajszoltabb lett. Ezért nem vagyunk kevésbé fáradtak, kiégettek, ugyanolyan gyakran érezzük magunkat bénultnak és tehetetlennek mint a régiek, vagy talán még gyakrabban.

Ez a mai történetünk mindhárom szinoptikus evangéliumban – Máté mellett tehát Márknál és Lukácsnál is – szerepel. Talán ismerősebb a Márk írása szerinti hosszabb leírás, ahol a gyógyítás mellett nagyobb hangsúly esik a bénát hordozó és a háztetőt kibontó barátok hitére vagy az írástudók teológiai hőzöngésére: „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” Máté leírása ehhez képest rövid, tömör és egészen szikár. Úgy látom, hogy a hangsúly nála teljesen a bűnbocsánatra kerül át, amit az is megerősít, hogy ezután az evangéliumban maga az evangélista, Máté apostol elhívásának története következik, amelynek kapcsán Jézus szintén a bűnbocsánatról ad tanítást a zúgolódóknak.

Grafika: Kelemen-Czakó Rita; Forrás: kateteka.hu

A történetünknek két síkja van, mint általában a gyógyítástörténeteknek. Van egy látható, fizikai, testi sík, amelyben egy bénult ember fekszik egy hordágyon. Tehetetlen, kiszolgáltatott. Magától nem is tud Jézushoz jönni: hozni kell. Azért hozzák Jézushoz a társak, mert hiszik, hogy Jézus képes meggyógyítani. És van egy leki, spirituális síkja is a történetnek. Jézus rávilágít arra, hogy a jól látható, kezelendő probléma mögött van egy mélyebb, gyökérbaj is: a bűn. Nem az ember konkrét, személyes vétkei okozzák a közvetlen fizikai bajt. Jézus többször rávilágít arra, hogy nincs karma, vagyis nincs közvetlen összefüggés az ember személyes vétkei és a fizikai állapota között. Inkább a bűn általában adja azt a sötét tónust, ami miatt az emberi élet egy film noir-ra emlékeztet.

Ez a történet Máténál elsősorban nem arról szól, hogy az emberek mit gondolnak arról, hogy mekkorát vétettél, vagy hogy meg lehet-e neked bocsátani. Isten ugyanis eldöntötte, hogy meg akar bocsátani, és Jézust küldte hozzánk. Mert őáltala és őbenne velünk az Isten. Amikor érzékeljük azt, hogy Isten közelít hozzánk, akkor persze ránk törhet az az érzés, amit imposztor-szindrómának is szoktak nevezni: én erre méltatlan, érdemtelen vagyok, nem tettem le semmit az asztalra, előbb-utóbb rá fog jönni mindenki, hogy csaló vagyok. Ez pedig megbéníthat minket. Hiába halljuk, hogy „bízzál fiam/lányom, megbocsáttattak bűneid”, nem hisszük el. Isten hatalma Jézusban azonban gyógyulást és új életet is ad.

Az írástudók nagyon jól tudják a hivatalos teológiát, és ha Jézust valójában nem az Atya küldte volna, akkor itt valóban káromlást szólna. Csak Isten a Bíró, ezért minden bűnömre csak ő adhat bocsánatot. Jézus azonban ezt deklarálja, kihirdeti az embernek, anélkül, hogy a jeruzsálemi templomban átesne a rituális vétekáldozaton. Jézust azonban az Atya küldte, és ő ezeket a szavakat, a feloldozás szavait nem a levegőbe mondja. Jézus ugyanis a bűnbocsánat jogát, úgy is szoktuk mondani, kicsit teológiaibb nyelven, hogy a „kulcsok hatalmát” a kereszt által elpecsételve kapta meg az Atyától.

Mi, emberek, papok és lelkészek valóban érdemtelenek vagyunk. Amikor mi a bűnbocsánat igéit hirdetjük, akkor nem a magunk igazságából, erkölcsi ítéletéből szólalunk meg. A bocsánatot azért hirdetjük, mert Jézus ezzel bízott meg és hatalmazott fel, mint tanítványait. Nem a pap vagy a lelkész erkölcsi nívója dönti el, hogy a feloldozás érvényes-e vagy nem. A rossz életű, hiteltelen pap vagy lelkész által közvetített szentség is érvényes és valóságos, mert ezek Isten döntésén alapulnak. A bocsánatot a lelkész önmagának, sőt, először önmagának hirdeti. Én is rászorulok, ezt nem szabad elfelejtenem. Galgagután (Nógrád megye), ahol édesapám több évig szolgált, az a szokás, hogy a lelkész vesz először úrvacsorát, egy külön erre a célra rendszeresített kis térdeplőn, amit az oltár alatt tartanak. Én is rászorulok Isten irgalmára – üzeni ez a mozdulat.

Mi emberek olyan gyakran úgy viselkedünk, mint ennek a történetnek az írástudói. Jól tudjuk a törvényt, a szabályt, úgy érezzük, hogy magasabb erkölcsi nívón állunk, mint az embertársunk, és ebből a pozícióból akarjuk őt megítélni. Jézustól azonban nem erre kaptuk a felhatalmazást. Miért akarunk egymásra bilincseket rakni, ahelyett, hogy leoldanánk a bűnösen felrakott bilincseket? Miért akarjuk elnyiszálni egymás inait, levágni egymás testrészeit, ahelyett, hogy felsegítenénk egymást az elesettségből, meggyógyítanánk egymást a bénultságból?

Inkább kövessük Jézust, aki az egyszerű, de nehéz útra szólít minket. Arra, hogy mondjuk ki Isten felhatalmazásával a feloldozás és a gyógyítás igéit. Mert az evangélium nagyon egyszerű, és éppen ezért olyan nehéz az evangélium szerint élni. Mi a könnyű és bonyolult utat választjuk, mert azon több kontrollt érzékelünk. Az evangélium útján végül egyedül Isten bizonyul szentnek, és egyedül neki lesz igaza. Mi pedig az Ő szentségéből és igazságából élő, részesedő koldusok.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Te azért jöttél, hogy hirdesd az Úr bocsánatát, és hogy újra bizalomra hívj bennünket az Atyához. Köszönjük, hogy nemcsak fizikai bajainkból gyógyítasz meg, hanem a lelkünket is gondozod. Kérünk, hadd higgyük el neked, hogy van hatalmad megbocsátani, még azt is, amit az emberek megbocsáthatatlannak érzékelnek. Add nekünk is a feloldozás és gyógyítás szavait, hogy a körülöttünk élő embereknek ezekkel tudjunk szolgálni! Ámen

Egység és békesség

 

Igehirdetés Gyomán szeptember 27-én Ef 4,1-6 alapján

„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben.”

Kedves testvéreim, kicsik és nagyok!

Több ünnep apropóján vagyunk ma együtt. Mai istentiszteletünkön szeretnénk hálát adni a teremtésért, különösen azért, hogy Isten táplálékul ad nekünk ma is zöldségeket, gyümölcsöket, a földnek mindenféle termését. A tanévet vagy nevelési évet is többen közülünk elkezdték nemrég. Van, aki már középső csoportos, van, aki a bölcsődét kezdi, van, aki az iskolát. És vagyunk itt néhányan, akik tanítóként, óvodapedagógusként vagy tanárként vagyunk az iskola kötelékében.

Szeretnénk köszönteni azokat is, akik szeptemberben születtek. De akik szeptemberben születtek, azoknak az élete már jóval korábban, az előző év decemberében kezdődött, amikor Isten megteremtett benneteket édesanyátok pocakjában. Talán még nem is tudtak rólatok, de már a családotokkal karácsonyoztatok abban az évben, elrejtve a sötét melegben. Csak Isten látott titeket. De Isten, mindannyiunk mennyei Édesapja, látott titeket.

A gyomai evangélikus templom oltára szüreti hálaadás alkalmából feldíszítve

Múlt héten már említettem, hogy ez a levél, amelyből a mai igénk van – az efezusi levél – börtönben íródott. Pál apostol fogságban, szenvedések közepette fogalmazza ezeket a sorokat. Mégsem düh vagy elégedetlenség árad a soraiból, hanem a hála. Hálás, hogy még megvan az élete, hogy Isten gondot visel róla, de leginkább azért, hogy a Lélek által megvan a szabadsága – még a rácsok között is. Ezért arra buzdítja a levele olvasóit is, hogy legyenek hálásak. Tekintsenek ajándékként mindarra, amit kaptak. És fogadják el – fogadjuk el ajándékként egymást is.

Ebből a sok buzdításból most egyet szeretnék kiemelni: „igyekezzetek megtartani a Lélek egységét, a békesség kötelékével.” Nem tudom, nektek mi jut eszetekbe a kötelék szóról, de nekem olyan szavak ugranak be, mint: kötelesség, iskolaköteles, óvodaköteles. Pedig a kötelék az is, ami a szeretteinkkel összeköt. A kötődés is kötelék. Áldott kötelék. Kötelék az is, amelyben a katonák vonulnak az ellenség ellen – például a római legionáriusok, Pál apostol korában, mintegy 2000 évvel ezelőtt, teknősalakzatban vonultak, ami egy nagyon szoros, egyben biztonságot adó alakzat volt. Pál viszont a békesség kötelékéről beszél. Ne a háborúskodás, ne a konfliktus, a harc tartson össze, hanem a béke. Nem kell magunkra fegyelmezett egységet parancsolnunk, de őriznünk kell azt az egységet, amelyet Isten Lelke teremt közöttünk.

Minket is sok minden összeköt most. Egységben vagyunk, leginkább azért, mert egy a mennyei Atyánk. Mi pedig mindannyian az Ő gyermekei vagyunk, az Ő gyermekei lehetünk. Ezért amikor nem vagyunk együtt testileg, például amikor apa és anya dolgozni megy, és te ott maradsz nélkülük az iskolában vagy az óvodában, a Lélek által akkor is egyek vagyunk. A szeretet és a békesség, amely Isten ajándéka, akkor is összeköt bennünket. Amikor pedig elérkezik az ünnep, például a vasárnap vagy a karácsony vagy a húsvét, akkor boldogan vagyunk együtt többet testben is.

Ez azt is jelenti, hogy ha valami hiányzik nekem, vagy szeretnék valamit kérni, akkor is elmondhatom ezt a másiknak. Ő pedig meghallgat. És én is meghallgatom őt. Ezt is jelenti az egység és a békesség őrzése.

A mennyei Atya nemcsak az én apukám, hanem a MI Atyánk. Testvéreim vannak. Isten nagy családjában senki sem egyke. És tágabb értelemben nem csak az embertársaim a testvéreim, hanem – ahogy egy indián mondás tartja – „mitakuje ojasin”, azaz minden a rokonom. Vannak növényi és állati teremtménytársaink, akik az élet nagy kalandjának meghívottai itt, a Földön velünk együtt. Őket is őriznünk kell, gondviselő, jó gazdái kell, hogy legyünk a közös otthonunknak. Isten ugyanis ránk bízta, az emberek kapták azt a különleges megbízatást, hogy Isten képmásaiként őrizzük és műveljük a földet, ezt a csodálatos kertet. Vigyázzunk rá, felelős döntésekkel, mértékletes fogyasztással, tudatos jelenléttel. Pusztítás helyett az életet szolgáljuk. Az életet, amely a legnagyobb ajándék. Adjunk hálát érte, és kérjük az Élet Urát, hogy őt szolgáljuk és imádjuk egész életünkben.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Édesatyánk! Köszönjük, hogy életet adtál nekünk. Köszönjük, hogy a családunkra bíztál. Köszönjük, hogy gondunkat viseled, ahogyan az egész teremtett világ rendjét őrzöd. Kérünk, segíts nekünk, hogy méltó módon viseljük a te képmásodat! Add, hogy azzal a gondviselő szeretettel forduljunk teremtménytársainkhoz, amivel te fordulsz hozzánk. Köszönjük, hogy Jézus által mi is gyermekeid, egymásnak pedig testvérei lehetünk. Add közénk a Lélek egységét, a békesség kötelékét! Ámen

Társaink a teremtettségben: az állatok

 Lelkes ünnep igehirdetés Mt 6,11 alapján október 4-én, az állatok világnapján

Jézus mondja és biztat, hogy mi is mondjuk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

Kedves Testvérek!

Különös kezdeményezés a mai istentiszteletünk. Magyarországon – úgy tudjuk -  még nem volt példa rá, hogy olyan istentiszteletet hirdettek volna, ahová kedvenceik is elkísérhetik a gazdikat. Pedig a háziállatok (különösen a kutyák és a macskák, de ide sorolhatjuk a lovakat is) évszázadok vagy akár évezredek óta társai az embernek. A Szentírás hangsúlyozza, hogy az állatok nem vehetik át az istenség szerepét az ember életében (2Móz 20,4), de nagyon fontos szerepet tulajdonít nekik, és védi is őket. A Biblia tiltja, hogy egy állatot kínozzanak vagy agyondolgoztassanak (pl.2Móz 23,12). Isten nem nézi jó szemmel a mértéktelen fogyasztást, ami az állatokat veszélyeztetné. Az állatokról ugyanúgy gondoskodni kell, biztosítva számukra az elegendő mozgást, élelmet és pihenést, mint az emberekről.

Assisi Ferenc szobra Pécsen, amint a galamboknak prédikál

A 800 éve elhunyt Assisi Ferenc nem csupán azt változtatta meg az egyházban, ahogyan a szegényekre gondolunk, hanem az állatokhoz és minden teremtményhez való viszonyban is újat hozott. Éppen ezért tették az állatok világnapját  az ő „mennyei születésnapjára”, október 4-ére. A szentek ünnepei ugyanis nem a földi születésnapjukon, hanem a haláluk napján vannak. Egyetemi városomban, Pécsen, a Ferencesek utcájának az elején van egy szobor, ahol Szent Ferencet úgy ábrázolják, amint éppen a galamboknak prédikál. Ő ugyanis szó szerint vette Jézusnak azt a parancsát, hogy „hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). De sok más legenda is őrzi Ferencnek az állatokhoz fűződő különleges viszonyát. Az ő lelkisége alapozta meg azt, hogy a spirituális életünk fontos kísérőiként tekintünk ma a fákra, a csillagokra, a teremtett világ szépségeire.

Mai igénk, a Teremtés Hetének lezárásaként hálaadásra és egyben kérésre indít. Szinte mindenki ismeri a Jézustól tanult imádságot, a Miatyánkot, amelynek középső, negyedik kérése a hétből a mai igénk: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Az ima, amelyet Jézus tanít, kérő ima. Arra biztat, hogy kérjük Istentől mindazt, ami javunkat szolgálja. Az első három kérés Istennel kapcsolatos: szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. A negyedik kérés az emberre és a földi élethez szükséges dolgokra irányítja a figyelmünket. A „kenyér” szó ugyanis Luther Márton magyarázatában nem csupán az élelmiszer, hanem mindaz, amire az élethez szükségünk van (jó időjárás, ruha, munka, jó szomszédok, de még a jó kormányzatot is ide sorolja Luther). Jézus arra tanít, hogy aggodalmaskodás és lefelé nézés helyett tekintsünk fölfelé – hiszen az ember görög neve, az antroposz, ezt jelenti – és hálát adva kérjük Istentől mindazt, ami kell.

Isten azonban a javakat nemcsak azért adja az embernek, hogy megtartsa önmagának. A kenyér mindig a MI kenyerünk. Sohasem az enyém. Ez a kenyér mindig közös, meg kell osztanom másokkal. Meg kell osztanom a családommal, a rám bízottakkal, a rászorulókkal. És igen, a rám bízott, velem élő állati teremtménytársaimmal is. Isten gondviselésének ugyanis mi, emberek vagyunk az eszközei. Hallottuk Mózes első könyvéből a lekciónkban, hogy a teremtésben Isten rábízza az emberre az állatokat. Hatalmunk alá vannak vetve, de nem azért, hogy hatalmaskodjunk rajtuk. Az állat nem eszköz, és nem tárgy. Az állat élőlény. „Lelkes állat”-mondja a régi magyar nyelv, animalis – mondja a latin, amiben benne van az anima, az érző lélekre utaló szó.

Józanul és felelősen kell tehát bánnunk velük. Aki sokat élt már társállattal, pontosan tudja, hogy milyen mély lelki kötődés alakulhat ki velük. Luthernek volt egy kutyája, akit nagyon szeretett, Tölpel névre hallgatott, és Luther odáig ment a kutyával példálózásban, hogy őt hozta jó példaként az imádkozáshoz: „Bárcsak én úgy tudnék imádkozni (értsd: olyan kitartóan), ahogy ez a kutya nézi a húst.” Bár az állatoknak a keresztény teológia hagyományosan nem tulajdonít spirituszt, azaz szellemi lelket, amelyen keresztül közvetlenül tudnának kommunikálni Istennel, több teológus arról beszél, hogy amikor Isten újjáteremti a világot az idők végén, annak az állatok is részesei, kedvezményezettjei lesznek.

Az ember Isten képmására lett teremtve. Ez két dolgot jelent. Egyrészt mi is a teremtés részei vagyunk. Teremtmények vagyunk. Másrészt mi vagyunk azok a teremtmények, akik Isten képviselői, képmásának hordozói vagyunk a világban. Feladatunk, mandátumunk, hogy Isten akaratát megvalósítsuk a világban, gondoskodjunk a teremtett világról, helyesen éljünk a teremtményekkel és egyedül Istent imádjuk. Talán nem kell részleteznem, hogy ebben az ember csúfosan elbukott és elbukik ma is. Nem gondoskodunk jól, visszaélünk, sokszor kínokat okozunk és pusztítunk magunk körül. Növényeknek, állatoknak és embertársaknak is. Isten azonban kész megbocsátani és megszabadítani abból is, amit elrontottunk vagy elmulasztottunk.

Ezért lett ő maga emberré Jézus Krisztusban. Hogy új életet adjon nekünk a hit által. Hogy ne csak a földi, mindennapi kenyeret adja meg, hanem a lelki, mennyei kenyeret is. Jézus mondja önmagára, a saját testére, hogy mennyei kenyér, amely által az Atya örök életet ad a világnak. Ezt az ajándékot ünnepeljük az úrvacsorában. Isten annyira szeretett minket, hogy a saját Fiát adta értünk a kereszten, hogy halála és feltámadása által bocsánatot és új életet nyerjünk.

Nem vagyunk bezárva az elrontott dolgainkba. Isten megszabadított. Új alapokra helyezhetjük az életünket, arra, amit Jézus mond. A mai ünnepen adjunk hálát azért, hogy tudatosíthatjuk: a mindennapi betevő nem csupán arról szól, hogy mi gürcölünk és aggódunk, hanem Istentől jön. Tőle kérjük, neki adjunk hálát és adjuk tovább mindazoknak, akiket ránk bízott.

Imádkozzunk! Urunk, hála, hogy te táplálsz, napról napra szüntelen. Áldva légy, hogy minden új nap új öröm, új kegyelem. De a szívünk vágyakozva azért sóhajt tefeléd, engedd, Jézus, megízlelnünk örök élet kenyerét. (Evangélikus Énekeskönyv 71.sz. énekének szövege) Ámen

 

Kereszt és dicsőség

  

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Ef 3, 13-21 alapján

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A minap a Facebook-on elém került egy rövid videó, amelyben Jonathan Roomie – az a színész, aki a The Chosen-Kiválasztottak című sorozatban Jézus szerepét játsza – leforgatta az utolsó jelenetét a most készülő 7. évadban. Vagyis a sorozatban – az eredeti történetet követve – Jézus a mennybe ment, a tanítványok pedig ott maradtak és Jézus közvetlen útmutatása nélkül kell boldogulniuk.

https://www.facebook.com/reel/1078184684913675

Mi lesz velünk a nagy ember nélkül? Elmegy a lelkész, nyugdíjba vonul a püspök, leköszön az elnök, a választók leváltották az éppen megválasztandó polgármestert vagy miniszterelnököt vagy bármi hasonlót, és hirtelen az emberekben megállhat az ütő: Mi lesz most? Szintén mostanában hallottunk a különleges hangú és karizmájú énekes, Deák Bill Gyula haláláról. Váratlanul hagyta itt azokat, akik szerették.

Amikor Pál apostol börtönben töltött hónapjainak a száma már évekre duzzadt, a gyülekezetek csüggedni kezdtek. Mi lesz most? Ki hirdeti az evangéliumot? Ki gondozza a gyülekezeteket? Pál egy zseniális módszert választott a kapcsolattartásra: leveleket írt. Némelyik levele, mint a korinthusi levelek nagyon szorosan kapcsolódnak az adott gyülekezet speciális kihívásaihoz (mégis tovább másolták később, mert úgy látták, hogy mások számára is hasznos tanításokat tartalmaz). Viszont vannak olyan levelek, amilyen az efezusi levél is, amiből a mai igénk származik, amelyek talán eleve több gyülekezet számára, egyfajta körlevélként készültek. Ha megérkezett a központba, ott felolvasták, majd tovább másolták és továbbküldték. Így keletkezett az Újszövetség iratainak nagy része. Ez a levél tehát börtönben keletkezett, és valószínűleg eleve több gyülekezetnek szánták. Célja a bátorítás és a tanítás megerősítése. A gyülekezeteknek boldogulniuk kell közvetlen apostoli útmutatás nélkül is, ahogyan az apostoloknak meg kellett tanulniuk Jézus közvetlen fizikai jelenléte nélkül létezni.

„Ne csüggedjetek” – írja Pál az elárvult gyülekezeteknek. Beszél a szenvedésről és a dicsőségről. Az ember szemében a szenvedés egy kerülendő rossz. Pál azonban Jézusra tekint, és tudja, hogy a szeretetből másokért vállalt szenvedés a dicsőség felé vezet. Nemcsak azt, aki szenved, hanem azokat is, akik együttéreznek a szenvedővel. Itt a hangsúly az „értetek” vállalt szenvedésen van. Fontos, hogy ez valódi szeretetből történjék. Mi néha összekeverjük az önfeláldozást az önsajnálattal. Csak formailag, szavakban másokért vállalt szenvedés ez, valójában önmagunkért tesszük. Pál azonban felismeri, hogy ezt a szenvedést Isten akarata iránti engedelmességből is viselheti.

Pál ezután egy hosszú dicsőítésbe fog. Az Atyát dicsőíti, akiről minden nemzetség a nevét kapja (ez egy görög szójáték a patér és a patria szavakkal). Azt mondja, hogy meghajtja a térdét az Atya előtt. A térd meghajtása az ókorban csak a legnagyobb úr, a császár előtt történt. Azt jelentette, hogy elismerem őt legfőbb uramnak. A szolga így kiáltott fel: Kyrie, eleison! Uram, irgalmazz! Jézus tanítványai ezt már nem a császárnak, hanem Istennek kezdték mondani. Pál azonban nemcsak a legfőbb úrként tekint Istenre, hanem Atyaként is. Olyan Atyaként, aki Jézus Krisztus atyja, de egyúttal a mi Atyánk is. Sőt, mindenek Atyja. Hiszen róla kapta a nevét a szűkebb és a tágabb pátriánk. Kiscsaládunk és nagycsaládunk.

Pál az Atya szeretetéről úgy beszél, hogy az már nem is szuperlatívusz, nem is túlzófok. Az Atyáról a mindenség összefüggéseiben lehet csak beszélni. Ő nem a legnagyobb, hanem minden emberi mértéket meghalad. Nagyobb, mint amit el tudunk képzelni. „Mindent átfogó teljesség”. Az emberi mértékeket sorra véve eljutunk hozzá, és felfogjuk, hogy nem fogjuk fel. Valaki végtelenül meghalad minket, szeretetét mégis átélhetjük.

Félix fiam gyakran kérdezi tőlem: „Mi a legnagyobb szám, amit ismersz?” Persze próbáltam elmagyarázni, hogy a számok végtelenek. Elvileg nincs egy legnagyobb szám. Az ezer milliárdot már nagyon nehéz felfognom. Isten azonban nemcsak a legnagyobb, hanem a legkisebb is. Amikor emberré lett, ügyelt rá, hogy a legkisebbé, egy újszülötté legyen.

Istennek az Atyaság nem egy mellékes tulajdonsága. A görögök Zeuszt is az istenek atyjaként azonosították. De ez csak egy állandó melléknév, eposzi jelző volt az istenség neve mellett. A mi istenünknek az Atyaság lényegi tulajdonsága. Ő öröktől fogva mindörökké Atya. Mi pedig a Fiú, Jézus Krisztus által lehetünk Isten gyermekei. Ő a mi Atyánk is. Így szoktuk őt szólítani imádságunkban. Talán ma már nem is tűnik fel, milyen merész, szinte botrányos dolog volt ez az ókorban. A végtelenül transzcendens Istent a legbensőségesebb hangon szólítani.

Pál még arra is biztatja a gyülekezeteket, és velük együtt minket is, hogy amikor imádkozunk, akkor is vegyük tudomásul, hogy Isten mindent megtehet, sokkal bőségesebben mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk. Ne kérjünk tehát kicsinyesen, szorongva, ahogyan egy földi potentáttól próbál kikunyerálni valamit az ember. Ő mindent megtehet, és mindent szeretettel tesz. Ezért bármi történik velünk, ha szenvedünk is, övé a dicsőség. És ő minket is önmaga felé vezet. A szenvedés és a kereszt útján.

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy Fiad, Jézus Krisztus által így szólíthatunk téged. Kérünk, add, hogy ne feledkezzünk meg a te teljességedről. Add, hogy ezután vágyakozzunk, efelé haladjunk. Óvj meg minket minden hiábavaló, fölösleges aggodalomtól, csüggedéstől. Mutasd meg hatalmadat és dicsőségedet szereteted által! Ámen

Élsz vagy ítélsz?

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Gal 5,25-6,10 alapján

„Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint. Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők.

Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél! Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét. Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval. Mert mindenki a maga terhét hordozza.
Akit pedig az igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját. Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet. A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”

„Ki mint él, úgy ítél” – sokan ismerjük ezt a mondást. Emberként arra vagyunk huzalozva, hogy megítéljük azokat a jelenségeket, amelyek szembejönnek. Sokszor az életünk múlhat ezen. De talán mindannyian ismerjük azt a jelenséget, amikor valaki kéjes mámorral tör pálcát mások vélt vagy valós erkölcsi állapota felett, miközben talán maga is ugyanolyan vagy akár még súlyosabb vétkeket követ el. Talán csak ügyesebben leplezi ezeket.

Az ítélkezés, a másikra mutogatás szinte egyidős az emberiséggel. Amikor azonban Jézus elhívta első tanítványait, akkor egy másfajta lelkületre tanította őket. Arra a lelkületre, amelyet ő maga is képviselt. Mi is ez a Krisztus törvénye, amire itt Pál apostol utal? Tanuljuk meg mi is magától Jézus Krisztustól.

Id. Lukas Cranach: Krisztus és a házasságtörő asszony (Forrás: https://www.szepmuveszeti.hu/utvonaltippek/krisztus-es-a-hazassagtoro-asszony/)

Jézus nem ítél. Amikor elé citálják a tetten ért házasságtörő asszonyt (bár nem 100%-ig világos, hogy miért csak egy tetten ért bűnös kerül bíróság elé, amikor ezt a bűnt tipikusan legalább ketten szokták elkövetni, de most ettől tekintsünk el), Jézus egy látszólag kitérő választ ad az asszony vádlóinak: Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ. Nem mond ellent a mózesi törvénynek, de rávilágít: emberként ugyanazon ítélet alatt vagyunk. Mivel senki sem bűntelen, senki sem áll a törvény fölött. Ezért ember embernek bírája nem lehet úgy, ahogyan az Isten tud ítélni. Aki látja a szíveket, a szándékokat, a bűnhöz vezető és az attól elvezető utakat.

A farizeusok és írástudók, a zsidó férfiak egytől egyig elszállingóznak, a földre ejtve a köveket. Egyedül Jézus marad ott az asszonnyal. Jézus pedig azt mondja neki: „Én sem ítéllek el. Menj el, és többé ne vétkezz!” Én sem ítéllek el. Micsoda mondat! Jézus az egyetlen, aki valóban bűntelen. Aki mindig az Atya akaratával összhangban beszél és cselekszik. Neki lenne joga elítélni. Lenne joga eltaszítani. Mégsem teszi. Nem megkövez, hanem feloldoz. Nem halálra ítél, hanem új életre szabadít fel.

Pál apostol valami ilyesmiről beszél, amikor azt írja a galatáknak, hogy „ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint”. Múlt vasárnap már beszéltem róla, hogy egyedül a Szentlélek képes átformálni a természetes emberi jellemet krisztusivá, megérlelni bennünk a Lélek gyümölcseit. Emberi erőlködéssel nem válhatunk szentekké. Viszont, ha valaki következetesen nem a Lélek szerinti módon él, az beleragad valamibe, amit már régen meghaladhatott volna. És érdekes módon éppen ezek az emberek hajlamosak leginkább ítélkezni mások fölött. Ugyanis ez egy rendkívül kényelmes pozíció. Nem kell végiggondolnom a saját életemet, a saját tetteimet, a saját indítékaimat. Köszörülhetem a nyelvemet azon, hogy mások – szerintem – mennyivel rosszabbak mint én.

Pál arra int, hogy elsőként ki-ki a maga háza előtt sepregessen. És ez az attitűd ugyanaz, mint amire Jézus biztat: előbb a saját szemedből vedd ki a gerendát, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy testvéred szeméből kivedd a szálkát. Ez nem azt jelenti, hogy a közösséget romboló, nyilvánvaló vétkek fölött szemet hunyunk. Emlékeznek a testvérek, melyik ige szokott mostanában a kegyelmi ige lenni a bűnvallás után? „Ha valaki vétkezett, van Szószólónk az Atyánál, az Igaz Jézus Krisztus”. Ha valaki nyilvánosan vétkezett, vagy nyilvánvalóvá vált a bűne, akkor a helyes, krisztuskövető eljárás az, ha mellé állok, nem ítélkezem fölötte, nem vagdalkozom és nem vádaskodom, hanem szelíden helyreigazítom. Tanúskodom neki arról, hogy Krisztus az ő vétkeiért is meghalt. Ha a testvéred vétkezik, te kinek az oldalán akarsz állni? Jézusén, aki pártfogó és szószóló, vagy a sátánén, aki a vádló? Jézus a vétkező mellé áll. Ha Jézussal egy oldalra, egy platformra szeretnél kerülni, akkor igenis fel kell vállalni ezt a nehéz pozíciót. Ki kell mondani, hogy valami nincs rendben. De a vétkező testvért irgalmas szeretettel kell körülvenni. Jézus Krisztus irgalmát kell felé közvetíteni.

Ezt jelenti a Krisztus törvénye. Ki-ki a maga terhét hordozza, amíg elbírja. Amikor pedig látjuk, hogy nem bírja, nem belerúgunk abba, aki már a földön fekszik, hanem felemeljük, megtámasztjuk, vele együtt hordozzuk a terhet, amely elviselhetetlenné vált számára. Aztán, amikor majd mi rogyunk össze, jó reménységünk van arra, hogy minket is megtámaszt a közösség. Pál szerint a jó cselekvésébe nem szabad belefáradni, beleunni. Nem szabad feladni a reményt.  Különösen akkor, amikor hitben testvéreinkről van szó. A keresztény ember mindenki felé ezzel a krisztusi lelkülettel kell hogy forduljon. Beleértve önmagunkat is. Magad számára is az evangéliumot hirdesd, ebben gyakorold magad, ebben mélyülj el! És akkor egyre könnyebb lesz majd, hogy mások felé is ezzel fordulj. Első körben azok felé, akik maguk is testvéreid a hitben. Akik maguk is Jézus Krisztust próbálják követni. Ki botladozva, ki többet-kevesebbet hibázva, de mégiscsak egy irányba tartunk, amerre a Szentlélek vonz bennünket. Nem kell méricskélnünk egymás hitét vagy egymás életgyakorlatát. Viszont a következő lépést nem egyedül kell megtennünk. Hiszen itt a közösség.

Az ókorban, bár üldözték a keresztényeket és sokáig nem élveztek vallásszabadságot, mégis volt a pogányok között is egy konszenzus, amelyben a nagy többség egyetértett. „Nézzétek, hogy szeretik egymást” – ez volt a nem hívő emberek percepciója a Krisztus-követőkről. Vajon amikor a mezőtúri/gyomaendrődi városlakók ránk néznek, mi a benyomásuk? Fel tudnak-e kiáltani így? Szeretjük-e egymást úgy, ahogyan Jézus szeretett minket?

Az az imádságom, hogy a következő évben ez a kicsiny nyáj, ez a maroknyi közösség legyen egyre inkább krisztusi. Kerüljünk mindnyájan közelebb Jézus Krisztushoz és egymáshoz is. És ha úgy tetszik Istennek, hogy megőriz bennünket még további 5 vagy 10 vagy 30 vagy 100 évig, akkor használjon is arra, hogy Krisztus jó illata legyünk a világban. A kegyelem és az irgalom jó hírének továbbadói legyünk, szavakkal, tettekkel, tiszta gondolatokkal. Egész életünkkel.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te bűntelenként jöttél a bűnösök közé, és kiszolgáltattad magad a gonosz hatalmának, hogy bebizonyítsd: milyen gyenge és nevetséges valójában. Hálásak vagyunk, hogy nem a bűné és a halálé az utolsó szó, hanem a te irgalmas szeretetedé. Köszönjük, hogy nem ítélsz el, hanem felemelsz és új életet adsz. Add, hogy a mi életünkben is a Te Lelked uralkodjon, hogy inkább éljünk mint ítéljünk. Ámen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A piros sarokban a hústest, a kékben a Szentlélek

Igehirdetés Gal 5,16-24 alapján

Kedves testvérek!

Ez egy két részes igehirdetés egyik fele, a mai igeszakaszunk folytatása jövő héten lesz. Sőt, múlt héten is már kaphattunk egy kis ízelítőt a Galata-levélből, amelynek fő témája, hogy Isten nem az általunk véghezvitt jó cselekedetekért, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által üdvözít minket.

A levél végén Pál rátér arra a kérdésre, ami mindenkit foglalkoztat, aki ezt a kérdést végiggondolja: ha nem azért, mert félünk a kárhozat tüzétől, vagy mert jutalomként akarjuk az Isten országát, akkor miért tegyük a jót és ne inkább a rosszat? Megéri akkor a bűn helyett az erényt választani? Pál tökéletesen tisztában van ezzel a veszéllyel, hogy amikor valaki végre megérti az evangéliumot, akkor azt ne csak egy törvény alóli kiskapunak értelmezze, hanem valóban felszabadító üzenet lehessen.

Ezért beszél a test és a Lélek harcáról. Mint valami boxmeccsről (Pál más sportmetaforáiból arra következtethetünk, hogy talán maga is művelte az ökölvívást.). Itt szeretném hangsúlyozni, hogy nem az emberi test és emberi lélek harcáról van itt szó. Bár a magyar fordításban ez a különbség nem adható vissza pontosan, az eredeti görögben Pál nem a szóma =biológiai test, organizmus szót használja, hanem a szarksz szót, ami szó szerint hústestet jelent. De Pál nemcsak a test anyagi valóságát érti ezen, hanem az embernek azt a valóságát, amely a rendezetlen vágyak által a bűnhöz láncolja az embert. A „test cselekedeteinek” felsorolásánál ugyanis bőven találunk, lelki, pszichés természetű bűnöket is (pl. irigység, önzés, pártoskodás) vagy akár spirituálisat, mint a varázslás. Természetesen a testet nem kell büntetni, ostorozni vagy sanyargatni. Viszont tisztában kell vele lennünk, hogy az alapvető, természetes emberi vágyaink akár távolra is vonhatnak minket Istentől.

A Lélekre használt görög szó sem a pszükhé, amit az emberi lélekre használ a görög nyelv, hanem a pneuma, amely az Újszövetségben általában Isten Lelkét, a Szentlelket jelöli. Amikor Pál Lélek által vezetett emberekként gondol a galatákra, akkor Isten Lelkére gondol. Nem a saját önző vágyak, irigység vagy féltékenység nagyon is emberi vezetésére.

Amikor a hústest cselekedeteiről van szó, Pál felsorol egy rakás olyan bűnt, amelyek rövid távon, az itt és most-ban jutalmazónak tűnhetnek, de a hosszú távú következményeik rombolóak. Fájdalmat okoznak. Emberi kapcsolatokat tesznek tönkre. Egész közösségeket mérgezhetnek meg. Ha kereszténynek, Krisztus követőjének vallod magadat, de folyamatosan csak az itt és most-ra és csak a saját kívánságaid kielégülésére koncentrálsz, akkor vajon téged a Lélek vezet?

A mezőtúri PIROS Betűs Ünnepen az imasétán a Lélek gyümölcseivel is ismerkedhettünk

Ezekkel szemben a Lélek gyümölcsei olyanok, amelyek hosszú távon érlelődnek ki a Krisztus-követő ember jellemében. Ahogyan gyakorlom a Jézus Krisztusba vetett hitemet, ezek az erények is egyre erősebbek, egyre jellemzőbbek lesznek az életemben. Nem egyik pillanatról a másikra. Nagyon ritka az olyan eset, amikor valaki megtér, és egyből képes az összes bűnét nagyon látványosan elhagyni. De ha valaki Krisztusénak vallja magát 10, 20, 30 vagy akár 40-50 éve, de ezek alatt az évtizedek alatt a jelleme nem változott pozitív irányba az égegyvilágon semmit, ha a Lélek gyümölcsei nemhogy nem érnek, de még bogyókezdemények sincsenek, akkor ezt az embert vajon a Lélek vezeti? Vagy egyszerűen csak a hústeste impulzusai rángatják ide-oda? Mert a Lélek gyümölcsei valóban maguktól nőnek és érnek. Ha egy fa Krisztusé, akkor krisztusi gyümölcsöt terem. Lehet, hogy nem sokat vagy látványosan. De felismerhetően ehető, jó gyümölcsöt. Ezért nem kell izzadni, de ki kell várni, amíg megérik a jellememben, és addig is, gyakorolnom kell magamat az Isten iránti bizalomban.

A Lélek gyümölcsei minőségükben mások, mint a törvény általi megigazulás vágyából fakadó, izzadságszagú, magunk-gyártotta jócselekedetek. Ha úgy véljük, hogy az emberek nem értékelik ezeket eléggé, sértetté, agresszívvá válhatunk. Ha viszont tudjuk és hisszük, hogy Isten Krisztusért már ELFOGADOTT, már igaznak tart minket, akkor nincs szükségünk a törvény betűjére, de a kegyelem sem válhat egy kiskapuvá. A megigazulás után jön a megszentelődés. Ahogyan szoktuk énekelni is: „hitből jön a cselekedet”. Azaz, a Szentlélek vezetése.

A mai úrvacsorára készülve gondoljuk át merészen, mi az az életünkben, ami csak rángatna ide-oda, eltérítve igazi célunktól, Isten Országától! Ezeket tegyük le hittel a kereszt alá! És kérjük bátran a Lélek vezetését, hogy érlelje meg bennünk a gyümölcseit!

A Kaláka együttes megzenésített változata Szabó T. Anna versére (a Látod-e Isten? c. gályarab-oratórium nyitánya is ez)

Imádkozzunk együtt Szabó T. Anna Az ég zsoltára című versével:

Perelj, uram, perlőimmel? Felelj, Uram, felhőiddel. Mondd, hogy rend van a világban, felejtsem, amiket láttam. Nehéz lenni, tudod, Uram? Szívünk-szemünk úgy tele van fájdalommal, szenvedéssel, amit nem érünk fel ésszel. Körülöttünk annyi zaj van. A testtel is csak a baj van. A lélek meg – szent a lélek, de nem éli a szentséget. Kő a szívünk, fáradt, nehéz, szemünk csak a képekre néz, tükrök közé vagyunk zárva, nem látunk ki a világra. Itt lent perbe vagyunk fogva, perlőnk fölénk magasodna, túlkiabál, elküld haza, hiába, hogy nincs igaza. Perelj, Uram… – Mégse perelj. Inkább csak felhőket terelj: a változó világ képét – ezzel hozd fölénk a békét. Felelj, uram, felhőiddel, vértezz fel a kellő hittel, hogy törvényed ne feledjük, eged alatt legyünk együtt, tanuljunk világot látni, indulatainkkal bánni, nem bújkálni, mint a gyermek, viselni a közös terhet, éljük át a mások részét, legyen bennünk újra részvét, legyen bennünk hit, alázat. Égből építs nekünk házat. Ámen

 

 

 

 

 

Megformáltalak, ismertelek, megszenteltelek

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Jeremiás 1,4-10 alapján

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Gyermekeinknél egy gyakori visszatérő kérdés: hol voltam én mielőtt megszülettem? Sőt, tovább mennek: hol voltam én, mielőtt a pocakodban lettem volna, Anya? Erre a gyermeki kérdésre gyakran szoktam azt válaszolni: Istennél voltál, Isten gondolataiban, terveiben, szívében voltál. Bizony, mielőtt még apa és én sejthettük volna, hogy te vagy, még ha vágytunk is rá, hogy megszüless, nem tudtunk rólad, nem ismertünk téged. A régi időkben, az ultrahang és egyéb vizsgálatok előtt még azt sem lehetett tudni, milyen nemű lesz a születendő gyermek, vagy van-e valamilyen betegségre utaló jel rajta. Mi, szülők, nem a teremtői és nem a birtokosai vagyunk a gyerekeinknek. Közvetlenül Isten teremt mindannyiunkat.

Jeremiás könyve az egyik leghosszabb könyv az Ószövetségben. Ahogyan mai alakjában áll előttünk, hosszú szerkesztői munka eredménye, amelynek során a Jeremiásként ismert anátóti, papi családból származó prófétától eredő jövendölések, írnoka, Bárukh segítségével írásba foglaltattak, és összekapcsolták őket történeti, Jeremiás életét és korát bemutató szövegekkel. A könyv rögtön Jeremiás elhívásával kezdődik, ami a szöveg alapján valamikor kamaszkorában történhetett. „Naar anóki” – ifjú vagyok én, tiltakozik az isteni megbízatás ellen, túl fiatalnak, tapasztalatlannak, beszédhez nem értő embernek festve le magát. Az Úr azonban világossá teszi, hogy kettejük története nem ezzel a párbeszéddel kezdődött. Isten már ismerte Jeremiást, még mielőtt az édesanyja méhében megformálta volna. Nemcsak Jeremiás nem tudott magáról, hanem még a szülei sem tudtak őróla, de az Úr már kiválasztotta őt egy feladatra és helyet adott neki a tervében. Isten terve a prófétai irodalomban nem egy kiszámítható, bármikor kikérdezhető stratégia, amiről Istent be lehet számoltatni. Hanem valami olyasmi, amihez a kulcsot ő maga adja szolgáinak, a prófétáknak a kezébe. A nép dolga pedig, hogy figyeljen, vizsgálja meg az igét, hogy valóban az Úrtól jön-e a kijelentés, vagy pedig emberi, politikai számítgatásokból, vágyvezérelt álmodozásokból ered.

                                    Evelyn De Morgan: Kasszandra (1898)  Kép forrása: The Athenaeum

Isten világossá teszi már itt, az elején, hogy Jeremiás dolga nem lesz könnyű, akárcsak, Kasszandrának, a trójai királylánynak a görög mitológiában, az ő sorsa is az, hogy ne értsék és ne hallgassanak rá kortásai, ezáltal a vesztükbe rohanjanak. A prófétának is számos szenvedést kell kiállnia, mindezekben a megpróbáltatásokban azonban végig ott van vele az Úr. Jeremiás emberi, világi értelemben teljesen sikertelen. Nem házasodik meg, nem születnek gyerekei, az utolsó fillérjét egy olyan szántóföldre költi, amibe soha nem fog magot vetni, csakhogy az ostrom utáni reményt fölcsillantsa honfitársai számára.

Jeremiás élete mégis valahol mélyen, boldog élet. Mélypontokkal, akadályokkal, fájdalmakkal telített, de egy olyan élet, amely Istentől jön, és Istenhez megy. Ez az ige világossá teszi, hogy Jeremiás Istené. Megszenteltelek-mondja. Azaz, a sajátomként szeretlek. Nemcsak elhatároztam, hogy leszel. Megformáltalak édesanyád méhében. Meg is szenteltelek. Nem menet közben, valamilyen érdem vagy teljesítmény alapján, hanem mert én, az Úr, így határoztam. Nem azért képes prófétálni, mert olyan jól kitanulta ezt a prófétaiskolában – bár a korabeli Júdában alighanem már léteztek ilyen prófétaiskolák – hanem mert Isten erre a feladatra képessé tette. „Szádba adom igéimet” – mondja, miközben megérinti az ajkát.

Evangélikusként valljuk, hogy az igehirdetői szolgálat nem embertől ered. Meg lehet persze tanulni a fortélyokat, a teológiai hátteret, lehet olvasni inspiráló szövegeket, amikor az ember az igehirdetésre készül, de nem ez a döntő. Ha Isten Lelke nem száll az igehirdetőre és az ige hallgatóira, akkor ott nem történt igehirdetés. Lehet, hogy „szépen beszélt a pap”, még az is lehet, hogy tele volt a templom. De egy szép, retorikailag megformált beszéd még nem lesz igehirdetés. Jaj, ha nem az Úr adja a szánkba az igét, hanem egész más forrásokból próbáljuk azt összeollózni magunknak. Jaj, ha a gyülekezet elfelejt imádkozni az igehirdetőért, meg saját magáért, mert Isten nélkül az csak porhintés. A gyülekezet minden időben imádkozzon az igehirdetőkért, nemcsak azokért, akik jelenleg hivatalban vannak, hanem azokért is, akik most készülnek erre, vagy akiket a jövőben fog elhívni az Úr. Mert már formálódnak az anyaméhekben a jövő igehirdetői, én hiszem, hogy Isten nem fogja népét igéje nélkül hagyni, de nekünk szabad és lehet vágynunk erre az igére, ami már a miénk.

Isten hűsége és ígérete, szeretete minden tekintetben megelőzi az embert. A mi hűségünk, hitünk, szeretetünk egy válasz erre, amikor felismerjük és rácsodálkozunk. Jé, ez az Isten kezdettől fogva ismert és szeretett. Mindenestől. Milyen jó lenne, ha sokan, mint Jeremiás, ezt már fiatal korukban felismernék. Ahogyan a Szélrózsa találkozón, az elmúlt heti gyerektáborunkban vagy ahová augusztusban megyek igével szolgálni, a fóti kántorképzőn erre van lehetőség egyházunkban is. Imádkozzunk a gyermekekért és a fiatalokért, hogy érintse meg és hívja el őket Isten igéje, a Krisztus követésére, és a Szentlélek ossza szét köztük ajándékait mindannyiunk javára.

Igen ám, de mi legyen azokkal, akik már nem fiatalok, akik életük második felében vagy harmadik harmadában járnak? Jeremiás könyve számukra is hordoz örömhírt. Ő az a próféta, akinek életéről nagyon sokat tudunk, de a végét nem ismerjük. A könyv utolsó fejezeteiben a prófétát magukkal hurcolják az Egyiptomba kitelepülők. Talán mártírhalált halt vagy az úton halt meg? Nem tudunk róla biztosat. Viszont azt tudjuk, hogy élete végén ugyanahhoz az Istenhez tért vissza, aki már ismerte őt kezdettől, és akinek egész életében szolgált. Mert ez az Isten mondta neki: megformáltalak, ismertelek, megszenteltelek. Enyém vagy. sajátomként szeretlek. Ez neked, nekem, mindnyájunknak szóló örömüzenet. Ma is.

Imádkozzunk! Köszönjük, Urunk, hogy ismertél már mielőtt megformáltál. Köszönjük, hogy Fiad által gyermekeddé fogadtál. Hadd háláljuk hűséggel hűségedet, és simuljunk bele akaratodba! Ámen

Mindennapi kenyér

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2Móz 16,2-3.11-18 alapján

Szeretet. Éhség. Ez volt az az adakozásra felhívó szöveg, amelyet az Ökumenikus Segélyszervezet már évek óta az adventi adománygyűjtő kampányában használ. A szlogen mellett egy szív alakú mézeskalács látható, amelyből egy kis darabot leharaptak, s a harapás mentén morzsadarabok látszottak lehullani.

A MÖS adventi kampányának oldala

Talán a testvérek különösnek tartják, hogy a pusztai vándorlás éhezéstörténete kapcsán éppen ez jut eszembe. Több dolog miatt is így van. Egyrészt a Biblia szerint az Istentől az égből hulló kenyérszerű eledelnek koriandermagra emlékeztető színe, és mézeskalácsra emlékeztető íze volt. Másodszor, a manna hullása Isten gondviselő szeretetének a napi szintű bizonyítéka volt. A fürjek tömeges pihenése a pusztában, amikor a vándorlók könnyen meg tudták őket fogni, talán egyszeri esemény volt, de a manna napról napra ismétlődő csodája a teljes 40 évi vándorlást végigkísérte.

De mi is a mai igeszakaszunk előzménye? Izrael fiai, a héberek, Egyiptom földjén rabszolgasorban sínylődtek egy elnyomó és népirtó fáraó uralkodása alatt. Ebből a szolgaságból szabadította meg őket az Úr, prófétája, Mózes közreműködésével. Mózes testvéreinek, Mirjamnak és Áronnak is komoly szerepe volt a kivonulásban. A kivonulás könyvének közepén áll az a történet, amelynek során a Vörös-tenger a héberek előtt kettéválik, így átjutnak biztonságban a túloldalra, az őket üldöző egyiptomiak azonban harci kocsijaikkal és lovaikkal a tengerbe vesznek.

A tengeren való átkelés után a pusztában gyalogolnak a Sínai hegyhez, ahol – még nem tudják pontosan hogyan – de imádni fogják Szabadítójukat. Azonban hamar kiderül, hogy a szabadságnak ára van. A pusztában nehezen találnak vizet és élelmet. Ez a kiszolgáltatottság, a legalapvetőbb szükségletek felerősödésének a helye. Annak a helye, hogy a nép megtanuljon fokról fokra egyre inkább bízni Isten gondviselésében.

A Lift! zenekar is feldolgozta a pusztai vándorlás sajátos lelkiállapotát

Ők azonban imádság, kérés helyett – így olvassuk – zúgolódnak. Ez egy hangulatfestő szó, és a hangulat, amit lefest, katasztrofálisan rossz. Éhesek. Szomjasak. Fáradtak. Melegük van. Félnek. Mi lesz, ha éhen veszünk itt, a pusztában? Kitör belőlük a panasz és az elégedetlenség. Mindez nagyon is érthető, hiszen az embernek szüksége van ezekre a dolgokra. Csakhogy ők elkezdenek ideológiát gyártani az elégedetlenség mögé. Jobb volt Egyiptomban-mondogatják egymásnak. Ott volt eledel bőven. Ugyan kényszermunkára fogtak és sanyargattak, de legalább jóllaktunk. Hamar megfeledkeznek arról, hogy ők maguk kiáltottak szabadulásért. Ezen a ponton látszik, hogy nem egyik napról a másikra fog megtörténni, hogy a megszabadítottak felnőnek majd a kapott szabadsághoz, hanem bizony még tanulniuk kell. A hosszú pusztai vándorlás évei tulajdonképpen Isten iskolája, amelynek során próbatételekkel fogja edzeni népe hitét. Ha múltkor Ábrahámra azt mondtam, hogy az évek alatt Istennel járva fokról fokra erősödött a hite, ezt látjuk Izraelnél is. Az idő és Isten mindennapi gondviselének folyamatos megtapasztalása nekik is erőt ad, de csak a következő generáció tudja levetkőzni magáról végleg a rabszolga-lelkületet.

Pál apostol a Vörös-tengeren való átkelést a keresztséggel és a pusztai vándorlást a megkeresztelt, Krisztus követő ember életútjával állítja párhuzamba. (1Kor 10) Életünk során mi is számos próbatételben részesülünk, de az erő, amely minket ezek során ellenállóvá, rezilienssé tesz, nem emberi. Istentől jön. Pál a vándorló Izrael kútforrásának és eledelének is Jézus Krisztust jelöli meg. Szerinte a szikla, amelyből víz fakad és a manna, amely az égből hullik, egyaránk Jézus Krisztus előképe, hiszen ő eledelül kínálja fel nekünk önmagát. És – hallottuk a keresztelői igehirdetésben – italul is.

Jézus az, aki legmélyebb keresésünkre, létünk szomjúságára és éhségére válaszul önmagát adja. Szeretetből. Mert az éhségünk és szomjunk mögött leginkább a szeretetre éhezünk és szomjazunk. Jézus pedig Isten szeretetének legnagyobb kiáradása és megvalósulása.

Jézus azt tanítja nekünk a Miatyánkban, hogy kérjük bátran az Atyától a mindennapi kenyeret. Nem az egész évi adagot, nem arra int, hogy félretegyünk vagy felhalmozzunk, vagy megpróbáljuk bebiztosítani magunkat, hanem arra, hogy naponként újra és újra az Atyára nézzünk, elé tárjuk a szükségleteinket, és bízzunk abban, hogy gondot visel rólunk. Ugyanaz a lecke, amit Izrael a pusztában megtapasztalt. Erőfesztítés, földművelés nélkül, a puszta kellős közepén égből jön az életadó kenyér. Jézus pedig önmagát hasonlítja ehhez az égből jött kenyérhez, sőt, azt állítja, hogy felül is múlja az atyák által megtapasztalt csodát (Jn 6).

A Miatyánk e kenyérkérését, „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” egyes Jeromos egyházatya, a Héberek Evangéliuma (mára már sajnos elveszett) kézirata alapján úgy fordítja, hogy „holnapi” kenyér. Szerinte ugyanis itt nem csupán a földi, fizikai kenyérről van szó, hanem az örök élet kenyeréről, amelyet majd Isten Országában eszünk, s amelynek az Úrvacsora az előképe.  Erre az örök kenyérre is törekedjünk, ezt is kérjük és várjuk minden alkalommal, amikor megköszönjük Istennek, hogy kenyeret adott nekünk. Egyrészt a földből. Másrészt a mennyből. Ámen

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az örök élet kenyere. Add, hogy igéd és szentséged napi és heti lelki ételünk és italunk legyen. Add, hogy bizalommal könyörögjünk az Atyához mindazért, amire testünknek az élethez szüksége van, és hálával fogadjuk kezéből. Ámen